Ha életben marad, sok minden másként alakult volna

Részlet Kónya Imre készülő memoárjából · Antall József: Lehet, hogy egyszer még a halálommal fogok szolgálni.

A költségvetési törvényjavaslat benyújtását követő napon, 1991. november végén a miniszterelnök megtudja: a gyógyulásához fűzött remény szertefoszlott. Mindez teljes titokban marad, én is csak jó hónappal később szerzek róla tudomást. A részleteket pedig csak évek múltán, Antall József leveléből ismerhettem meg, amelyet 1991. december 5-én a kezelését végző orvoscsoport tagjaihoz írt: „Az 1991. november 30-án megtartott konzílium után tudomásul vettem a közlést, az újabb vizsgálatok szerint az alapbetegségem (non-Hodgkin) tünetei újra megjelentek, ez alkalommal a gyomromban. A több hónapos tünetmentesség, amiről a feltett kérdésre (a taxisblokád évfordulóján Feledy Péternek) kedvezően nyilatkozhattam, véget ért. Teljesen világossá tettétek előttem az állapotomat, a betegségem súlyosságát és annak várható következményeit. Felvilágosítottatok a szükségesnek vélt kezelés módozatairól, arról, hogy annak alkalmazása jobb esélyt adna a gyógyulásra vagy életem meghosszabbítására. Tudomásul vettem tehát azt, hogy ennek elmaradása hátrányos következményekkel jár, és az életem megrövidítését jelenti. Ennek ellenére – mindent megfontolva és mérlegelve – ismét úgy döntöttem, hogy nem vetem alá magamat az ajánlott kezelésnek (kemoterápia). A fentiek ismeretében – saját felelősségem tudatában – a lokális sugárkezelést fogadom el egyedüli kezelési módként, annak kockázatával együtt.”

Azon a napon, amikor Antall József megismerte és tudomásul vette a konzílium eredményét, nyilatkozott a televíziónak. Visszanéztem a felvételt. A miniszterelnök nyugodt és kiegyensúlyozott. Hiába vizsgálom az arckifejezését, a rossz hír semmilyen nyomot sem hagyott rajta. Pedig csak néhány órája, hogy orvosai kímélet nélkül közölték vele: mire számíthat. És ilyen súly alatt csinálta végig a költségvetést – miközben tartania kellett a lelket a koalícióban –, az MDF országos gyűlését, ahol erőt és optimizmust kellett sugároznia. Közben pedig Moszkvába, Kijevbe és Brüszszelbe is elutazott, hogy eleget tegyen diplomáciai kötelezettségeinek. És hiába figyelmeztetik orvosai, hogy a kezelés halogatása milyen következményekkel járhat, csak január 2-től vállalja a lokális sugárkezelést. Ezt a döntését levelében így indokolja: „Rövid távon most el kell fogadtatni 1991. december 31-ig a költségvetést a parlamenttel, mert ettől függ az ország finanszírozhatósága (IMF stb.), alá kell írnom decemberben a magyar–szovjet–orosz–ukrán bilaterális megállapodást, találkoznom kell Jelcinnel, és alá kell írnom az Európai Közösséggel a társulási szerződést; le kell bonyolítanom az MDF országos gyűlését, csak néhányat említve a halaszthatatlan feladataimból. Ezért a lokális sugárkezelésnek január 2-től vethetem csak alá magamat, továbbá ezt a karácsonyt még szeretném viszonylag ép állapotban eltölteni és biztonságot sugározni a világnak és az országnak, megtartva a bizalmat és hitelképességet minden értelemben.”
És a miniszterelnök – anélkül hogy tudtunk volna nyomasztó gondjairól – mindezt becsülettel végigcsinálja. Miközben tisztában van vele, hogy amire egész életében készült, amit megkésve bár, de megkezdhetett, nem fogja tudni befejezni. Még sincs benne keserűség, csak szomorúság.
„Boldog lettem volna, ha a teljes választási ciklust kitöltve, elvégezve az átalakulás nehéz feladatát, az ország szuverenitásának visszaszerzése után végrehajthatom az európai integrációhoz való kapcsolódását, folytatva a széles körű nemzetközi beágyazottságunkat és a NATO-val való biztonsági együttműködést, rendbe tehetem saját munkásságom befejezetlen részét, leírhatom és megörökíthetem mindazt, amit reám hagyott apám, és magam megéltem. Még valamit megkísérlek elvégezni, legalábbis irányítani az elvégzését.
Bízom abban, hogy még ad az Úristen annyi időt, hogy rendben átadjam a dolgokat, irányt szabhassak, és barátaim átvehessék a feladataimat. Örülni fogok, ha emlékem tovább él barátaimban, tanítványaim emlékezetében és nemzedékek hosszú sorában, a családomban és mindazokban, akik szerettek, és akiket én is szerettem.”

