„Az ígéretek ideje lejárt, becsaptak minket”

Sándor Máriáék tüntettek a Parlament épülete előtt.

A budapesti Kossuth tér lassan megtelt emberekkel és táblákkal – az egészen kreatívtól („Kenyeret akarunk, nem morzsát!”) a rettentően ostobán ható szlogenekig (Hungarikum-tragikum). A 2000-3000 érdeklődő inkább az idősebb korosztályból került ki, de voltak azért fiatalok is. Jellemző viselet volt a „Magyarország a magyar egészségügyért” felső. A tüntetés slágere mindenesetre a Halleluja volt, ezt többször is lejátszották. Némi zenei felvezetés után kezdetét vette a műsor.

A történet Kiss László ápolóval, szakszervezeti vezetővel kezdődött, a tömeg ingerküszöbéhez mérten kicsit alacsonyan: mint mondta, egy éve szembesítik a valósággal azokat, akiknek az egészségügyben uralkodó áldatlan állapotok és az emiatti kivándorlás felszámolása lenne a dolguk, nekik viszont a pénz és a hatalom biztonságot ad, de a diktátumaikat nem akarják elfogadni azok, akik „rabszolgasorban élnek”. Mint mondta, hiába várták ide Ónody-Szűcs Zoltánt, a szakállamtitkár nem volt hajlandó „politikai rendezvényen” részt venni, ők viszont csak akkor ülnek le vele tárgyalóasztalhoz, ha érdemi tárgyalásra lesz felhatalmazása. – Mi jó helyen vagyunk itt, nem nekünk kell elmennünk – eresztett meg egy kis kormánybuktató hangot.

Demeter Éva, az Összefogás a korhatár alatti rokkantak emberi jogaiért csoport vezetője már magasabbra tette a lécet, dörgedelmes szabadversben csapott oda mindenkinek, egyszerű mondataival tüzelte a tömeget. „Hat éve még csupa jót ígértek nekünk! Hogy rendbe hozzák az egészségügyet! Hogy megvédik a nyugdíjakat! De mi van a rokkantnyugdíjasokkal? Segélyes pénzeken élnek!” és így tovább. Végül azt tanácsolta, hogy mindenki álljon azok mögé, „akik nem ismernek félelmet”, Sándor Mária és Pukli István mögé. „Hamarosan újra itt leszünk, / és összefogás lesz a fegyverünk!” – rikoltotta a hallgatóság heves kereplőzése és tetszésnyilvánítása közepette, csirkés kabalája csak úgy ugrált a mappáján, amelyből a költeményt olvasta.

Felvetette még, hogy a mai dolgozóknak négy generációt kell eltartaniuk nagyszülőtől a gyerekekig, sokan pedig elmenekülnek az országból. Felhánytorgatta, hogy tíz éve „bográcsozás volt itt, a traktoros gazdák még a Parlament elé is be akartak állni, Orbán villáskulccsal bontotta a kordont, de tehette,

mert 2006-ban még demokrácia volt!”

– kiáltotta.

A hangulat elérte a tetőfokát. Varga Andrea, az Autonóm Szakszervezetek elnöke, védőnő pedig szintén verses formában kezdte, de ő beérte Petőfi hamis prófétáival. Majd felállította a tömeget, és megpfujoltatta velük a „hatalom tenyeréből evő, letűnt század szakszervezeti vezetőit, az egészségügy Farkas Flóriánjait”. Hozzátette: ideje, hogy a védőnők „önvédőnőkké” váljanak. Társa, Gárdonyi Andrea elsorolta követeléseiket: többek között béremelést, egyenlő körzetfinanszírozást, a kötelező kamarai tagság eltörlését, a befizetett tagdíjak visszafizetését követelte.

A baloldal egészségügyi szürke eminenciása, Komáromi Zoltán háziorvos következett, erős poénnal („Ónodi-Szűcs Zoltán egészségügyért felelőtlen államtitkár”) kezdett, majd ő is nekiment a „kollaboráns szakszervezeti vezetőknek”, kevesellte, hogy az egészségügyre fordított forrásokat alig öt százalékkal emelte a kormány, tízszer ennyi pénzre lenne szükség az ágazat életben tartásához, legalább 600-650 milliárdra – vélte a szakember, aki ügyes csavarral fejezte be mondandóját. A Szerencsejáték Zrt. 350 milliárdos éves bevételéből futná segítségre, hiszen most abból alig 2,5 milliárd fordítható szociális, egészségügyi és kulturális támogatásokra – az ennek a pénznek a szétosztására szerződtetett alapítvány pedig

havi 1,5 millió forintért alkalmaz igazgatót. Ez elég sok pénz neki, hiszen ő nem más, mint Zsiga Marcell, aki köztudottan 47 ezer forintból is meg tud élni.

