„Olyan itt a keveredés, hogy a Jóisten is nehezen válogatja ki a géneket”

Az Ördögkatlan minden évben gyermekeket lát vendégül egy hátrányos helyzetű környékbeli településről. Idén Adorjásra, a hiányok falujára esett a választás.

– Sajnos falukocsink nincs, de az útőrprogramban kaptunk egy falukerékpárt és hozzá egy kiskocsit – büszkélkedik Buzás Brigitta. – Sajnos túl nehéz, alig lehet elhúzni.

Az épület mögött jókora földterület rejtőzik, valódi közösségi helyszín, van itt minden: játszótér, zöldséggel teli fóliasátor és sertéstelep is. Fodros szőrével a sárban lustán ejtőzik egy mangalica, ő vidáman hever a tűző napon, mi inkább az árnyékba húzódunk. Épp befejeződött a napi penzum a közmunkások számára. A falu munkaképes felnőtt lakosságának harmada, egészen pontosan 51 ember él közmunkából. Ma az uborka volt soron, de van paprikájuk, paradicsomuk is. Egymás között osztják el, mindenkinek jut belőle, ahogy télen tűzifa is.

– Nem éheznek az emberek, nem fagynak meg, de havi ötvenezer forintból nehéz megélni – mondja a polgármester. – Nincs kolbászból a kerítés, de azért Adorjás mégsem egy gettó. Van víz, gáz és csatorna is a faluban. Erre sokan azt mondják, nagyszerű eredmény, csak sajnos nem az adorjási pénztárcára szabták ezeket a vívmányokat.

A hőségben délig tart a munka, a legtöbben szaladnak haza, kezdődik a délutáni műszak otthon.

– De csak nekünk; kérdezze meg a férfiakat, mi dolguk akad innentől – mondja nevetve egy nő. – Mire kipihenik magukat, már meg is főztük a vacsorát.

Akad, akinek még ezután is jut ideje magára. Ibolya, amint egy szabad perce van, a könyvekbe temetkezik.

– Mindenevő vagyok, de a kedvencem Leslie L. Lawrence, Nemere István és persze Rejtő Jenő. Hetente négy-öt könyvet is elolvasok.

A regényekről hamar a politikára terelődik a szó. Az országos közhangulatból kiindulva meglepő módon a téma nem tüzeli fel az asszonyokat.

– Ellopják az egész országot, ez felháborító – mondja egyikük nem túl nagy meggyőződéssel, a kormány kedvelt szófordulatát is akaratlanul, nem iróniából idézve. Ibolya nem ért egyet vele.

– Szerintem a miniszterelnök jól végzi a dolgát, csak nekünk ne lenne ilyen rossz. Hallom, hogy egyre több a munkahely az országban, de velünk, vidékiekkel mi lesz, amikor még a szomszéd faluba is nehéz eljutnunk, hogy találnánk így munkát?

– Sokan utálják a Fideszt, mások rajonganak érte, de ez nem nagy ügy, senki sem foglalkozik komolyan a politikával – mondja a polgármester. És ezzel el is értünk a hiány legnyilvánvalóbb aspektusához. Adorjáson nincs menekültválság, nincs Soros György, nincs Brüsszel, és Moszkva sincs. Csak befizetésre váró csekkek. – Ha nyolcvanezer forintot fizetnének a közmunkáért, Orbán Viktor lenne a megváltó.

Ibolya nem túlzott, Adorjást nehéz elhagyni, és nem elsősorban a honvágy miatt. Naponta négyszer jön busz a faluba, az is a közeli Vajszlóig jár, ahonnan átszállással mehetnek tovább. A gyerekek az első, háromnegyed hatkor induló járattal is éppen csak beérnének Pécsre az iskolába. Nem is járnak sokan oda, vagy ha igen, kollégisták. A legtöbben így is lemorzsolódnak.

– A szülők szeretnék, ha a gyerekeik többre vinnék, mint ők, ezért mindent meg is tesznek – mondja Magdolna, aki a Szent Márton Caritas Alapítvány munkatársaként vezeti a polgármesteri hivatalban berendezett apró könyvtárat, és az iskolások számára indított tanodát. – Egy pont után azonban ráhagyják a gyerekre: ha nem akar tanulni, nem erőltetik. Sok a cigány származású gyerek a faluban, őket ezért és az anyagi helyzetük miatt kinézik a városi iskolákban. A lányok még csak elbírják ezt, de a fiúk egy évig sem húzzák, hazajönnek inkább a kollégiumból. Hiába jó eszű gyerekek, így alig van esélyük. Nem tudnak mit kezdeni a megkülönböztetéssel; Adorjáson nincs ilyesmi. Itt olyan a keveredés, hogy a géneket a Jóisten is nehezen válogatja ki. Szinte csak vegyes házasságokat kötnek nálunk. Talán ezért sincs etnikai konfliktus.