Magam elé képzelem a jelenetet: Antall lassan, megfontoltan diktál, Rózsa Mariann gyorsírással jegyzi le a szavait. Ennél a résznél a miniszterelnök valószínűleg elérzékenyült. Ezt még legbizalmasabb munkatársa előtt is igyekszik leplezni. Személyes érzelmeiről tehát pályafutására tér át. Röviden érinti történészi, művelődéstörténeti és orvostörténeti munkásságát, és kijelenti, hogy egyetlen olyan sort sem írt le, amit restellnie kellene. Aztán így folytatja: „Közéleti pályámat, amire tulajdonképpen 16 éves korom óta készültem, majd megítéli a történelem. Ennek rövid összegzését talán majd még megörökítem, és lesznek olyan híveim, akik segítenek az igaz kép kialakításában. Valójában sohasem akartam törődött öregemberként élni, gyermekként katonai pályára szántak, és annak is készültem. Szívesebben halnék meg katonaként vagy egy jól sikerült merénylet áldozataként (ami másokat nem érint), mint egy ilyen nyomorult betegségben.”

Végül újra közvetlenül a levél címzettjeihez, az orvosaihoz fordul: „Kérem továbbra is a teljes őszinteséget, mert pontosan kell tudnom, hogy mire számíthatok, mert nem rólam van szó, hanem Magyarországról, miniszterelnöki felelősségemről, valamint az MDF és a nemzeti centrumpártok működőképes koalíciójáról. Körülöttünk minden instabillá válhat, történelmi veszélyek és lehetőségek víziója jelenik meg előttünk.

Kedves Barátaim! Örök hálával tartozom Nektek, mert meghosszabbítottátok az életemet 1990/91-ben. Nemcsak a betegséget gyógyítottátok, hanem az embert is. Tiltakoztatok az ellen, hogy nem vállalom a jobb esélyt adó, de a munkám folytatását korlátozó, majd lehetetlenné tevő kezelést. Meg akartatok mindent tenni az ember gyógyítása érdekében, de nekem a miniszterelnöki teendők ellátása a feladatom, erre esküdtem fel, mint egy katona. Ez elé nem helyezhetem a magam személyes érdekét. Ha nem lesz más esélyem, akkor talán – a dolgok előkészítése mellett – a halálom is szolgálatot tehet az emberi érzések, a nemzeti elkötelezettség és a nemzeti egység érdekében. Elszánt, kemény munkabíró embernek, a halált a haza érdekében bármikor vállaló embernek nevelt nagyapám, apám, anyám és a Piarista Gimnázium. Ha észre fogom venni, hogy a betegségtudatom rossz hatással van a döntési képességemre, fogom tudni a kötelességemet.”

A sugárkezelés nem vezetett eredményre. A CT-vizsgálat március végén újabb csomókat mutat ki a miniszterelnök szervezetében. A kölni Diel professzor konzultációra Budapestre érkezik. Májustól elindul a kemoterápiás kezelés. Antall nemsokára újra parókát visel. A betegség kiújulását többé nem lehet titokban tartani.

Ettől kezdve a szükséges megszakításokkal folyamatos a kezelés: kemoterápia, gyógyszerek, sugárkezelés. A CT-vizsgálatok jelzik: ha egyes csomók eltűnnek, újabbak jelennek meg. Közben folyamatosan ellátja miniszterelnöki feladatait. Vezeti a kormányüléseket, rendszeresen bejár a parlamentbe, vívja harcait az ellenzékkel, a sajtóval, a köztársasági elnökkel. Júliusban Diel professzor újra Budapestre jön. A konzultáció után kijelenti: csak a sejttranszplantáció segíthet, ami öthetes kölni kezeléssel jár.

Antall ezt egyelőre nem vállalja. Folytatni akarja a munkát, ehhez azonban szüksége van politikai megerősítésre.

A parlament már nem ülésezik, a Fehér Házban béke és nyugalom. Az íróasztalomnál ülök, előttem nagy halom megválaszolatlan levél. A szomszédban Gabika, a régi bútordarab, készen arra, hogy diktáljam a válaszokat. Egyszerre megcsörren a telefon. „Rózsa Mariann keres” – mondja Gabika. „Örülök, hogy benn talállak” – kezdi Mariann. „Szerencséd van – szólok közbe –, Akarattyán vagyunk a családdal, csak ma jöttem fel, holnap megyek is vissza. \"Legfeljebb későn este - jelenti ki a miniszterelnök titkárnője - mert a kormányülés után 6 órára vár a miniszterelnök úr egy zártkörű megbeszélésre.\" „És mi lesz a téma?” – kérdezem. „Egy bizalmas tájékoztatás” – feleli. „És ki lesz még jelen?” – faggatom tovább. „Várjál, felolvasom – mondja, majd kis szünet után folytatja –, Bod Péter, Boross, Für Lajos, Jeszenszky Géza, te, Lezsák, Szabad Gyuri bácsi, Szabó Iván és Szabó Tamás.”

