„Nem értem, mit vétettem én a hazámnak”

Bencsik Mihály állítja, a Szovjetunióról adott információkat az amerikaiaknak, de itthon nincs számára kegyelem.

Tirpák (szlovák népcsoport, Nyíregyházán és környékén élnek – a szerző) vagyok, így a szlovák alapokon gyorsan megtanultam anyanyelvi szinten oroszul – kezdi az ősz hajú férfi a mondandóját. Időnként megigazítja a szemüvegét, de egyébként rezzenéstelen; néha érhető csak tetten, hogy milyen feszült.

Tanári képesítést szerzett, felsőfokú szinkrontolmácsi vizsgát tett, és így került a Szovjetunióba, ahol 1969-től 1977 végéig konzuli útlevéllel Moszkvában dolgozott. Néhány hónapig a Moszkvai Rádió magyar osztályán, majd hét éven át a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottsága mellett működő pártfőiskolán a magyar hallgatók hároméves képzésén előadásokat fordított. De ez még semmi – saját bevallása szerint Bencsik emellett a Magyar Népköztársaság legfelsőbb szintű párt-, állami és társadalmi vezetői számára három hónapig tartó, rendszeresen ismétlődő továbbképzéseinek előadásait fordította. Részt vett több felsőszintű, pártvezetői, illetve kormánydelegáció tárgyalásán, valamint gazdasági, ideológiai, katonai témájú tárgyalásokon és nemzetközi találkozókon mint szinkrontolmács. Nagy titkok tudója lehet tehát.

A tanulni érkezettek többsége élt a nagy távolság adta lehetőséggel, és gyakran eleresztette magát, de akadtak, akik nem. Közéjük tartozott Horváth József, a BM III/III-as főcsoportfőnökség, az állambiztonság politikai rendőrsége későbbi főigazgatója (aki egyébként a magán-titkosszolgálatnak mondott UD Zrt.-ből ismertté vált Horváth Józsefnek az édesapja. Az információt három egykori állambiztonsági tiszt is megerősítette lapunknak – a szerző) és dr. Gajdócsi István, az akkori Országgyűlés jogi bizottságának elnöke, Bács-Kiskun megye tanácselnöke is. Horváthtal Bencsik baráti viszonyba is került. Ennek a kapcsolatnak később lett szerepe.

Bencsik Mihály a kint töltött évek alatt járt szovjet köztársaságokban is, így széles körű képet kaphatott az ottani hétköznapokról. – Furcsa volt eleinte, hogy az emberek már akkor kritikusan viszonyultak a rendszerhez, ám külfölditől nem tűrték el a kritikát – mondta.

– Bennünket, magyarokat is figyelmeztettek, mondván: ők szidhatják a rendszert, szidhatják Brezsnyevet, de ha mi megtesszük, feljelentenek minket a KGB-nél. Meg is tették volna. Megnősültem, egy orosz orvosnőt vettem el, aki aztán, amikor hazajöttem, nem követett, ekkor derült ki, hogy a KGB-nek dolgozik, nyilván engem kellett figyelnie, és jelentenie rólam. Elváltunk – enged bepillantást Bencsik magánéletébe.

Mindenesetre – mint Bencsik meséli – a Szovjetunióban való tartózkodása elég volt arra, hogy megismerje a „szocialista világrendszert” és annak katonai, gazdasági szervezetét, a szovjet valóságot, a népek közötti „megbonthatatlan, örök barátság”, az „egyenértéken alapuló árucsere” igazi lényegét és tartalmát. Bennfentes tolmácsként olyan információkhoz jutott, melyek világossá tették számára, hogy a szocialista világrendszer, annak gazdasági és katonai szervezetei nem állnak fenn örökké. A Szovjetunió belső ellentmondásai pedig már olyan súlyosak voltak, hogy felbomlása előre látható volt.

