Az MSZMP túl akarta élni Nagy Imre újratemetését

M. Kiss Sándor: Sem a hatalomnak, sem az ellenzéknek nem állt érdekében egy fegyveres konfliktus kirobbantása.

– Nagy Imre újratemetése milyen töltettel bírt a társadalom felé? Mi volt a jelentősége akkor, 1989-ben?
– Ez a nap a magyar társadalom döntő többsége számára óriási elégtételt jelentett. Beigazolódott, hogy igazuk volt azoknak, akik annak idején szembe mertek szállni a hatalommal.

– Mint ellenzéki kezdeményezést – a tárgyalások során az idő előrehaladtával – egyre jobban magáénak érezte az MSZMP egyik szárnya. Valójában ez számított a szembenézés legmegfelelőbb módjának?
– 1988. június 16-án Párizsban a pére-lachaise-i temetőben megtörtént a világ szeme láttára Nagy Imre jelképes újratemetése. (A temető a francia főváros egyik leghíresebb temetkezési helye. A sírhelyet Jacques Chirac, Párizs akkori polgármesterének javaslatára ingyen bocsátották az Emberi Jogok Magyar Ligája részére – a szerk.) A búcsúztatók között ott volt a korabeli nyugati baloldal számtalan jelentős képviselője is. Az MSZMP-nek tudomásul kellett venni: ez a baloldal az elkövetkezőkben elvárja a Nagy Imre kérdés rendbetételét. Amennyiben tehát a párt a várható politikai változások után a Horn Gyula által is hangoztatott „modern szociáldemokrata pártként” kívánja folytatni s ennek érdekében Nagy Imrét önmitológiájába kívánja illeszteni, a „Nagy Imre kérdést” rendezni kell.

A nyolcvanas évek második felében tehát már létezett a kényszer a lépésváltásra, s a párton belül pedig már alakulni kezdett egy csoport, amely szívesen túllépett volna az akkor hivatalosan vallott, Grósz Károly képviselte koncepción. Ennek az irányzatnak volt a legjelesebb képviselője Pozsgay Imre. Azt is látnunk kell, ha valaki egy párton belül elindít egy új kezdeményezést, akkor annak számolnia kell a párt belső állapotával is. A  Pozsgay-féle megfogalmazás valójában felújítása volt egy egyszer ugyan rövid ideig, de már 1956 novemberében megfogalmazott nézetnek. Ez a felújított nézet 1988-89-ben viszont azt jelentette, hogy el kell szakadni a bigott kommunista ellenforradalom fogalom használatától. Az is világos volt, hogy a forradalom fogalom használata viszont a párt széteséséhez vezethet. A „népfelkelés” egy közbülső megfogalmazás, amely egy újfajta gondolkodást jelentetett. Pozsgay Imre történelmi érdeme, hogy egy döntően fontos új folyamatnak nyitott utat, amely érdemi változást feltételezett. A belső pártviták során vált aztán egyre világosabbá az is, hogy már nincs megállás, ez egy első lépés, s a népfelkelés fogalma el fog jutni a forradalom és szabadságharc értelmezéshez.

– Hogy reagált erre a folyamatra a társadalom s maga Kádár János?
– 1985-ben Monoron Csurka István egy nagyon nagy hatású beszédet mondott, amelyben alapvető téziseket fogalmazott meg, és ennek akkor hamar híre ment. De nem lehet elfeledkezni a különböző lakásszemináriumokról sem, az első nyilvános ötvenhatos konferenciáról, amelynek a Közgazdasági Egyetem adott helyet. A rendszerváltó erők, ki-ki a maga felfogása szerint, lépésről-lépésre készítették elő a rendszerváltás ideológiáját. Az MSZMP pedig egyre kevésbé volt abban a helyzetben, hogy uralja a politikai terepet. Alkalmazkodniuk kellet. Voltak taktikai kísérleteik, de folyamatosan hátrálniuk kellett. Kádár ekkor már egy fizikailag és szellemileg leépülő ember volt. 1989-ben Rajk László kivégzésének negyvenedik évfordulójára egy filmet készített B. Révész László, s ennek a filmnek én voltam a történész szakértője. A munka során egy kérdéssort intéztünk írásban Kádár Jánoshoz, de választ sosem kaptunk. Ahogy egy későbbi interjúból erre visszakövetkeztethettem, Kádár ezt provokációnak fogta fel. Magunk is úgy gondoltuk akkor, hogy a hatalom már nem képes a visszavágásra. Különben aligha kockáztattuk volna meg ezt a lépést.

– Visszakanyarodva Nagy Imre újratemetéséhez, a korabeli dokumentumok között kiolvashatóak-e olyan hangok, hogy kudarcba fulladhatott volna ez az esemény? A nép körében felmerültek hasonló félelmek? 
– Sem a hatalomnak, sem az ellenzéknek nem állt érdekében egy fegyveres konfliktus kirobbantása. Mire elérkeztünk június 16-hoz a párt már a Munkásőrség alkalmazásáról is lemondott. Az MSZMP ekkor már a túlélésre készült. S egy fontos tény: a temetés rendjét az MDF-gárda biztosította Lezsák Sándor irányításával. Lényegtelen volt, hogy a III/III-asok kit és hogyan akartak beszervezni a „nyugalom biztosítása” érdekében.

– És sikerült betöltenie azt a szerepet is, amelyet előzetesen elképzeltek az eseménynek?
– Igen, ott a Hősök terén a nemzet új útra lépett, visszafordíthatatlanul. Pártállásra való tekintet nélkül, aki valami újat akart, azok számára a megemlékezés hihetetlen felszabadító erejű volt. És elhangzott az Orbán beszéd is! El lehet mondani, az a kétszázezres s azon kívül a televíziók előtt a több milliós tömeg bátorságot merített a történtekből.