Oltalomra találtak az erdélyi menekültek

A 80-as évek végén veszélyes vállalkozás volt átszökni. A fiatalabb korosztály indult neki a határnak.

Politikai indíttatású és tömeges volt az a migráció, ami Magyarország keleti és nyugati határán zajlott 1988–89-ben. A hazánkba jövő, majd innen Ausztrián át az NSZK-ba távozó keletnémetek határátlépésével párhuzamosan tetőzött a Romániából érkezők migrációs hulláma. Utóbbi jelenség 1987-től már mérhető, a következő évben ezres, míg 1989-ben tízezres nagyságrendű volt.

E téma jól kutatott, magyar nyelvű szakirodalma folyamatosan bővül; a források egyik csoportját a belügyi, valamint a lokális és regionális tanácsi iratok képezik. Ezek felhasználásával mutatta be az 1980-as végének Magyarországot érintő migrációs folyamatait Gyarmati György, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatója a kutatóintézet által szervezett előadás-sorozat legutóbbi eseményén.

A keleti és nyugati határon zajló, a kutató által kettős migrációnak nevezett folyamat közül a romániai magyarok (kisebb mértékben románok, németek és egyéb nemzetiségűek) menekülthulláma létszámában alacsonyabb volt ugyan, mint a keletnémeteké – közülük 1989-ben mintegy 50 ezren távoztak hazánkból Ausztriába, míg Romániából ebben az évben hozzávetőleg 18-20 ezer ember jött át Magyarországra –, viszont a keleti szomszédunkból történő átvándorlás csak 1990– 91-re esett vissza. (Utána a délszláv háború előidézte menekültáradat váltotta fel.)

A Romániából hozzánk érkező menekültek száma 1987-ben mintegy 600 és 1000, 1988-ban 8–10 ezer közötti volt. A Ceausescu-korszak utolsó évében, 1989 decemberére ez a szám 26 445-re nőtt. A Magyarországra átjövők 80-85 százaléka magyar, 5-10 százaléka román, mintegy 3 százaléka német (szász), 1-2 százaléka pedig egyéb nemzetiségű volt. Az áttelepültek 90 százaléka városban élt, ám Gyarmati György felhívta a figyelmet arra, a Nicolae Ceausescu román pártfőtitkár által meghirdetett úgynevezett falurombolási terv nagy lökést adott a kivándorlásnak.

A menekültek döntő többsége középfokú végzettségű, 10 százalékuk diplomás, 5 százalékuk kereskedő vagy szabadfoglalkozású volt. Az igazán szegény társadalmi csoportba tartozók viszont nem vándoroltak el; ezzel kapcsolatban a kutató megjegyezte: „Soha nem a legszegényebbek mozognak; nagyon kilátástalan helyzet kell ahhoz, hogy a legszegényebbek induljanak el, az elvándorlás minimum egy szinttel feljebb kezdődik. A szegényeknek ugyanis arra sincs képességük, hogy elinduljanak.”

Ami a menekültek életkori megoszlását illeti, Gyarmati György elmondta, leginkább a 25–40 év közöttiek jöttek át. Ez a korosztályi csoport ugyanis pályakezdőként vagy egzisztenciája elején kilátástalannak tartotta romániai helyzetét.

A Magyarországra átjöttek többsége nálunk is maradt. Közülük az orvosi, ápolói végzettségűek általában három hónapon belül el tudtak helyezkedni az egészségügyben. A gyulai kórház igazgatója például átjövetelük után két hónappal vett fel orvosokat. A mérnökök, számítástechnikai szakemberek három-négy hónapon belül munkát találtak Magyarországon.

Minden sors, minden eset egyedi és más, a közös menekülésen belül van 20-28 ezer külön történet – felelte Gyarmati György arra a kérdésünkre, lehet-e tipizálni, csoportosítani a menekültek történeteit. Ezzel kapcsolatban fontos tudni, hogy Magyarországra a kishatárforgalom keretében át lehetett jönni útlevéllel úgy is, hogy valaki egyedül érkezett.

– Azt is mondhatnám, hogy akik elszánták magukat az áttelepülésre, azok közül többnyire egy férfi vagy férj átjött afféle előőrsként, s utána rögtön elindították a családegyesítési ügyeket. Ezekben nagy szerepe volt a diplomáciának és a Nemzetközi Vöröskeresztnek. 1988–89 fordulóján viszont a román fél megszigorította a családegyesítést arra hivatkozva, hogy a Magyarországon lévő családtag jogtalanul tartózkodik külföldön – tette hozzá Gyarmati György.

Arra a kérdésre, miként tartották egymással a kapcsolatot az átjöttek és az otthon maradottak, a kutató két példát említett. Megtörtént, hogy valaki fém ételhordóban rántott húsokat pakolt egymásra, és azzal indult útnak. Amikor a határon kinyittatták vele, megkínálta a román vámost, miközben az egymásra halmozott, tucatnyi hús alatt nejlonba csomagolva ott volt három levél, amit el kellett juttatni Marosvásárhelyre, mert a család már jó ideje nem kapott hírt azokról, akik átjöttek Magyarországra. A román vámos vagy elfogadta a kínálást, vagy nem, viszont nem kutakodott a rántott húsok között.