– Én és az oroszok arra tippeltünk, hogy Brezsnyev haláláig húzza a Szovjetunió – mondja most Bencsik Mihály –, ám a pártfőtitkár 1982-es halála után még jött Csernyenko, majd Andropov (előbb volt Andropov, aztán jött Csernyenko – szerk.) – sajnos, mert így kitolták az egész rendszert 1991-ig, és csak Gorbacsov hozta azt a változást, a peresztrojkát, melynek igénye már a ’70-es évek végén tetten érhető volt az országban – ad egy kis történelmi visszatekintést Bencsik Mihály, aki 1977 végén hazatért.

Egy tipikus pártállami, obskúrus szervezetnél, az Országos Béketanácsnál dolgozott, majd visszatért Nyíregyházára, ahol tanárként helyezkedett el. 1980-ban, a Szovjetunióban félretett pénzéből és némi kölcsönből vásárolt Budapesten egy XII. kerületi lakást, ám mielőtt átírták volna a nevére, a tulajdonos disszidált. A lakást azonnal elkobozta az állam, Bencsik meg ott állt pénz és lakás nélkül.

A volt tulajdonos egyszer csak üzent Münchenből, hogy menjen ki, és kifizeti nyugatnémet márkában a vételárat. Bencsik Mihály most úgy magyarázza történetének következő fordulóját, hogy miután szovjet előélete miatt megbízhatónak minősült, gond nélkül kapott kék útlevelet (nyugatra szóló úti okmány, a szocialista országokba szóló piros volt – a szerző). Még azt is bejelentette – az akkori devizatörvényeknek megfelelően –, hogy hazafelé várhatóan 42 ezer nyugatnémet márkával a zsebében érkezik. 1981. január 20-án indult az NSZK-ba, Münchenbe.

– A lakás tulajdonosa várt, szállást adott, két napon át traktált, bemutatta például a várost, majd kibökte: nem tud fizetni, ám arra kért, hogy amíg megoldja a pénzkérdést, beszélgessek egy szociológussal, aki orosz és a Szovjetunió hétköznapjait kutatja. Belementem. Utólag tudtam meg, hogy az NSZK-ban állomásozó amerikai NATO-alakulat orosz szekciójának egyik emberével beszélgettem két hónapon át, napi 7-8 órában. Amerikai hírszerző volt, aki anyanyelvi szinten, de angol akcentussal beszélt oroszul. Csak oroszul beszélgettünk. Magyarországról csak annyit kérdezett az első nap, hogy le tudjon ellenőrizni, valóban a Nyírségből jöttem-e. Pontosan tudta, hogy a megyében hol vannak szovjet csapatok, melyik alakulatuknál található atomrakéta. Miután leellenőrzött, csak a Szovjetunió érdekelte, de avval kapcsolatban az égvilágon minden. Folyamatosan jegyzetelt, de szerintem fel is vehették magnetofonra a beszélgetéseket.

A kihallgatás alatt Bencsik napi 40 nyugatnémet márkát kapott egy „szociális szervezettől” ellátásra, lakásra, élelemre.

– Végül két hónap után ráuntam, a lakás tulajdonosa sem tudott fizetni, így hazajöttem. 1981. március 21-én jöttem haza Nyíregyházára. Két napig gondolkodtam a történteken, majd 23-án bementem a megyei pártbizottságra és K-vonalon felhívtam dr. Horváth Józsefet, a III/III-nál – mondja el Bencsik azt, hogy miként „buktatta” le magát. – Mondtam neki, Jóska, Münchenben voltam, azt válaszolta, tudom. Mindent elmondtam neki, hogy mi történt kint, kiderült: mindenről tudott. Kértem, jöjjön el Nyíregyházára, és szívesen elmondok jegyzőkönyvbe minden részletet, biztosan tudják használni az információkat. Azt válaszolta, hogy az ő pozíciója nem engedi, hogy lejöjjön, de másnap küld két tisztet. Egy alezredes és egy főhadnagy jött, a megyei rendőrkapitányságon 148 oldalas tanúvallomást tettem. Azzal mentek el, hogy köszönik az információkat, és hogy minden rendben van.

