Labancz Zsolt piarista: A szívet kellene őrizni

A szerzetestanár szerint nagyon is tudatos, ahogy a pápa a migránskérdéshez áll. Vagy a menekültkérdéshez? Interjú.

– „A jelenlegi helyzetben egy keresztény magánember feladata az, hogy segítsen az arra rászorulókon, egy keresztény politikusé pedig az, hogy segítsen nekik minél hamarabb ott folytatni az életüket, ahol az ellehetetlenült” – fogalmazott szerdán Orbán Viktor a német keresztényszociális kormánypárt konferenciáján. Orbán neve viszont az európai közbeszédben egybefonódott a kerítéssel, ami viszont mintha ellentmondana annak, ahogyan a magyarországi szerzetesek a migránsügy keresztény kezelését felfogják. Feloldaná ezt a feszültséget?
– Ahogy készültünk a múlt heti Szerzetesek Tere rendezvényre, amelyet a szerzetesek társadalmi szolgálatának bemutatására találtunk ki, egyre élénkebben megfogalmazódott az igény, hogy a menekültkérdés mellett nem lehet szó nélkül elmenni. A szavak mellett gyűjtést is szerveztünk, aminek a végeredménye 5-7 millió forint lesz, a pénzt a Katolikus Karitásznak fogjuk odaadni. A kérdést nem megkerülve, úgy gondolom, a rászorulóhoz odafordulás és a politikailag helyes cselekvés között nincsen ellentmondás. Érzékelek az emberek között nagyarányú félelmet és elutasítást, amire nagyon gyakran ráerősítenek szavak, gesztusok. Egy olyan társadalomban, amely egyébként is küzd azzal, hogy tud-e befogadni, bízni a másik emberben, ezek hatása nagyon veszélyes lehet hosszú távon. Erről próbáltunk a rendezvény megnyitón beszélni. Hogy ne azok legyünk, akiknek elzárkózó képük van magukról.

A Labancz Zsolt SP vezette Férfi Szerzetes-elöljárók Konferenciája és a Deák Hedvig OP vezette Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája közös közleménye, mely a Szerzetesek Tere megnyitóján, szeptember 18-án hangzott el.

– Ehhez mintha nem járulna hozzá a műszaki határzár. A kerítés ezek szerint nem keresztényi?
– Valószínűleg egy politikusban is lehetnek kételyek ezzel kapcsolatban, de erről ő politikusként, publikusan nem nagyon beszélhet, gyengítené a cselekedeteit. De én tudom úgy értelmezni, hogy ahhoz, hogy meg tudjam nyitni magam, kapcsolatba tudjak lépni, ahhoz kell, hogy a saját határaimmal is tisztában legyek. Az tud megnyílni, aki határokat is tud szabni, ez az emberi kapcsolatokban is így van. Nincs tehát ellentmondás. Személyes véleményem az, hogy azért egy kerítés inkább szimbóluma az elzárkózásnak. Valószínűleg ha társulnának mellé olyan szavak, amelyek a határhúzás mellett a humánum gesztusait is hangsúlyozzák, akkor elfogadhatóbb lenne.

– Ilyen gesztus az is, hogy a nyilatkozatban következetesen menekülteznek, és nem használták az emberáradatra talán pontosabbnak tűnő migráns szót?
– Igen, tudatosan fogalmaztunk így. Úgy érzékelem, rossz az iránya a kommunikációnak. Biztosan vannak olyanok is, akik a jobb megélhetés miatt indultak útnak, akiket a közbeszéd gazdasági bevándorlóknak hív, de azokkal kapcsolatban, akik embertelen körülmények közül jönnek, a migráns szó a veszélyesség, az ismeretlenség és a fenyegetés érzületét kelti.

– Nem lehet, hogy a migráns szó a használat során vált ilyenné? Csak mert az egyszerű jelentése elég egyértelműnek tűnik.
– Lehet, hogy rendben lenne, de én úgy érzékelem, hogy ahogyan használják a migráns szót, az a félelemkeltés és az elutasítás eszközévé lett. Vegyünk egy másik példát: ha az ember nem figyel oda, akkor az iszlámot, a szélsőségeseket és a terroristákat váltogatva használja. Így könnyen kialakul az a kép, hogy aki muszlim, az mind veszélyes. A szerzetesi gondolkodásban van egy kifejezés: a szív őrzése. Ezt azt jelenti, hogy éberen figyelünk arra, milyen gondolatok fogannak meg a szívünkben, mert az azután hatással lesz ránk. Szükség van a szív fölötti virrasztásra. Amikor olyan kifejezéseket hallunk, hogy egy országnak joga van meghatározni, meg akar-e változni, az számomra nagyon szűk, és nem kecsegtet sok jóval a jövőre nézve. A kultúrák élő kapcsolatban vannak egymással. Ha azt hallom, hogy el kell zárkóznunk, mert az a biztonságos, az számomra pedagógusként és keresztényként nem igazán vállalható. Szeretném arra tanítani a fiatalokat, hogy identitásukban erősödjenek meg, de építsék a találkozás kultúráját is.