– szúrt oda a tömeg nagy derültségére.

A PM-es képviselő, Szabó Tímea következett, messze a legprofibb szónok az egész mezőnyből, ügyesen felhasználva önkéntes ápolóként szerzett tapasztalatait a nővérek 12 órás műszakjairól és a nyomorról, amely őket sújtja. „Emberfeletti, amit nyújtotok, csak miattatok áll még a rendszer, köszönjük, hogy vagytok és dolgoztok értünk! De meddig bírjátok még?” – tette fel a költői kérdést.

– Beteg ez az ország, és szívtelenek a vezetői! – harsogta. – Beteg és szívtelen Orbán Viktor és Balog Zoltán, és az egész kormány, ami orosz rulettet játszik az életünkkel! A szívtelenség ellentéte maga a szív, mutassuk a szív jelét! Mert ahol sok szív együtt küzd, ott biztos a győzelem! – tornáztatta meg egy kicsit ő is a közönséget.

– Az oktatásügy kapcsán tartott tüntetések meghátrálásra kényszerítették a kormányt, most az egészségügyi dolgozókért vagyunk itt, hiszen bárki megbetegedhet – nyitott a Pedagógus Szakszervezetek vezetője, Galló Istvánné, aki a szolidaritás erejét emelte ki. Orbán Viktor 2014-es programját idézve annyit üzent: „Folytatjuk. Miniszterelnök úr: mi is!”

Majd jött a Tanítanék mozgalom, a felkonferáló szerint „az ország leghitelesebb civiljei”.

Törley Katalin, Sulyok Blanka, Pilz Olivér és Pukli István egy Palkovics Lászlóval megjelent interjút cincáltak szét azzal, hogy a kormány részéről csak azokat a pedagógusokat hallgatták meg a kerekasztalnál, akiknek a véleménye egyezett a fősodorral, nem véletlenül távoztak onnan az érdekképviseletek. Pukli elmondta: úgy érzi, karaktergyilkosságot követtek el vele szemben, volt ő már „kockás alsónadrágtól kezdve a bolsevikok pöcsén a pörsenésig minden”.

Az oktatásban ötletelgetés van koncepció nélkül, Balog Zoltán még mindig ugyanarra tolná a biciklit, de még néhány ötlet, és nemigen lesz mit tolni. Nálunk demokratikusabb országokban a politikusok ilyenkor lemondanak – tették hozzá, izraeli, sőt román és szlovák példákat említve. Még David Cameron is levonta a következtetést, hogy az embereket nem szabad felheccelni. Mi a dolga Balog Zoltánnak? – tették fel a kérdést, a tömeg pedig válaszolt.

Tényleg nagy a baj, ha papot kell hívni

– tréfálkozott Iványi Gábor metodista lelkész, aki szinte brillírozott. Megáldotta az egészségügyi dolgozókat, a bátor és okos Tanítanék mozgalom tagjait és a tanárokat; az ország szegényeit, akik nem tudnak itt lenni, mert nincs arrafelé kisvasút, és a magánnyugdíjpénztárak államosításának károsultjait. Odabökött a sajtónak is egyet, és Lázárnak, aki az EU-ból kilépésre voksolna – „Nekünk Európa valódi otthonunk” (Európa! Európa! – skandálta a tömeg), a terheit is viselnünk kell, például a migránskvótából. Valamint felszólalt a gyűlölet ellen a másként gondolkodó, másként hívő, szerető emberek iránt – „Egy csipetnyi haragot azért megőrzünk ” – kacsintott hozzá.

Végül pedig megérkezett Sándor Mária és társai, akiket állva tapsoltak meg az emberek. Sándor beszédében felvázolta egy másik ország vízióját, ahol van remény a gyógyulásra, megértenek, szakértelem, eszköz és személyzet van, az ember az érték – ez nem a korrupció és a kisvasutak országa, a lehallgatásoké és a félelemé. – Ezt az országot nekünk magunknak kell megteremtenünk, nem máshol, hanem itt, mert gyógyítani és gyógyulni, tanítani és tanulni akarunk. Csatlakozzon mindenki pártállástól és politikától függetlenül, fogjunk össze minden civil szervezetet, és egy új országot építünk veletek! – kiáltotta hangos éljenzés közepette.

Végül a megszólalók kettes sorba álltak, és a tömeggel dülöngélve meghallgatták harmadszor is Kulka Jánostól a Halleluját.

A beszédek után éjszakába nyúló műsorral folytatódott a program, fellépett mások mellett Parti Nagy Lajos költő, Dés László zeneszerző, továbbá Grecsó Krisztián és Závada Pál író. A rendezvény hajnalig tartó kerekasztal-beszélgetéssel zárult, amelyen betegek, érdekvédők, nővérek, orvosok és egészségügyi szakpolitikusok vettek részt.