E megnyugtató hír után jött a meglepetés: Bencsik Mihálynál 1981. október 14-én házkutatást tartottak, és megbilincselve elvitték. Hat évet kapott, 57 hónapot a Budapesti Gyűjtő Fegyházban töltött, 1986. március 6-án szabadult feltételesen. A történetben itt feltűnik egy újabb érdekes név: Bencsik a gyűjtőben néhány hónapig együtt dolgozott Belovai Istvánnal (lásd keretes írásunkat – a szerk.), akit a NATO-nak való kémkedésért halálra ítéltek, végül büntetését 25 év fegyházra változtatták.

– Belovai úgy halt meg Amerikában, hogy nem kapott kegyelmet az új, demokratikus Magyarországtól. Csakúgy, mint én. A büntetésem jogkövetkezményei már elévültek, de nem rehabilitáltak a mai napig sem, hiába kértem eddig az összes köztársasági elnöktől. Rehabilitáció nélkül nem kaphatok kártérítést. Nem Magyarországról adtam információkat, hanem a Szovjetunióról. Nem értem, mit vétettem én a hazámnak, hogy nem bocsát meg? – teszi fel a megválaszolatlan kérdést Bencsik Mihály, akit a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma a Katf.I.003/1982. sz. ítéletével 6 év fegyházra ítélt. Szabaduláskor 1608 forint 60 fillért vett át a fegyház pénztárosától. Szabadulása után nem engedték vissza tanítani.

„Az ön által elkövetett cselekmény jellege miatt pedagógus munkakörben történő foglalkoztatását nem tartjuk kívánatosnak” – utasította el kérelmét 1986-ban a megyei tanács művelődési osztálya. 1992-ben a Fővárosi Bíróság katonai tanácsa megtagadta az ítélete semmissé nyilvánítását, mondván: a Kádár-rendszerben elkövetett kémkedés nem tartozik a rehabilitálható cselekmények közé.

1995-ben a Legfelsőbb Bíróság elutasítását egy olyan bírói tanács hozta meg, amelynek tagja volt dr. Kaposvári Bertalan. Kaposvári bíró 1981-ben Bencsik egyik zárkatársa, Rimner Gábor szintén kémkedési ügyében a katonai bíróságon előadó bíró volt. Bencsik 2008-ban másolatot szeretett volna kérni a vádiratáról, ám a Legfelsőbb Bíróság illetékese, bizonyos dr. Kaposvári Bertalan elutasította ezt.

2013. május 3-án Navracsics Tibor, akkori közigazgatási és igazságügyi miniszter egy, a Bencsik Mihály kegyelmi ügyében írásbeli kérdést feltevő országgyűlési képviselőnek többek között ezt írta: a kémkedés miatt elítéltekre abból a megfontolásból nem vonatkoztak a rendszerváltozást követően az igen széles körű semmisségi törvények és az ugyancsak tág körre kiterjedő közkegyelmi rendelkezések, hogy a kémkedésre vonatkozó büntetőjogi rendelkezés nem az állam céljait, hanem a mindenkori államot magát védi. „Közömbös, hogy az elkövetőt milyen indítóok vagy motiváció vezényelte. Az állam biztonsága ellen elkövetett bűncselekmények büntetendősége nem függ attól, hogy az elkövető politikai motívumból cselekedett.”

A miniszter irata szerint jogtörténeti példa erre a Kúria egyik, 1922-ben hozott ítélete, ami úgy szól: elkövette az állam elleni bűncselekményt az, aki 1919-ben azért csatlakozott a román megszálló hadsereghez, mert ezáltal a „vörös uralom letörésében akart részt venni”.

