A cigányok bevonása lehet a foci jövője is

Kiaknázatlan aranybánya a magyar vidék grundfocija, ráadásul a cigányokat is integrálhatnánk a sporttal.

Tóth, mint mondta, szomorúan tapasztalta, hogy a nagy akadémiák egymástól lopkodják a gyerekeket, pedig ha egy lépcsővel lejjebb lépnének, rengeteg tehetséget találnának a falvakban. Ezért is döntött Monor mellett, az szűz terület volt. Tóth Keve kiemelte: ha a tudását megfelelőképpen át tudja adni a gyerekeknek, akkor „övé az egész társaság”. A monori „franchise-rendszer” szabványosított edzéstechnikáival a hat helyszín bármelyik edzője helyettesíthető egy másikkal például betegség esetén.

Most kiutat mutathatnak a gyerekeknek a mélyszegénységből, az igazán tehetségeseket pedig együtt versenyeztetik. Így jött létre a kis máltais válogatott, amely országos versenyeken is megállja a helyét. Belőlük NB II-es futsallista, U17-es és U13-as csapat is kinőtt már azóta. Fél év után a Monori SE-s kisgyerekek játszottak a máltais kisgyerekekkel, és annyira megtetszett nekik a dolog, hogy volt, aki azon nyomban át is jelentkezett. Így

az integráció fordított módon valósult meg, ma már nem csak cigányok játszanak a máltai csapatban.

Szőke Zsuzsa elmondása szerint a Polgár Alapítvánnyal a tehetséges gyerekek megmentéséért kezdett dolgozni 2009-ben. Tehetségkutató módszerekkel ezer grundfocista fiatalt mértek fel, akik közül sokan igen ígéretesnek bizonyultak, 2010-ben már vezető fociakadémiák várták őket tárt karokkal.

Szerinte a telepi, önszerveződő „családi” focicsapatok némi támogatással arra is alkalmasak lennének, hogy a helyi közösség pozitívumaival, szervezett keretek között edzhessenek, majd becsatornázódhassanak a Bozsik-programba. „Nem lehet kivilágított pályát és edzőt levinni, a közösségeket kell alkalmassá tenni arra hogy önszerveződő és önfenntartó módon elinduljanak.” Mint Szőke Zsuzsa elmondta, erre kísérletet is tettek egy borsodi kistelepülésen, az eredmény két NB I-es U19-es fiatal lett.

A résztvevők beszéltek a nehézségekről: Maka a sportegyesületté válás adminisztratív terheit emelte ki, illetve azt, hogy a társadalom azonnali változást vár el a roma közösségtől. Említette az előítéletességet is, amelyet Monoron érzett. Erről Tóth Keve is beszélt:

„Amikor fehérként megérkeztem, mindegy, mit akartam mondani, máris elutasítással kerültem szembe.”

Ugyanakkor ha a szülőket megfelelően tudta kezelni, a gyerekekkel is könnyebb volt, sőt ezek a szülők már a szomszéd gyerekeket is terelgetik a jó útra, például számon kérik, ha csavarogni mennek edzés helyett.

Az infrastruktúra Maka és Lugosi szerint is nagy gond: Monornak nincs sportcsarnoka, 70-80 kilométert kell utazniuk egy-egy bajnoki meccshez, Lugosiék pedig a mindig nyüzsgő grund helyére épült, de csak drágán kibérelhető, így mindig üres műfüves pályát kárhoztatták, valamint a túl messze lévő sportegyesület pályáját, amely szerinte

„egy fehér klub, ahol ki is nézik a roma gyerekeket”.

Panaszkodtak a taóprogramra is, amelynek keretében adókedvezményért adhatnak támogatást sportegyesületeknek: Lugosiék „utolsó zoknija” is ebből van, még egy kis edzői fizetésre is jut, de sokaknak nincs lehetőségük ilyesmire pályázni.

Problémaként felvetődött, hogy a Bozsik-program csak az oktatási intézményeket – óvodákat, iskolákat – támogatja, a civil szervezeteket nem, pedig úgy lenne esély arra, hogy színesebb társaságok is együtt focizzanak. Az ilyen önszerveződő közösségek bázisai lehetnének a magyar futballnak, de emellett fontos, hogy minél több cigány fiatal játsszon bennük.

