„Erika soha nem mondta, hogy én tettem”

A lúgos támadás miatt elítélt orvos is áldozatnak érzi magát. Számos bizonyíték azonban ellene szól.

– Miután meghurcoltak és lejárattak, az ügyészség azzal az indokkal szüntette meg a nyomozást, hogy „nem állapítható meg, hogy a bűncselekményt én követtem el”. Közel 15 oldalon keresztül magyarázták, hogy miért nem – jegyezte meg Bene Krisztián. Csakhogy a sértett panasszal élt a nyomozást megszüntető határozat ellen, és a Legfőbb Ügyészség a nyomozás folytatását rendelte el.

– Ő sosem mondta, hogy én voltam – jegyezte meg Bene –, ő minden vallomásában azt állította, hogy nem ismerte fel a támadóját. Öt évig voltunk együtt, kizárt, hogy ne ismert volna fel, ha én vagyok az.

Renner Erika vallomásaiban valóban nem vádolta semmivel volt barátját, bár több olyan körülményt (például a kutya nem ugatta meg a támadót, pedig idegenekre mindig jelzett; a tettes szeme hasonlított az orvoséhoz; és a támadó elváltoztatta a hangját) is megemlített, amelyek végül a bűnösséget támasztották alá.

A sértett sajtónyilatkozatai is sejteni engedik, hogy lelke mélyén ő is volt barátját gyanúsítja. Bene szerint ez a vélemény a nyomozás, majd a per során hallottak alapján alakult ki Renner Erikában. A rendőrök – az iratok tanúsága szerint – már a kezdet kezdetén potenciális gyanúsítottként beszéltek róla az áldozat előtt.

– Én voltam az első számú célpont. Fecskendővel kábították el az áldozatot, az elkövető tehát orvos. Én voltam az utolsó barátja, orvos vagyok, tehát én voltam – mondja Bene doktor. A vád részéről ennél azért többről volt szó, már ami az orvos elkövetőt illeti. Bebizonyosodott ugyanis, hogy a támadó kórházi altatásnál használatos anyagok szakértelemmel megválasztott elegyét alkalmazta.

Bene kifogásolta, hogy hónapokkal az eset után kérték le volt barátnője mobiltelefonjának cellapozícióit. (A telefont Bene megfogalmazása szerint az ismeretlen támadó vihette magával, egy laptoppal és más apróságokkal együtt.) Ekkor derült ki, hogy aki épp akkor használta, egy ismeretlentől vette ötezer forintért. Senki nem ment utána, hogy kitől és ahhoz hogyan került a telefon. A nyomozó hatóság ezen hanyagságát egyébként Renner Erika ügyvédje is kifogásolta.

Bene, bár a bíróság előtt is hiába sérelmezte, még ma sem érti, miért csak azoknak a térfigyelő kameráknak a felvételét kérte be a rendőrség, amelyek azt mutatták, amikor ő bement a munkahelyére, és azokért miért nem, amelyek a kórház és Renner lakása között vannak. Ha igaz a feltevés (szerinte nem az), hogy biciklisruhában (azt mondja, neki olyan nincs, és nem is volt), bukósisakban futott a barátnőjéhez, látható lett volna a felvételeken.

Fejből fújja a vádpontokat, és hogy szerinte melyik miért megalapozatlan. Aztán mindig ugyanoda lyukadunk ki, hogy ugyan mi érdeke fűződött volna a rendőrségnek és az ügyészségnek, hogy bűnbakot csináljon belőle ártatlanul. Bene szerint kellett egy bűnös, mert nagy volt a nyomás a rendőrségen, főleg azután, hogy megszüntették a nyomozást. És ő kéznél volt.

A másodfokú bíróság szerint a férfiúi hiúság és a bosszú vezérelte. „Ha velem nem, mással se”, indokolta a bírónő Renner Erika nemi szervének roncsolását. Bene ezen háborodott fel a leginkább. „A szerelmi viszony nem a másik kisajátításáról szól”, mondta.

Felesége, öt gyereke van, és új barátnője. Amikor rákérdeztem, hogy ő olyan nőfaló fajta-e, tiltakozott. Azt mondja, kevés kapcsolata volt, de nem okozott gondot számára az ismerkedés. Miután Renner Erika szakított vele, kétségtelen, tett pár kísérletet a kapcsolat normális lezárására, tagadta viszont, hogy bármikor is zaklatta volna a nőt (ezt az áldozat ugyanakkor határozottan állítja). Pár hét után feladta, három hónappal később meg már új barátnőjével volt.

Az ítélőtábla egyébként nem fogadta el azt az alibit, hogy Bene Krisztián a bűncselekmény idején magányosan járta be az általa igazgatott kórházat.