Idén, tizennegyedik alkalommal Györgydeák Márton érdemelte ki a Parma fidei – Hit pajzsa díjat, amelyet minden évben egy olyan egyházi személynek nyújtanak át a kommunizmus áldozatai emléknapja kapcsán, aki életét a magyarság és a hit védelmének szentelte. Az Apor Vilmos téri Felső-krisztinavárosi Keresztelő Szent János-plébánia vezetője, pápai káplán a diktatúra évtizedei alatt betiltott és üldözött Regnum Marianum-közösség tagjaként az ifjúság nevelését, jobbá tételét tűzte ki célul, vállalva a folyamatos megfigyelést, diszkriminációt, hatósági zaklatásokat.
– Milyen családi útravaló, indíttatás kellett ahhoz, hogy a papi hivatást válassza és a Regnum Marianum-közösség tagjává szegődjön?
– Meghatározó volt az életemben, hogy erdélyi, székelyföldi származású vagyok, a szüleim 1944-ben jöttek át az anyaországba. Másrészt szerepet játszott választásaimban az a miliő, amit a Józsefváros, a Horváth Mihály tér környéke jelentett számomra, az egyszerű, becsületes családok, emberek ottani világával. Mivel szüleim vallásosak voltak, így én is egészen korán ministráltam a Horváth Mihály téri templomban, s énekeltem a közeli Szent Rita-kápolnában. A futball, az iskolai és a hitélet számomra egymást kiegészítő, erősítő, összekapcsolódó, közösségformáló dolgok voltak.
– Úgy tudom, az 1956-os forradalomhoz felnőtteket is próbára tevő, tragikus emlékei is fűződnek.
– Tizennégy évesen nem vehettem részt a harcokban, ám átéltem az akkori eseményeket. Köztudomású, hogy a Józsefváros az egyik epicentruma volt a szabadságharcnak. Elvitt a kíváncsiság a fontos helyszínekre, jártam a szomszédos Corvin közben is. Valóban, két iskolatársam holttestét nekem kellett elcipelnem a tűzvonalból, miközben százötven méterre egy T 34-es tank lőtt felénk. Az akkori gyerekeknek sok mindent megtapasztalva korán fel kellett nőniük.
– A családot nem érte hátrányos megkülönböztetés, retorzió a Rákosi-, illetve a Kádár-diktatúra részéről?
– Sajnos nem volt mindenki jóindulatú azokban az időkben. Így esett meg, hogy egy házmester feljelentette az illetékes hivataloknál édesapámat. Az volt a „bűne”, hogy engem hittanra járatott. Elbocsátották a munkahelyéről, a margitszigeti Nagyszállóból, ahol felszolgálóként dolgozott. Az indokolásban természetesen nem ez szerepelt, de nyilvánvaló volt, miért küldik el.
– A hittan elvileg választható tárgy volt a pártállam idején egy darabig az általános iskolákban, de jól megjegyezték a nevét annak, és megrovást kapott a káderlapon, aki ilyesmire vetemedett.
– Általában olyan idős papokat küldtek, akik nem igazán voltak alkalmasak arra, hogy szimpátiát keltsenek a vallás iránt. Nekünk is ilyen hitoktató jutott. Az év végére el is szivárogtak a legtöbben az óráiról. Alig maradtunk.
– Ön azonban később komolyabb „bűnökkel” alanyi jogon is kivívta hatalom haragját. Hiszen a betiltott Regnum Marianum-közösség tagja lett, majd papként már a nevelőmunkában, a tabu terület, az ifjúság lelki gondozásában is részt vett. A hatvanas évek elején, az első perek idején már érték hatósági zaklatások emiatt?
– Akkor még nem kerültem célkeresztbe, hiszen csak szeminarista voltam, s így társaimmal nem lehetett olyan hosszú bűnlajstromunk a szemükben. Jómagam 1958-tól kapcsolódtam be a közösség tevékenységébe, majd 1960-tól már papnövendékként folytattam a munkát. Csak 1971-ben csaptak le ránk. Bevittek a Gyorskocsi utcába, ahol egy héten keresztül folyt a kihallgatásom.
– Mik voltak a vádak? Hiszen a közös kirándulásokon, csoportos foglalkozásokon való aktív szerepvállalás csupán klerikális elhajlásnak minősülhetett. A rendszer megdöntésével, összeesküvéssel mégsem vádolhatták nyíltan önöket.
– Az ifjúság átnevelési szándéka miatt az oktatás felett féltékenyen őrködtek, úgyhogy ezek az ártatlannak tűnő kirándulások, közös időtöltések főbenjáró bűnnek számítottak a kommunista rezsim szemében.
– Fizikailag bántalmazták?
