Göncz Árpád esetében nem túlzás a sokszor elkoptatottnak érzett, patetikusnak ható kijelentés: az elmúlt évszázad fordulatokban és tragédiákban gazdag magyar történelmének egy darabja távozott a halálával. A történelemkönyvekben számára helyet szorító tény, miszerint ő volt a rendszerváltás utáni első köztársasági elnöke Magyarországnak, még nem lenne elegendő egy ilyen megállapítás alátámasztására.
A nem sokkal a trianoni diktátum után, 1922-ben született Göncz Árpád életútja regényszerűen követte a magyar történelem neki adatott, háborúval, idegen megszállásokkal, demokratikus és függetlenségi nekibuzdulásokkal kijelölt kacskaringós szakaszát. Jogász diplomáját frissen megszerezve sodorta el, ragadta magával a történelem vihara: a Teleki Pál Munkaközösség tagjaként kapcsolódott be a háborúellenes mozgalomba, 1944-ben dezertált a hadseregből, később szovjet fogságba került, ahonnan sikerült megszöknie. Életpályája ekkor sok hasonlóságot mutatott a nemrég elhunyt Szabad Györgyével, például ő is a kisgazdapártban politizált, nem is akárki mellett; az 1947-ben a szovjetek által elhurcolt főtitkár, Kovács Béla munkatársa volt.
A kommunista hatalomátvétel után fizikai munkásként, majd technikusként, agronómusként dolgozott. Szerepet vállalt az 1956-os forradalomban, annak leverése után közreműködött Nagy Imre emlékiratainak külföldre juttatásában. A megtorlás nem kerülte el: Bibó István perében életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték, az 1963-as amnesztiával szabadult. Kossuth Lajoshoz hasonlóan a börtönben fejlesztette tökéletesre angoltudását, aminek a Kádár-rendszer hosszú, szürke évtizedeiben szak- és műfordítóként nagy hasznát vette. Korosztályom elsősorban mint Updike vagy éppen Tolkien műveinek fordítójaként ismerte meg, de íróként is nevet szerzett magának. A rendszerváltás idején ő volt az írószövetség elnöke.
Addigi pályafutása alapján Göncz Árpádra széles körben mint a magyar antifasiszta és antikommunista, polgári hagyomány hordozójára tekintettek; a legkevésbé az ő személye miatt érték bírálatok a köztársasági elnök jelöléséről is rendelkező MDF–SZDSZ-megállapodást 1990-ben. Emlékezetes, hogy az első szabad választások után a legnagyobb kormány- és a legnagyobb ellenzéki párt Antall József és Tölgyessy Péter irányításával megállapodott a stabil kormányzás közjogi feltételeinek biztosítása érdekében a kétharmados törvények számának csökkentésében és a konstruktív bizalmatlansági indítvány bevezetésében.
Cserébe az SZDSZ jelölhetett köztársasági elnököt, ám Göncz Árpádot bizalmi alapon valójában Antall József választotta ki. Megválasztása volt az első és egyetlen alkalom, amikor a pártok csaknem teljes konszenzusa emelt valakit legfőbb közjogi méltósággá.
Amilyen szép volt a kezdet, olyan ellentmondásos lett a folytatás. Göncz Árpád egyre inkább pártos elnökké vált, aki talán nem belső indíttatásból, hanem mások hatására az Antall-kormány ellensúlyaként kezdett szerepelni, amivel viszont feszegette a módosított alkotmány által kijelölt határokat. Szomorú történet az Antall József és Göncz Árpád közötti bizalom szétporladása, ami az 1990. októberi taxisblokád idején kezdődhetett.
Miközben a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság az MDF-kormánnyal való jogvitákat – médiavezetők kinevezése, a hadsereg irányítása – rendre az államfő kárára rendezte, a közvélemény túlnyomó része egyértelműen mögé állt. Az új kormány megalakulását követő csalódás, ami lassan kiterjedt az egész rendszerváltásra, a politikai elitre, megkímélte Göncz Árpádot, aki sokáig biztosan vezette a népszerűségi listákat. Plebejus, a formaságokra nem adó személyisége – hívei egyszerűen Árpi bácsinak nevezték –, e sorok írója által is tapasztalt, olykor zavarba ejtő közvetlensége kivonta őt a döntések felelősségét cipelő politikusok kasztjából. Az akkor nyomasztó túlsúlyban lévő balliberális sajtó és a személyét ma is kiemelt tisztelettel övező véleményformáló elit a könnyű népszerűség útjára terelte.
Nem tudom, hogyan élte meg, hogy éppen azok körében lett egyre népszerűtlenebb, akik korábban a bajtársai voltak. Emlékezetes kifütyülése 1992. október 23-án jelentős részben azon ’56-osok, a kommunista rendszer kárvallottjai elégedetlenségét jelezte, akik nem értették, miért nem támogatja az egykori elítélt a kormány igazságtételi törekvéseit. Új barátokat is szerzett az 1990-ben őt még inkább elutasító szocialisták személyében, akik szavazataikkal biztosították újraválasztását 1995-ben az Országgyűlésben. A kétharmados többséggel rendelkező Horn-kormány idején már nem igyekezett ellensúlyt képezni a végrehajtó hatalommal szemben, a legfájóbb tévedése a Bokros-csomag aláírása volt, amelynek számos rendelkezése akadt fenn aztán az Alkotmánybíróság szűrőjén. Az 1994 előtti időszak harcosságához képest feltűnő passzivitása 1998 után, az Orbán-kormány idején is megmaradt. 2000-ben, második ciklusát kitöltve távozott az elnöki székből, azután már nem vállalt aktív szerepet a politikai életben.
Fontos közéleti szereplő távozott a halálával. Barátságos, nagy tudású, tiszteletre méltó ember volt, aki civilként, értelmiségiként kereste a helyét a politikában. Életútjának tárgyilagos értékelése, tettei mozgatórugóinak teljes körű feltárása, megértése még hátravan.