Jellemző volt egy másik módszer: a Magyarországra menekültek megkértek valakit, aki Romániába utazott, hogy ejtse útba például Nagyszalontát, menjen el egy megadott címre, mondja el az üzenetet egy bizonyos személynek – kizárólag négyszemközt –, az illető pedig már tudni fogja, hogyan adja azt tovább az ország belsejében élő családhoz, rokonokhoz.

A határon való átjutás sokszor alapos előkészületeket, adott esetben hihetetlen találékonyságot, kreativitást kívánt. Egy Szatmárnémeti közelében élő család úgy döntött, frissen érettségizett lányuk még a nyáron menjen át Magyarországra. Azt találták ki, hogy a lány kimegy kapálni a határ közvetlen közelében lévő földjükre, és – mintha csak véletlenül történne – „átkapálja” magát Magyarországra. (Vagyis a munka közben a magyar oldalra „téved”.) Szerencséje volt, senki sem vette észre, és senki sem állította meg. Egy szál fürdőruhát viselt, abba rejtette személyi okmányait, így jelentkezett a magyar hatóságoknál.

Még precízebb előkészítést és nem kevésbé kockázatos kivitelezést igényelt egy másik eset. Egy, a határ mentén élő férfi megfigyelte, hogy a nemzetközi vonatok a román oldalon lévő Biharpüspöki és a magyarországi Biharkeresztes között megállás nélkül közlekednek. Rájött arra, hogy kocsija futóművének nyomtávolsága megegyezik a vasúti sínével. A járművet átalakította sínautóvá úgy, hogy teherautóra való keréktárcsát szerelt rá. Egy külterületi, de felhajtásra alkalmas útkereszteződésben megvárta, amíg elmegy a vonat, majd felhajtott a sínekre, és követte a szerelvényt. Bár a román határőrök észlelték, de csak később lőttek utána, így sértetlenül átjutott a határon.

A román határőrök fellépése azonban okozott tragédiát is. Nagylak közelében egy kilencfős csoport a Maroson próbált átkelni. Négy felnőttet és egy gyereket lelőttek, a többiek sebesülésekkel ugyan, de átjutottak a magyar oldalra.

Elképesztő eset történt 1989. augusztus 20-án Csengerújfalu térségében: a román járőr észrevett egy öt főből álló csoportot. Rájuk lőttek, egyiküket megsebesítették, a többieknek viszont sikerült lefegyverezni a járőrt, akiket ezután szabadon engedtek. A magyar határőrök orvost hívtak a sebesülthöz, és ellátása után a mátészalkai kórházba szállították.

Néhány héttel később két fiatal férfi ugyancsak lefegyverzett egy román járőrt. Az elvett géppisztolyokkal kényszerítve magukkal vitték, majd magyar területre érve elengedték őket, a fegyvereket pedig a magyar határőrök felszólítására átadták.

Tizenkilenc német (szász) nemzetiségű személy pedig úgy jutott át Magyarországra 1989 tavaszán, hogy egy salzburgi illetőségű, fenyő fűrészárut szállító kamion belsejét átalakították: a fuvarlevélben feltüntették a rakományt, de úgy képezték ki a jármű belsejét, hogy az emberek elférjenek benne.

A menekültek többnyire a békési és a szabolcs-szatmári határszakaszon jöttek át. Ennek az volt az oka, hogy a Nagyvárad környéki körzetet – a határ Hajdú-Bihar megyei szakaszát – 1987–88-tól nagymértékben megerősítették a román szervek, arra számítva, hogy a menekülők döntő része ott akar átjutni.

Márciustól októberig jöttek át a legtöbben. A magyar oldalon éjjel 11 és hajnali 5 óra között erősítették meg a határőrszolgálatot, mert leginkább éjszaka és hajnalban érkeztek a menekültek. Általában 3-5 óra leforgása alatt már a legközelebbi településre vitték, s iskolákban, óvodákban, kórházakban, művelődési házakban helyezték el őket.

A határ romániai oldalán a vámellenőrzést is szigorították 1988–89 fordulójától, kiváltképpen pedig 1989. június 16., Nagy Imrének és mártírtársainak az újratemetése után. Pár nappal később a magyar–román határállomáson mintegy 150 magyar állampolgárt leszállítottak a nemzetközi gyorsvonatról, és minden nem személyes holmit elkoboztak tőlük. Egy román vámos közben megjegyezte: „Ezt köszönjék június 16-ának”. Általános volt, hogy a vámellenőrzés során minden utazót ki- és leszállítottak a járművekről, valamennyi csomagot végignézték, még a zsebeket is kiforgatták.