Nyilván valamilyen kormányzati ügy, amely az MDF-et érinti, találgatom, miután letettem a telefont. Bod Péter Ákos kivételével ugyanis mindenki kormánytag vagy MDF-es vezető, okoskodom. Bod Péter viszont jegybankelnök, bár korábban ő is MDF-es miniszter volt, állapítom meg magamban.
A megbeszélt időpontban a szabadságon lévő Szabad György és Szabó Iván kivételével mindannyian ott vagyunk a miniszterelnök dolgozószobájában, Rózsa Mariann mindegyikünk elé letesz egy másfél oldalas iratot, a miniszterelnök fejlécével, a címe: „Feljegyzés betegségem tárgyában.” A végén a mai dátum: Budapest, 1993. július 22. és Antall József jól ismert aláírása, vastag fekete tollal. Alatta még éppen elfér a papíron a kilenc név, mindegyik mellett kipontozva az aláírások helye. A nevek felett aláhúzva: „Tudomásul vettem.”

Elkezdem olvasni a feljegyzést: „1990 májusában diagnosztizáltam magamnak egy csomót, ami betegségként még nem volt elkülöníthető.” Aztán orvos-történészhez méltó szakszerűséggel leírva a betegség menete, lezárva azzal, hogy „ folyamatos kivizsgálásom és kezeléseim biztosította tevékenységem ellátását és orvosaim ettől eltérő döntéséig, tanácsáig ezt még folytathatom”.

Ezután jön a lényeg: „Kötelességemnek érzem mégis a Kormány, az MDF elnöksége és frakciója néhány tagjából álló szűk körű bizottsággal a fentiek közlését, jelezve, hogy bizalmuk megvonása esetén bármikor kész vagyok távozni. Amennyiben bizalmukat továbbra is élvezhetem, teljes politikusi, emberi és nemzeti felelősségem tudatában kijelentem – orvosaim tanácsával egyetértően –, hogy időben bejelentem, ha feladatom ellátására egészségi okokból válnék alkalmatlanná.”

Elsőként Szabó Tamás végez, és már írná is alá a szöveget, de Antall közbeszól. „Csak akkor írjátok alá, ha vállaljátok, hogy szóltok, ha alkalmatlanná válnék, de nem venném észre. És ha ennek a társaságnak a többsége így gondolja, én azonnal felállok.” Bod Péter megjegyzi: „Ne tréfálj, Jóska, csak veled van esélyünk a választásokon.” Mindenki aláírta a feljegyzést.

Közben Antall szórakozottan politizált, kicsit végrendelkezett is. Rózsa Mariann gyorsírással jegyzetelt. „Boross Péter a helyettesem” – mondta Antall. „Ha valami történik – így fejezte ki magát –, neki kell vinni a dolgokat.” Für Lajosról kijelentette, hogy őt 1995-re „tartalékolni kell köztársasági elnöknek”. Rólam azt mondta, hogy miniszternek kell lennem, ha csak néhány hónapra is. Négyszemközt ezt már korábban is megemlítette, mire megkérdeztem: „Milyen tárcára gondolsz?” „Az teljesen mindegy – felelte akkor –, de egy élvonalbeli politikus nem csinálhat végig úgy egy kormányzati ciklust, hogy ne legyen »miniszterviselt« ember.” „Lehet, hogy az nagy dolog – feleltem erre –, ha valaki »miniszterviselt« ember, de az se kicsiség, ha az ember végigcsinálja azt, amit elkezdett. S úgy gondolom – tettem hozzá –, hogy rám a frakcióban van szükség.”

Beszélt még rádióról és tévéről, s persze külpolitikáról is. Kijelentette, hogy „nemzetközi bevezetettségünk nagyon jó”. Elmondta, hogy az orosz veszélyt valósnak látja egy évtizeden belül, és hozzátette: „Nagyon fontosnak tartom az ukránokat.” Ezt azzal magyarázta, hogy nem árt, ha az oroszoktól egy független ország választ el bennünket, és az se baj, ha a hajdani kisantant közé ékelődik egy baráti hatalom. Arról is beszélt, hogy Európában a német–francia kibékülés „stratégiailag teljes”.
Amikor véget ért a megbeszélés, Antall József az ajtóig kísért bennünket. „Lehet, hogy egyszer még a halálommal fogok szolgálni” – mondta búcsúzóul, majd gyorsan hozzátette: „De most, hogy bizalmatokról biztosítottatok, remélem, egy ideig még az életemmel is tudok.” Egyikőnk se gondolta volna akkor, hogy milyen rövid ideig, nem egészen fél évig tart még ez a szolgálat. Ha életben marad, egészen biztos, hogy sok minden másként alakult volna