Belovai István a sorállományú katonai szolgálata letöltése után tiszti iskolát végzett, majd a katonai hírszerzéshez tartozó mélységi felderítőkhöz, később a katonai hírszerzés állományába került. 1963-tól a Katonai Felderítő Szolgálat értékelő-elemzője volt, olasz nyelvtudása miatt az olasz vonalra helyezték. 1970–73 között végezte el a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiát. Innen visszakerült az értékelő-elemzőkhöz, az USA-vonalra. Itt ismerte meg a Magyar Katonai Hírszerzés „Hóvirág” (1980-tól „Havasi Gyopár”) fedőnevű ügynökének anyagait. „Hóvirág” részletes és titkos adatokkal szolgált az Európában állomásozó amerikai, illetve NATO-erők eszközeiről, csapataik hadműveleti felépítéséről, és hogy milyen hadászati célokat határoztak meg azok számára. Belovai az anyagokat átolvasva felismerte, hogy azokra a Magyar Néphadseregnek semmi szüksége sem volt. A szovjet katonai vezetés által meghatározott feladatok alapján a harcbevetésre tervezett magyar csapatok a potenciális európai hadszíntéren nem találkoztak volna azokkal az erőkkel, melyek hadműveleti terveivel rendelkeztek. 1978 decemberére Belovaiban megérett az elhatározás: hogy megelőzze egy atomháború kitörését, tájékoztatja a NATO-t, illetve annak vezető erejét, az Egyesült Államokat az adatkiáramlásról. 1982 szeptemberében családjával megérkezett Londonba, ahol katonai és légügyiattasé-helyettesként kezdte meg diplomáciai szolgálatát. Felvette a kapcsolatot a CIA-val, és átadta „Hóvirág” anyagait. Az amerikaiak ezek alapján buktatták le a NATO-parancsnokságon szolgált Clyde Lee Conradot – ő volt Hóvirág. Belovai családjával 1984. június 30-án érkezett vissza Magyarországra, évi szabadságra, de már nem engedték ki Londonba. 1985. július 10-én, egy a CIA által részére elhelyezett csomag felvétele közben, Kelenföldön tartóztatták le.

Rimner Gábor édesapja UNESCO-diplomataként teljesített külszolgálatot Szudánban. Rimner maga már kiutazása előtt, tinédzserkorában több európai nyelvet beszélt, máig ő Magyarországon az arab nyelvjárások egyik legelismertebb szakértője. 17 évesen azzal a kéréssel fordult a Kartúmba akkreditált amerikai kulturális attaséhoz, hogy segítsen neki stockholmi ösztöndíját kaliforniaira cserélni, illetve ott egyetemi felvételhez jutni. A diplomata felismerve Rimner kommunistaellenességét, meggyőzte őt, hogy Magyarországra visszatérve tehet a legtöbbet a hazájáért. Az amerikai Védelmi Hírszerző Ügynökség, a DIA görögországi katonai bázisokon képezte ki. Fő feladatának a Magyarországon állomásozó szovjet csapatokról való információgyűjtést jelölték meg. Rimner 1973-ban tért haza Magyarországra, s nyelvtudását kamatoztatva tolmácsként kezdett dolgozni. Először a Belügyminisztérium adott neki kezdetben kisebb, majd egyre komolyabb feladatokat, de hamarosan a Külügyminisztérium és a Honvédelmi Minisztérium is foglalkoztatni kezdte. A DIA által eredetileg 10 évre tervezett beépülési ideje a töredékére csökkent. Ebben az időszakban a Szovjetunió – egy nemzetközi botrányt elkerülendő – Magyarországon oktatta a Líbiának titokban eladott lokátorok leendő kezelőszemélyzetét. Rimner líbiai tiszteknek fordított, de munkája során felfigyelt egy bolgár cég által szállított, különös vasszerkezetre is, melyről később kiderült, hogy akár amerikai célpontok elérésére is alkalmas ballisztikus rakéták tartozéka. Rimner legnagyobb „fogása” az interkontinentális ballisztikus rakéták tárolására szolgáló szovjet támaszpont felfedése volt, ahol 1974-ben azonosított egy ballisztikus rakéták szállítására alkalmas járművet. A nukleáris töltetet is hordozni képes, kimondottan támadó fegyvernek minősülő rakéták magyarországi hadrendbe állítását 1990-ig mind a pártállam magyar vezetése, mind a Szovjetunió kategorikusan letagadta. Rimnert 1980 őszétől kezdte figyelni az elhárítás, a nyílt utcán, séta közben tartóztatták le. 12 év fegyházra ítélték, 1990-ben szabadult.