Magdolna délutánonként a tanodában igyekszik elmélyíteni a gyermekekben az iskolában hallottakat.

– Idén négy alsósunk is kitűnő lett – mondja büszkén. A terem falán a régi csoportok fényképei. A nő sorra veszi egykori diákjait: ő Németországba ment, mutat rá egy lányra, ő is, ő Győrben dolgozik, ő azt hiszem, Írországban van, ő is elköltözött külföldre, és így tovább. – Aki teheti, elmegy innen. Én harmincöt éve kerültem Adorjásra, és a rosszabb napokon azt mondom, az ördög keze volt a dologban, mert ez egy csapda.

A gyerekeken elsőre nem látszik, hogy csapdában éreznék magukat, önfeledten élvezik a nyarat. Aztán ők is álmodozni kezdenek.

– Én külföldre megyek, ha megnövök – mondja egy kamasz fiú.

– Én rendőr szeretnék lenni – kontráz egy lány, bár még sosem látott rendőrt testközelből. A sor, akárcsak a tanoda régi fotóján, egyhangúan folytatódik: mindenki elköltözne Adorjásról, legtöbbjük külföldre.

László is Adorjáson ragadt, de ő ezt a legkevésbé sem bánja. A férfi ide született, és már gyermekkorában is arra vágyott, hogy tehenet tartson. Most ötven húsmarhája van.

– Voltam én mindenfelé, de mindig hazajöttem. Még New Jersey-ben is jártam, de az sem tetszett. Erdélyt mondjuk szeretem, és Írországot is. Ott lakik az egyik lányom, a másik pedig Ausztriában dolgozik. Alaposan megváltozott a település. Régen az emberek találtak maguknak munkát itt a környéken, ma erre már esélyük sincs. Itt pedig nem maradt sok minden, még a kocsma is bezárt. Korábban a férfiak összegyűltek, beszélgettek, most nincs közösségi élet.

László portájáról elindulunk a falu túlvégébe. Gondozott gyep, a régi buszmegálló kőépületén muskátlik lógnak, a fákat rendszeresen nyírják, a házakon szabályos rendben, mintha egymáshoz igazították volna, jókora repedések szaladnak, mint egy-egy mosolyra húzódó száj. A tulajdonosok arca kevésbé vidám.

– Hatalmas mezőgazdasági gépek és teherautók száguldanak erre, nem csoda, ha megrepedt mindegyik épület – meséli egyikük.

– Írtunk a Közútnak is, azt válaszolták, az út minősége jó, a gyerekeket meg ne engedjük ki az utcára – toldja meg a polgármester.

A bezárt kocsma szomszédságában egy romjaiban is vonzó épület áll, benőtte a gaz.

– Ez itt a marslakók háza – meséli a könyvtáros Magdolna. – Ausztráliából költöztek haza nyolc gyerekkel, de nemigen vettek részt a falu életében. Minden gyerek egyetemre ment, nagyon műveltek, de különösen viselkedtek itt. Elutasították az oltásokat, és a tisztálkodási szokásaik sem voltak épp hagyományosak. Hamar el is nevezte őket a falu marslakóknak. Néhány éve álltak tovább.

Egykor gyönyörű műemlék házuk ma már csak az adorjási „űrutazás” mementója; a falu megvenné tőlük, hogy rendbe tehessék, de túl nagy tartozást halmoztak fel rajta. A falak egy része beomlott, a hátrahagyott bútorokat és könyveket széthordták, a padlót egy családi élet nyomai borítják vastagon, rajtuk állati ürülék, a szobákban a legyektől még az undor gondolatának sem marad hely. Talán ezen a ponton a legmélyebb a hiány, szinte magába szippantja a tájat.

Mire elindulunk Adorjásról, elbújik a nap, és a felhők vastag pokrócként terülnek a falura. A meleg összepréseli a tüdőnket; az autót nem árnyékban hagytuk, de így sincs nagy különbség a kinti és a benti hőmérséklet között. Elhagyjuk a falunévtáblát, elfogy alólunk a Petőfi Sándor utca. A bekötőútnál újra értelmet nyer a kérdés: balra vagy jobbra forduljunk a sarkon?