Zavart tekintetű fiatalember száll fel az 1-es villamosra a Stadionoknál. Leveszi a hátizsákját és egy dobozkát vesz elő. Forgatja és nézegeti, mintha várna tőle valamit. Csendben tűri, hogy mindenki, aki elhalad mellette, fintorog, öklendezik, vagy az orrát húzza. Közeledünk a Hős utca felé. A megállóban négy marcona rendőr posztol, az utca túloldalán, egy elhagyatott telek sarkában két kollégájuk éppen igazoltat.
– Na, aki itt leszáll, és bemegy ebbe az utcába, azt gondolkodás nélkül agyonlőném – jegyzi meg egy konszolidált pár férfitagja. A feleség nem szólal meg, de a zavart tekintetű fiatalember – nincs rá jobb szó – morogni kezd.
– Hozzám beszélsz? – kérdi az agyonlövésről ábrándozó úr.
– Nem, a jóistenhez – mondja dühösen a fiatalember, aki folytatja a morgást, de felveszi közben a hátizsákját és leszáll. Igazoltatás nélkül megy be a Hős utcába.
Ilyen, vagy ehhez hasonló sztorija az egyes villamos vonaláról sokaknak lehet, és ezek a történetek szinte kivétel nélkül a Népliget és a Stadionok között esnek meg. Kutyát rúgnak le a szerelvényről, fiatal lányt vernek meg, kómába esett drogosokat szállítanak el innen. Nem csoda, hogy a napokban még a Betyársereg, a szélsőjobboldali verőlegényekből verbuválódott alakulat is tiszteletét tette a járaton. Egy ideje rendőrök is folyamatosan posztolnak az 1-es balhésnak elkönyvelt szakaszán, amiben azért van egy kis irónia. Ugyanis a népligeti hajléktalantól, a Salgótarjáni utcában található söröző csaposán keresztül a Stadionok melletti bódé árusáig mindenki tudni véli, hogy az 1-es villamos közbiztonságának problémája onnan ered, hogy jó ideje a Hős utca két finoman szólva is áldatlan állapotban lévő háztömbjében lehet a leggyorsabban kábítószerhez jutni a környéken. Az áldatlan állapot viszont úgy alakult ki, hogy ott van a közelben egy rendőrlaktanya, a Terrorelhárítási Központ, és a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem. A hatóság tájékoztatása szerint „a Budapesti Rendőr-főkapitányság a szükséges erőkkel, eszközökkel biztosítja a főváros, beleértve ebbe a Hős utcát és környékének közrendjét, közbiztonságát”.
Persze az Óbudától Újbudáig 16 kilométeren, 45 megállón közlekedő 1-es villamos olyan hosszú, hogy egészen könnyen bukkanhatunk olyan utasokra is, akik semmi rosszat nem tapasztaltak szeretett járatukon. Két, a Bécsi úti végállomáson felszálló idős hölgy például elképedve hallgatta kérdésünket.
– Hogy ez a járat veszélyes lenne? Ha az lenne, akkor inkább gyalog járnánk. Nem, soha nincs gond vele – mondja az egyik frissen rúzsozott asszony.
– Mi csak az Árpád hídig szoktunk menni, a rendelőig – mondja a másik hölgy magyarázatképpen, mire a szomszéd ülésen ülő utas közbeszól. Ő tudja, miről beszélünk, mivel a Hengermalom útig szokott utazni. Úgyhogy naponta átutazik a szóban forgó szakaszon, aminek köszönhetően különböző megfigyeléseket is tett.
– Ezek a fiatalok nem szállnak fel akármilyen villamosra, csak a légkondicionáltra. Rendszeresen érzem rajtuk ennek a különleges cigarettának a szagát és már meg is tudom különböztetni a rendestől – mondja, de vegyületekkel, esetleg Zacher Gábor-i intelmekkel, prognózisokkal már nem szolgál, mivel ezt már csak az ajtóból visszafordulva közli velünk. Ezúttal ő is csak az Árpád hídig jött.
Ugyanaz az 1-es villamos kétszer is keresztülszeli a Dunát, de szinte semmit nem változik meg ettől a látnivaló: a III. kerületi paneleket felváltják a XIII. kerületi panelek. Zuglóban már helyenként elhanyagolt szecessziós villákat és sietve összetákolt modern házakat is látunk, és ahogy közeledünk a Stadionokhoz, úgy lesznek egyre porosabbak a megállók, úgy találunk bennük egyre több szemetet – merlot-s üveg a szemetes mellett, kétliteres boros flakon a padok mögé illesztve –, úgy találunk egyre több csikket a megálló milliárdokból felújított térkövei közé szorulva.