A magyar–román zöldhatáron keresztül hazánkba jövőkhöz történő legjellemzőbb hozzáállás a segítés volt. Ezt lehetett tapasztalni Kelet-Magyarországon is, ahol a szocializmus utolsó éveiben a leghamarabb omlott össze a foglalkoztatottság, mert megszűntek a fővárosi vállalatok telephelyei, ezért ott gyorsabban nőtt a munkanélküliség, mint az ország középső területein vagy a Dunántúlon. Az egzisztenciaféltés tehát létező probléma volt a keleti országrészben, ám az ott élők ennek ellenére is segítettek a Romániából átjövőkön. Ők pedig úgy gondolták, sokkal inkább a magyarországi romló körülményeket vállalják, mint azt, ami odaát van – mert az már elviselhetetlen volt.

A menekülteken sokat segítettek a városi, községi tanácsok. Az akkori közvélekedés szerint a munkahelyen csak kávézgató titkárnők és ügyintézők voltak azok, akik körbetelefonálták a helyi vállalatokat és intézményeket, munkahelyeket keresve a menekülteknek. Intézkedtek, hogy albérleti hozzájárulást utaljanak ki nekik, segítettek gyerekeik iskolába íratásában. Gyarmati György megállapítása szerint ennek az apparátusnak „döbbenetes kapcsolati hálója” volt, és nagy kreativitással dolgoztak. A Romániából átjövőket arra biztatták, minél előbb induljanak el az ország belseje felé, mert nemsokára már ott lesz a helyükön a következő, a határon sikeresen átmenekült csapat.

A tanácsok mellett szintén segítségre számíthattak a menekültek az egyházak, a társadalmi szervezetek, az akkoriban alakuló új pártok, a formálódó, úgynevezett alternatív szervezetek és a média részéről. Magyarországi rokonok, ismerősök hasonlóképpen fogadták a határon átkelőket. Gyarmati György egyik példája szerint Szegeden volt olyan család, amelyik fél évig bújtatott egy Romániából átjött rokont. Ez a befogadó attitűd egészen 1989 végéig megmaradt.

A migrációs problémákkal a határőrség (különösen a nyírbátori és az orosházi határőrkerület), a titkosszolgálatok – beleértve a rendőrséget is – és az 1988 februárjában életre hívott tárcaközi bizottság foglalkozott. A Gál Zoltán belügyminiszter-helyettes vezetésével működő testületben helyet kaptak a társadalmi és az alternatív szervezetek is. Az alföldi megyékben 1988 áprilisától az állambiztonsági szervek szoros együttműködésben végezték a menekültek szondázását, szűrését. Arra azonban a magyar forrásokban nincs utalás, hogy a hazai és a román szervek között bármiféle kooperáció lett volna a migráció kérdésében.

Kronologikusan igazodik a romániai meneküléstörténetekhez egy érdekes, a köztörténetben talán kevésbé ismert epizód. A magyar vezetésnek már 1988 őszén voltak olyan információi, hogy a románok a határ mentén állomásozó katonai alakulatokat és határőrizeti szerveket létszámukban és felszereltségükben is megerősítették. Egy 1989. júliusi belügyminiszteri napi tájékoztató szerint a határ román oldalán lebontották a „határműszaki berendezéseket”, illetve sorkatonákat vezényeltek a határ közeli térségekbe. A Bács-Kiskun megyei állambiztonság augusztus 17-én azt jelentette: „Biharugra községben az emberek arról beszélnek, hogy 1989. augusztus 22-én román csapatok megtámadják és a Tisza vonaláig elfoglalják Magyarországot. Ez a román pártfőtitkár ajándéka a román nép számára, hazájuk augusztus 23-án esedékes felszabadulásának évfordulójára.” Korabeli nagyköveti és titkosszolgálati jelentések is megemlítették, hogy Ceausescu katonai fellépést sürgetett Magyarországgal szemben. Az augusztus végén várható román támadásról szóló rémhírt Gyarmati György az álhírek népmeséjének nevezte. Jól jellemzi ugyanakkor a korabeli, teljesen befagyott magyar–román viszonyokat, illetve a bukaresti rezsim kiszámíthatatlan viselkedését.

Miközben az állami vezetés megpróbált nyitni a Nyugat felé, a keleti határ mentén – Gyarmati György szavai szerint – kialakult egyfajta szubkárpáti hidegháborús határzárás. A találó kifejezés Ceausescu és a hatalmáért küzdő Grósz Károly MSZMP-főtitkár 1988. augusztusi aradi sikertelen csúcstalálkozójára nem kevésbé igaz. A megbeszélés értelmetlenségét egyébként Szüts Pál akkori bukaresti nagykövet mintegy előre megjósolta, azt állítva, úgysem sül ki belőle semmi. Gyarmati György szerint nem is a találkozó haszontalansága volt a meglepő, hanem az, hogy egyáltalán létrejött.