– A migráns-, illetve menekültválság kitörésekor ugyanakkor keresztények széles rétegei jól érzékelhetően nem tudtak mit kezdeni azzal, amikor a bevándorlók segítői a képükbe vágták a Máté-evangélium idézetét: „idegen voltam, és befogadtatok”. Mintha nem igazán kaptak volna kapaszkodót ezek az emberek. Pedig ugyanebben a bibliai könyvben harminc mondattal korábban található az előrelátó és a balga szüzek története, ami arra mutat, hogy készülni kell olyan eseményekre, amelyekre a jelenlegi eszközeink nem elegek. Min múlik ez, hogy a Szentírást olvasók vagy akár Ferenc pápa hallgatói hová fordulnak?
– Ez nagyon nehéz kérdés. Szerzetesi elöljárókkal sokat beszélgettünk erről, és arra jutottunk, hogy megszenvedjük ezt a helyzetet. Ott van a szükséget szenvedő ember, akihez oda szeretnénk hajolni és segíteni, ugyanakkor érezzük, hogy hatalmas emberáradat érkezik, és ez kérdéseket vet fel: mi lesz itt, be tudjuk-e fogadni? És erre nincs válaszunk. A befogadni-elzárkózni kérdést igenis megszenvedjük belül, és nemcsak mi, hanem nagyon sokan mások is. Hogy hová nyúlunk? Két síkja van a cselekvésnek: amikor itt vannak a rászorulók, nem tudunk mást tenni, mint feléjük fordulni, amikor pedig arról van szó, hogy különbséget kell tenni bevándorló és rászoruló között, akkor pedig okosnak kell lenni.

– Ön szerint tehát a keresztény ember számára nem egyszerűsíthető le a kérdés arra, hogy a menekülteket távol kell tartani az országtól?
– Nem.
– A szerzetesek állásfoglalása menekültügyben most egyhetes. Azóta lezajlott a rendkívüli EU-csúcs. Ön mint véleményformáló nyilván követi is az eseményeket. Változatlanul úgy látja, hogy a helyzet megoldása nem ismert?
– Azt érzékelem, hogy az uniós tagországok vezetői elkezdenek komolyan együtt gondolkodni a sárdobálás után. Látszik, hogy ráeszmélt Európa, hogy ahogyan közelítettek a kérdéshez, az elégtelen, új stratégia kell.

– De éppen ön mondta, hogy tisztában kell lenni saját határainkkal, éppen ebben viszont mintha kudarcot vallott volna a csúcstalálkozó.
– Én úgy értelmezem, hogy nem az a kérdés, hogy határőrizet kell, hanem hogy erre a kerítés-e a legjobb megoldás. Emellett pedig közös felismerés, hogy ott kell megoldást nyújtani, ahol a probléma keletkezik, például Szíriában, Irakban, Afganisztánban.

– Kérem, beszéljen kicsit arról, hogy a keresztény ember egyéni cselekvésével kapcsolatos útmutatáson túl miért nem hallja ország-világ az egyház kétezer éves tapasztalatából nyerhető „receptjét”. Csak felhalmozódott valamennyi hasznosítható gyakorlati tudás! Nem vár a világ joggal nagyívű javaslatokat?
– Úgy gondolom, hogy az egyháznak amilyen téren felelőssége van, az a spirituális szint. Persze ez nem csak az imádság szintjét jelenti, hanem azt, amit ma inkább így nevezünk: mentális szint. Az embereket abban szeretnénk segíteni, hogy a belső hozzáállásukat alakítsák akár egyénileg, akár közösségileg. Ez nagy lehetőségünk. E kérdésére válaszolni megint csak nehéz. A jezsuiták kezdeményeztek egy Hospes nevű programot, amelyben olyan embereket gyűjtenek össze, akiknek tapasztalatuk van e területen, ők próbálnak közös álláspontra jutni. Az egyház nem birtokol olyan tudást, amely alapján megmondhatja, merre van előre. Abban van felelősségünk, hogy nézzünk szembe a valósággal, és közelítsünk hozzá keresztényi szemmel, egyházként a mai megosztott társadalmi térben talán különös lehetőségünk is egy asztalhoz ültetni különböző térfélen lévő embereket.

– A szerzetesek megfelelően tájékozottak ahhoz, hogy a világ dolgaiban állást foglaljanak? Sokan élnek közülük elszigeteltségben, nem mindenki „párbeszélő” jezsuita vagy tanítórendi lelkipásztor.
– Mi éppen szerzetesként gondolkodunk úgy, ahogy gondolkodunk. Azzal együtt kell élnünk és meg kell értenünk, hogy még a hívő közösségen belül is megosztottság van a menekültkérdésben. Mi, magyarok kicsit ilyen megosztottak vagyunk, nem tudom, miért van így. Nincsenek egyértelmű viszonyulásaink.