Meg is van a véleménye azoknak az ellenőröknek a jelenségről, akik az Egressy úti megálló korlátján támaszkodva cigarettáznak. Hátunk mögött fiatalok üldögélnek a padon, vidáman dalolásznak. Az ellenőrök közönyösen reagálnak minden kérdésünkre a rendőrökkel, meg az 1-esen időnként elforduló afférokkal kapcsolatban, előkerül a Hős utca is, ettől kicsit megered a nyelvük.
– Nézze, az mindig is kemény rész volt. Volna is javaslatom, hogy mit kéne csinálni ott, de azt inkább nem mondom – szív bele a cigarettájába. Kolléganője viszont átveszi tőle a szót.
– Azt kéne csinálni velük, mint a nyolcban. Szétrobbantani őket. Mármint szétköltöztetni őket, úgy értem – finomít. A végszót a harmadik ellenőr mondja ki.
– Mi csak megpróbálunk túlélni – mondja, és felszállnak az érkező 1-es járatra. Óbuda felé mennek, amint záródnak mögöttük a szerelvény ajtajai, elő is kerülnek a karszalagjaik.
A Stadionokhoz érve viszont karszalagok helyett szinte csak neonsárga mellényt és sötétkék egyenruhát látunk, pedig az elmúlt 48 órában egyetlen nyugat-európai nagyvárosban sem volt iszlamista terrortámadás. Tizenkét rendőrt számolunk össze, a megálló előtti placcon épp az egyik rendőrautó váltotta a másikat, ehhez pedig nemcsak az egyenruhásoknak, hanem a velük kávézgató valtonos biztonsági őröknek is arrébb kell menniük egy kicsit. Hiába, zajlik itt az élet.
Mindeközben a megállóban egy baseballsapkás férfival elegyedünk szóba. Széles vigyorral az arcán közli, hogy mennyire örül a zsaruknak.
– Nélkülük csak feketeség lenne, sok migráns, hát nézze meg azt az arab giroszost! Hát marad itt valami a magyaroknak!? – mutat emberünk a háta mögé és közben jó hangosan kiabál. A járókelők azonban nem hallják, mit mond, mert elnyomja a szidalmakat az elinduló villamos. Épp nem egy modern, spanyol CAF, hanem egy csehszlovák gyártmányú Tatra típusú szerelvény érkezett meg nyilatkozónk mögé.
– Mi úgy tudjuk, hogy nem a migránsok miatt vannak itt a rendőrök, hanem a Hős utcai állapotok miatt – vetjük közbe, mire a sapkás férfi haragos ábrázata meglágyul, de csak egészen kicsit.
– Laktam én is valamikor kilencvenkettő körül a Hős utcában. Nagyon más volt, mint ma. Egyenesen, rendesen ment akkor minden, szépen, ahogy kell. Nem volt ez a dílerkedés, nem ám! – hallgatnánk még a Hős utcai szép napok meséjét, de minket a jelen jobban izgat.
– Milyen kábítószereket lehet most ott kapni? – érdeklődünk.
– Uraim, köszönöm az interjút, további szép napot! – búcsúzik egy meleg kézfogás kíséretében nyilatkozónk, majd felpattan egy villamosra. A Hős utca felé veszi az útját.
Mi pedig az árus bódékhoz tartunk. A rétesesnél kezdünk, ő úgy tudja, hogy a rendőrök összesen egy hónapig maradnak még, de hogy az Arénában rendezett dzsúdó-vébé, vagy ahogy ő fogalmaz, a Hős utcai drogtanya miatt, azt már nem tudja. Megkérdeztük erről is a rendőrséget, ezt a választ kaptuk: „Az ön által említett sportesemény rendőri biztosítása, illetve a Hős utca és környékén a közrend és a közbiztonság fenntartása egymástól független, tartalmában és feladatrendszerében elkülönülő rendészeti tevékenység. A kettő között okozati összefüggés nem áll fenn.”
A réteses mindenesetre úgy kalkulál, hogy pont akkor fognak eltűnni az egyenruhások, amikor a legnagyobb szükség lesz majd rájuk: ősszel és télen.
– Jön a hideg és a tél – mondja vészjóslóan, és csak azért nem sütünk el Trónok harcás poénokat, mert ahogy folytatja, abból rögtön kiderül, hogy nem viccel, még ha kicsit kényszeredetten mosolyog is hozzá.
– Árulhatok majd itt bezárkózva, hogy ne raboljanak ki.
– Loptak már ebből az üzletből is?
– Persze – úgy mondja ezt, mintha arról kérdeznénk, hogy árul-e túrós rétest.
Mellette a könyves is panaszkodik a Stadionok környékét ellepő „hősökre”.
– Isten tudja, mitől kábulnak. Néha azt látom, hogy elszívják az öngyújtógázt, vagy hogy ragasztóznak. És akkor itt támolyognak – közli és már mutat is a Kerepesi út felé.
