– Hogy reagált erre a folyamatra a társadalom s maga Kádár János?
– 1985-ben Monoron Csurka István egy nagyon nagy hatású beszédet mondott, amelyben alapvető téziseket fogalmazott meg, és ennek akkor hamar híre ment. De nem lehet elfeledkezni a különböző lakásszemináriumokról sem, az első nyilvános ötvenhatos konferenciáról, amelynek a Közgazdasági Egyetem adott helyet. A rendszerváltó erők, ki-ki a maga felfogása szerint, lépésről-lépésre készítették elő a rendszerváltás ideológiáját. Az MSZMP pedig egyre kevésbé volt abban a helyzetben, hogy uralja a politikai terepet. Alkalmazkodniuk kellet. Voltak taktikai kísérleteik, de folyamatosan hátrálniuk kellett. Kádár ekkor már egy fizikailag és szellemileg leépülő ember volt. 1989-ben Rajk László kivégzésének negyvenedik évfordulójára egy filmet készített B. Révész László, s ennek a filmnek én voltam a történész szakértője. A munka során egy kérdéssort intéztünk írásban Kádár Jánoshoz, de választ sosem kaptunk. Ahogy egy későbbi interjúból erre visszakövetkeztethettem, Kádár ezt provokációnak fogta fel. Magunk is úgy gondoltuk akkor, hogy a hatalom már nem képes a visszavágásra. Különben aligha kockáztattuk volna meg ezt a lépést.
– Visszakanyarodva Nagy Imre újratemetéséhez, a korabeli dokumentumok között kiolvashatóak-e olyan hangok, hogy kudarcba fulladhatott volna ez az esemény? A nép körében felmerültek hasonló félelmek?
– Sem a hatalomnak, sem az ellenzéknek nem állt érdekében egy fegyveres konfliktus kirobbantása. Mire elérkeztünk június 16-hoz a párt már a Munkásőrség alkalmazásáról is lemondott. Az MSZMP ekkor már a túlélésre készült. S egy fontos tény: a temetés rendjét az MDF-gárda biztosította Lezsák Sándor irányításával. Lényegtelen volt, hogy a III/III-asok kit és hogyan akartak beszervezni a „nyugalom biztosítása” érdekében.