– Ha figyelünk a papok állásfoglalásaira, itt is igen színes a viszonyulási paletta, és bizony az MNO olvasói is szép számmal ütköztek meg azon, ahogy Ferenc pápa állást foglalt migránsügyben. Nem kevesen mondják, hogy nem tájékozódik alaposan.
– Nem gondolnám, hogy Ferenc pápa nem tájékozódik. Az biztos, hogy nagyon egyértelműen képviseli a befogadás véleményét. Első nyilatkozatai után azonban már más szempontokat is említett, például a társadalmak megfiatalításának igényét. Számomra érdekes, hogy ez micsoda ellenreakciókat vált ki. Akár püspöki szinten is vannak ezzel szembemenő nyilatkozatok, ami azért meglep. El tudom képzelni, hogy Ferenc pápa szerint most a keresztényeknek arra van szükségük, hogy ezt az üzenetet is meghallják, mert az, hogy okosnak kell lenni és hosszú távú stratégiákat kell kidolgozni, sokkal természetesebb. Az ország szempontjából pedig úgy gondolom, hogy ha segítségre szoruló embereket tudunk befogadni, az sok jót is hozhat, hiszen nem csak mi adunk nekik, hanem mi is kapunk tőlünk; társadalmunk gyarapodhat így a humanitásában. És igen, amikor a bevándorlókhoz való viszonyulásunkkal kapcsolatos kérdéseket föltesszük, fel kell tennünk újra azt a kérdést is, hogyan viszonyulunk például a cigányokhoz. Nem lepődnék meg, ha a most ellenkező keresztény rétegnél az is kicsapta volna a biztosítékot, amikor Beer Miklós püspök azt mondta, a kereszténységünk fokmérője, hogy hogyan viszonyulunk a cigány kisebbséghez.

– Lehet-e felelősen beszélni a befogadás kultúrájáról úgy, hogy közben nem mondjuk ki, hol van ennek a mennyiségi határa?
– Természetesen gondolkodni kell erről. De most nem tudjuk, ezt be kell látnunk.

– Az egyház migránssegítő energiái, mint Erdő Péter bíboros is hangsúlyozta, a civileken és a Katolikus Karitászon, valamint a máltaiakon keresztül éri el a rászorulókat. De biztos, hogy ez a kapacitás olyan helyre jut, ahol a legnagyobb szükség van rá? Nem von el energiákat sokkal egyértelműbb helyekről?
– Biztos így van, hogy sokan vannak a menekültek, bevándorlók között, akik nem szorulnak rá a segélyszervezetek munkájára, beállnak a menetbe, és ezt a zavaros helyzetet kihasználják. De hogy mekkora az arányuk ezeknek az embereknek, azt is nehéz megmondani. Csak mintha a hárommilliós karóra képe és a hasonlók arra irányulnának, hogy ne is segítsünk. Van rengeteg elgyötört és éhes ember is. Aki beszél önkéntesekkel, segítő szervezetek tagjaival, megrázó, szívfájdító történeteket fog hallani. Erről mintha kevesebb szó lenne. Vannak táborok a válságövezetben, ahol kevés a víz, van, akinek legyilkolták a családját, és vannak üldözött keresztények is. A hárommilliós karóra képe rájátszik a bennünk lévő elutasításra. Ebbe nem szabad belenyugodnunk.

– Kérem, fogalmazza meg, meddig menekült a menekült, és mikortól bevándorló.
– A menedékkérelmek azért vannak, hogy ezekről döntést hozzanak az országok vagy az Európai Unió. De vegyünk egy konkrét helyzetet. Valaki elindul Afganisztánból a jobb élet reményében, és útközben kificamodik a lába, vagy megbetegszik. Akkor hozzá úgy kell viszonyulni, mint aki segítségre szorul, akkor is, ha esetleg a menekültügyi eljárás vége az lesz, hogy ki kell őt utasítani.

– Szintén a közbeszéd része, és már nem a „karóra” szintje: az, hogy papírok és minden nélkül nagy tömegek özönlenek egyik országból a másikba, nem növeli a terrorfenyegetettséget, ami óvatosabb állásfoglalást indokolna az egyház részéről a migránsok megítélésében? Egyszersmind nem válik-e vonzóbbá Nyugat-Európa a migránsok számára, ha azt látják, itt ilyen jól bánnak velük a szociális ellátók és segélyszervezetek?
– Biztos reális a veszély, hogy terroristák jutnak Európába, de nem vagyok biztos benne, hogy ez a legegyszerűbb módja, hogy ide juttassák őket. A veszély a mostani menekülthelyzettől függetlenül is fennáll, a hatóságoknak nehéz feladat ezeket az embereket kiszűrniük. Nekem úgy tűnik, hogy ez a veszély túl van hangsúlyozva. Adja Isten, hogy nekem legyen igazam!