Szóba került a szakemberhiány is. Lugosi két sokgyerekes segítő szülővel van száz-százhúsz gyerekre, míg Makáék Monoron tizennégyen vannak a pedagógusokon, pszichológusokon kívül. Lugosi Zoltánék álma, hogy közmunkaprogramban edzőként foglalkoztassák az eddig is segítő szülőket, akik munkanélküliek, így rá is érnének, s ennyi pénz pedig sokat segítene nekik is.

Szőke Zsuzsáék a munkanélküli szülőket is elkezdték képezni, céljuk, hogy ők is elindítsanak korcsoportonkénti edzéseket. Maka szerint is alkalmasak az edzői feladatokra, köszönhetően az egységes szakmai programnak. Tóth ebben nem értett egyet: mint mondta, egy edzőnek tudnia is kell, hogy mit oktat. Nem elég a Youtube-ról ellesni a dolgokat, alaposan kell ismernie a szakmát, és ehhez nem elég egy gyorstalpaló, minimum két év szükséges. A kistelepülésekre igazi edzők kellenek, akik be tudják mutatni a gyakorlatot, és tovább is látnak – mondta. Ugyanakkor Lugosi szerint a telepen sokszor egy felügyelő nagymama is nagy segítség.

Őze Tibor, a Kispest egykori edzője az MLSZ részéről ehhez hozzátette, hogy a segítőszülők számára ott lenne a tizenhat órás edzőelőképzés, ahol felmérhetik, kikből lehet valóban edző, csak a megyei sportigazgatóságon kell jelentkezni, elvégre a futball mindenkié. Lugosi ellenvetette, hogy sok helyen előre betelt már a hely.

Sárközi ehhez kapcsolódóan később azt is kifogásolta, hogy az MLSZ visszavezette az érettségi kötelezettséget az edzői licencekhez, szerinte ezzel sok tehetséges szakembert kirekesztenek. A bátonyterenyei, 21 éves focista elmondta: azt, hogy cigányként az NB I-ig eljutott onnan, ahonnan indult, a szüleinek is köszönheti, ők arra nevelték, hogy 120 százalékot kell teljesítenie. Ezért is tartja sokra a rengeteg gyerekkel foglalkozó edzők munkáját is, hiszen

„sokat kell velük dolgozni, hogy így tudjanak gondolkozni a világról, hogy elsőnek ember legyen belőlük, és csak aztán jön a futball”.

A labdarúgó elmesélte: szerény körülmények között élt és készült, a szülei egyszer a hűtőt is eladták otthon, hogy tovább maradhasson edzeni az akadémia után. Azt is mondta, hogy hiányolja az olyan programokat, melyekben a szegény, de tehetséges gyerekek kezét megfogja valaki,

mert van magyar szegény is, nem csak cigány, és közöttük is rengeteg a tehetséges.

Amikor ezt nem látta edzőinél, úgy érezte, csalódott bennük, és ekkor vette fel a kapcsolatot Maka Istvánnal, hogy ő is beszállhasson segíteni.

A Magyar Labdarúgó Szövetség képviselője, Kovács Szilveszter válaszképpen elismerte, hogy – bár a foci megújítását célzó Bozsik-programban 1350 iskola és 1150 óvoda szerepel – valóban fontos lenne a civilek bevonása is. Ugyanakkor a pedagógusokat is képzik arra, hogy a focit megszerettessék az iskolai órák keretein belül a gyerekekkel.

Persze az is kérdés, hogy milyen az együttműködés a civilek és a tanárok között. Maka elmondta, hogy vegyes élményei vannak, vannak segítőkész, illetve teljesen ignoráló potenciális partnerek is. Tóth Keve hozzátette, hogy ő fordítana a dolgon, mivel nem minden tanár alkalmas arra, hogy ennek az új kihívásnak is megfeleljen – sok tornatanár nem túl aktív, vagy épp ellenkezőleg: túl sokat szakmázik hatéveseknek –, ezért az edzőket kellene bevinni az iskolai programba. Abban egyetért Kovács Szilveszterrel, hogy az iskola a foci megszerettetésének a helye lehet, és ehhez közös erőfeszítések kellenek.