– Érdekes módon nem, bár a szememet kezelésbe vették, benyomták. Sokkal megterhelőbb volt a lelki presszió, a fárasztás. Reggel nyolctól este hatig folyamatosan vallattak. Bevetették az ismert trükköket. A társai már mindent beismertek – mondták. Máskor meg azzal igyekeztek hatni rám, hogy egy rendes józsefvárosi proli gyerek hogyan keveredhet ilyen rossz, reakciós, klerikális csökevény társaságba. Még azzal is fenyegettek, hogy adnak majd egy jó zsíros plébániát és akkor mindenki úgyis azt fogja hinni, hogy énekeltem, feladtam másokat. Egyszerűbb tehát – érveltek – ha beszélek. Az az igazság, hogy nekem beszélhettek napestig, nem tudtak megrendíteni. Egy árva terhelő, félremagyarázható szót sem húztak ki belőlem senkire és semmire. Érzékelték, hogy nem mennek velem sokra, úgyhogy kénytelenek voltak elengedni.
– Eszerint megúszta az egészet? Nem lett semmilyen utóhatása, következménye az eljárásnak?
– Kétségtelen, hogy nem voltak képesek vádat emelni ellenem, ám a mozgási szabadságom erősen beszűkült. Kiderült, hogy nem kaphatok útlevelet. Nem engednek többé külföldre, mint a rendszerre különösen veszélyes, felforgató elemet, aki rossz hírét vinné a hazai szocialista népi demokráciának, bárhol is jár.
– Akkoriban sokakat nem engedtek ki nyugatra, a vasfüggönyön túlra.
– Csakhogy én még az úgynevezett baráti szocialista országokba se mehettem.
– Nem próbálta megtudni, mivel magyarázzák hivatalosan ezt a még akkor is ritka szigorú büntetést?
– Dehogynem, ám sokra nem jutottam, csak hallgatás volt a válasz. Végül felkerestem Lékai László bíborost, aki rögtön megkérdezte: Mit csináltál? Persze ő is tisztában volt a tiltás okával. Neki sem sikerült elérni az utazási stop megszüntetését. Egészen 1990-ig, a rendszerváltásig fennmaradt ez az állapot. Különösebben nem érdekelt, hiszen nyaranta lefoglaltak a különböző mozgó-, illetőleg csónaktúrák. Igazából nem tudtak rajtam ütni ezzel sem.
– Ha már említette a kirándulásokat, szabadtéri foglalkozásokat. Hogy tudták megoldani, hogy ne keltsenek feltűnést a nagyszámú csoportokkal?
– Csak legfeljebb húszan-harmincan utaztunk egyszerre. Mint egy iskolai osztály. Meg aztán ravaszul beiratkoztunk különböző turistaegyesületekbe, hogy legyenek fedőszervezetek, amikre hivatkozhatunk. Más helyekre, klubokba is beléptünk. A koncepciós perekben sokéves börtönbüntetésre ítélt legendás Emődi László atyával például – akinek a révén bekerültem a mozgalomba és elődöm volt a Regnum házfőnökségében 1988-ig – még egy futballcsapatban, a Művész FC-ben is játszottunk.
– Ma a hírek szerint mintegy két és fél ezer tagjuk van, egyszerre több generáció is egy-egy családból. Vagyis a kommunista diktatúrának nem volt sok sikerélménye a regnumos szellem szétverése terén. Tapasztalták, hogy megfigyelik önöket?
– Persze. Jellemző: jobban tudták, hogy egy fénykép Nagymaroson vagy Szentendrén készült, mint mi magunk – ahogy kiderült a Gyorskocsi utcai kihallgatáson. A nyolcvanas évek végén a ránk állított titkosszolgálati tisztek is kezdték érezni a fújdogáló új szeleket. A végén már egész nyíltan szóba álltak velünk. Előfordult, hogy mondták: legközelebb úgymond a Laci vagy a Pista jön, de ne aggódjunk.
– Milyen a mai ifjúság? Sokak szerint az újkatolicizmus éppen azért lehet erős, mert nyíltan akarják elnyomni a keresztény hitet Európában. Holott minél erősebben nyomnak le egy rugót, annál nagyobbat pattan.
– Sajnos az a bizonyos rugó már nem elég erős. A fiatalok közül – tisztelet a kivételeknek – inkább azok fogékonyak a hitre, akiknek a családjában nemzedékeken keresztül átörökítették. Ma viszont Európa sok államában annyira elvetendők a keresztény alapok, hogy az alkotmányba sem akarják bevenni. Félő: ezzel a földrész önmagát számolja fel. Keresztény alapok, szilárd gyökerek nélkül ugyanis Európa nem sok jóra számíthat.
