Péntek, délután négy óra, az Állami Egészségügyi Központ (ismertebb nevén Honvédkórház) sürgősségi osztályának váróterme. Belépek, ideges, fásult tekintetű embereket látok. Körülbelül húszat. Türelmesen várnak.
A terem modern, tiszta. A megérkezésemkor érzett bűz, ami a mosdóból jön, hamar elillan, ahogy bezárják az ajtaját. Leülök egy középkorú szőke nő mellé. Sminkje elmosódott, látszik rajta, hogy sírt. Arca vérvörös, kézfejéből kanül lóg ki.
– Elnézést, nem tudja mennyit kell várni? – kérdezem.
– Fél tizenkettő óta vagyok itt. Mentő hozott trombózisgyanúval – válaszolja. – Egyelőre vért vettek tőlem, és csináltak egy EKG-t, más nem történt.
Ahogy kimondja, megérkezik a férje, elmeséli neki ugyanezt. A férfi rettentő ideges lesz, fel-alá sétál kicsit.
– Kérem, álljon a sárga vonal mögé! Azt mondtam, hogy álljon a sárga vonal mögé! – töri meg a televízióból áramló hangokat egy erőteljes utasítás a felvételi pultnál. Erre a későbbiekben is ügyelnek, három óra alatt tízszer hallom ugyanezt. Senki sem támaszkodhat a pultnak, amíg a felvételis nő meg nem engedi.
Nem csoda, hogy mindenki fegyelmezetten ül, a hőbörgésnek semmi értelme. De azért csak megkérdezem az egyik dolgozót, hogy mégis mennyi ideig kell itt várni. – Hat és tizenkét óra között – válaszolja, majd rögtön megmagyarázza: ennek oka, hogy 200-250 beteget látnak el naponta.
Miközben beszélünk, az üvegajtó mögül középkorú férfi vezet ki egy pelenkába és pólóba öltöztetett idős embert. Látszik, hogy mindjárt összeesik. A férfi nem győzi magyarázni neki, hogy mivel kint van a mosdó, oda kell menniük pelenkát cserélni. Terelgeti, támogatja. Nem sokkal később utánaszalad egy ápoló pelenkával, és megpróbálják az idős urat a mosdóba tessékelni. Hordágyat csak utána szabadítanak fel neki.
A mosdó melletti szobában valaki két kézzel veri az ajtót. Többen is összenézünk a váróban. Mégis: mi történik? Más nem nagyon foglalkozik a hangokkal, így megy még legalább öt percig. Amikor már majdnem feltépi az ajtót, egy biztonsági őr kiengedi az ittas férfit. – Miért zárnak be ide? Milyen dolog ez már? Szép kis magyar egészségügy! – morog hangosan, majd elkezd körbejárni a betegek között.
Kilenc órát várakozott a Honvédban a Vasas futballistája
Egyelőre pihennie kell a szombaton vakbélgyulladással megműtött Vida Máténak, a Vasas háromszoros válogatott középpályásának – írja a Nemzeti Sport. A játékos reméli, hogy négy hét múlva már együtt gyakorolhat társaival. Vida Máté a szombatot a Honvédkórházban töltötte.
„Péntek délelőtt tizenegy óra körül kezdődött: minden előzmény nélkül erős görcsöt éreztem a hasamban, szinte kúsztam-másztam a fájdalomtól – elevenítette fel a történteket Vida Máté. – Azt sem tudtam, mit csináljak, és bár bevettem egy fájdalomcsillapítót, nem javult a helyzet. Valahogy elmentem a délutáni tréningre, feküdtem a masszőrágyon, a többiek pedig kérdezgették, mi van velem, mert falfehér vagyok. Nem akartam kihagyni az edzést, mert úgy volt, szombaton Mezőkövesden újra játszhatok. Valahogy végigcsináltam a gyakorlást, majd anélkül, hogy megfürödtem volna, elmentem az ügyeletre, ahonnan beküldtek a kórházba. Kiderült, vakbélgyulladásom van, de mivel harmincketten voltak előttem, kilenc óra telt el, mire a kezembe kötötték az infúziót... Szombat délelőtt megoperáltak, és finoman fogalmazok, ha azt mondom, a műtétet követő nap nem volt túl kellemes.”
Vida Máté hétfőn térhetett haza, egyelőre Soltvadkerten, a szüleinél pihen. Azt tervezi, hogy szombaton a Hidegkuti Nándor Stadionban szurkol csapatának az MTK ellen, és reméli, hogy a Portugália elleni világbajnoki selejtező után bekapcsolódhat az edzésmunkába.
– Ej, de jól néz ki, mama! – mondja egy kerekesszékben várakozó ősz hajú néninek. Az első nevetés, mióta ott vagyok.
A keserű jókedvet a férje szakítja meg. – Lássunk világot, édesem! Még jó pár órát itt leszünk, úgy látom – mondja, és elkezdi lassan tologatni a lábtartó nélküli szerkezetet. A néni lába himbálódzik, egész teste remeg közben.
A szemközti padon idősebb házaspár ül. Úgy látom, a feleség a kísérő. Az idős úr sápadt. Ők három órája várnak. A férfi elájult, agyi katasztrófa gyanújával hozták be. – Gyilkos ez a várakozás – mondja az asszony.
Egy óra elteltével, délután ötkor hangzik el az első hangosbemondós felszólítás: X. Y. következik. Az üvegajtó mögött mosolygós fiatal doktornő köszönti a beteget kedvesen. Az általam látott orvosoknál negyvenre saccolom az átlagéletkort, de lehet, hogy kevesebb.
X. Y. bemegy, egy másik doktornő kifele jön fáradtan. Hallom, ahogy kollégájának panaszolja: mindjárt éhen hal. Egy zacskó csipsszel tér vissza három percen belül, siet befele. Látom, hogy az üvegajtó mögött is sokan ülnek, várnak. Rengeteg a beteg, tényleg. Aki napi 250-et mondott, ránézésre aligha túlzott.
– Anya, most mi van? – kérdezi egy negyven körüli férfi a kötött sapkában ülő édesanyját. Láthatóan zavart, mamuszban, csíkos frottírpizsamában guggol a padon. – Légy türelemmel, fiam – válaszolja az anyuka elgyötörten. Odamegy a pulthoz. Álljon a sárga vonal mögé, mondják neki is. Megteszi, már sokadjára. Tizenöt percen keresztül vár.
Belépünk a harmadik órába. A trombózisgyanús hölgy mellettem még mindig vár. Az agyikatasztrófa-gyanús urat négy óra elteltével behívják. Újabb fiatal orvos fogadja.
Közben a világlátó idős pár is visszatér. Hiába – még mindig nem szólítják őket. A férj leül a padra, maga mellé húzza tolókocsiban ülő feleségét. – Most már biztos te jössz nemsokára – nyugtatja.
(Szerettük volna megtudni, hogy minek tudható be a hosszú várakozás, és valóban ennyi beteget látnak-e el, de eddig sem a Honvédelmi Minisztérium, sem a Honvédkórház sajtóosztálya nem reagált megkeresésünkre. Amint ez megtörténik, közöljük válaszukat.)
###HIRDETES2###