– Történik mindez úgy, hogy itt a laktanyája a készenléti rendőrségnek, akiket persze nem akarok én bántani, mert hát mit tudnak csinálni? – teszi fel a költői kérdést, de meg is válaszolja: semmit. Emelt hangon közli, hogy a saját szemével látta, amint egy megbüntetett „hős” a zsarutól kapott csekknek „úgy örült, mint majom a farkának”, mert volt mibe csavarni a spanglit. Úgyhogy az igazoltatás után öt perccel már csorgatta is a nyálát. Pénzt állítása szerint úgy szereznek, hogy „akár Nyíregyházáig is követik azokat, akikből kinézik, hogy esetleg adnak neki valamennyi aprót”, úgyhogy sokan akár egy ezrest is adnak ezeknek a nemritkán vidékről felbuszozó fiataloknak – az állomás épp itt van a Stadionoknál amúgy.
– És akkor már hallom is, hogy „Tesó, gyerünk a Hősbe”! – mondja, miközben a szeme megakad egy lila pólós, cingár fiatalemberen. Görbe háttal, kezeit lógatva szaporázza lépteit a Stadionoknál leparkolt lakókocsik és bódék között. Mint aki nem tudja hol van, vagy legalábbis először van itt.
– Tessék. Hős. Mindennapos vendég itt – mondja lemondóan.
A srácot az alagsorban, egy hamutálnak használt tejfölös doboz mellett és egy gyerekkönyvekkel telepakolt kirakat előtt érjük utol. Gábor 27 éves, Lengyeltótiból jött Budapestre két és fél évvel ezelőtt, akkor került utcára. „Családi balhé végett”.
– És miért tört ki a családi balhé?
– Hát, a szívogatás végett.
– Milyen szívogatás?
– Hát, ilyen biót szívtam. De már nem. Kikészít. Fizikálisan és medikálisan is.
Gábor szinte minden kérdésünk után megkérdezi, hogy rendőrök vagyunk-e. Ilyenkor mindig elismétli, hogy már nem szívogat és nem jár a Hős utcába. „Sok ott most a rendőr, elvitték az összes dílert”. Megkérjük, meséljen egy kicsit a fizikálisan és medikálisan kikészítő anyagról. Azt várjuk, hogy ezért az árért cserébe Gábor minimum színes tintákkal álmodik. Hát nem.
– Teljesen magán kívül lesz tőle az ember. Totálisan elbódul, szétcsúszik. Olyan, mintha ezer kés hegye szurkálná.
– Bocs, de ez nem hangzik valami jól – vetjük közbe.
– Hát, ez a függőség. Ötszáz forint egy cigi, két órán át hat – lassan áll össze a fejében ez a két mondat. Időnként felnéz, mintha a közeli lépcsőn érkezne egy gondolat, ami kisegíthetné. De nem, onnan csak rágózó buszsofőrök és gurulószatyros nyugdíjasok jönnek.
Gábor viszont azt mondja, hogy ő most már tovább szeretne látni két óránál. Hollandiába akar menni, hogy ott kertészkedjen, mert azzal akár 1300 eurót is meg lehet keresni. Most arra gyűjt. Úgyhogy meg is kezdi szaporázni a lépteit, ugyanúgy görbe háttal, kezeit lógatva halad, mikor először megláttuk.
Ahogy az 1-es villamoson elhangzik a következő megálló, a Hős utca neve, mintha egy kis pátoszt is kihallanánk az állomásokat egyébként szenvtelenül előrejelző női hangból. Mindez persze addig tart, amíg el nem kezdünk haladni visszafelé az időben és próbáljuk megtalálni, hogy mióta számít ez a városrész ilyen zűrös környéknek. Nem kell sokat kutatni, de így is eljutunk Moldova György riportkönyvéig, a Bűn az életig, abban már szerepelt a Hős utca. 1988-as a mű amúgy. Aztán beugrik Szomjas György filmje, a Kopaszkutya, amiben a külvárosi „dzsunga, csöves” srácoknak játszó csapat azzal alapozza meg a hitelességét a közönségénél, hogy új énekesüket, Billt így mutatja be: „egy ember a Hős utcából, akit jobban ismertek, mint minket”. 1981-es a film egyébként.
Nincs sok idő azonban a múltidézésre, az utca jelene nem engedi. Figyelni kell ugyanis, hogy ne lépjünk fecskendőbe, átlépjünk a járdán hagyott bundán, kikerüljük az eldobott konzervdobozt, és arra is ügyelünk, hogy ne csússzunk el egy ottfelejtett leopárdmintás tangán. Ilyen környezetben nem csodálkozunk azokon a közelben hallott sztorikon, miszerint itt már sokszor a szerhasználók be sem mentek a Hős utcába, hanem a villamosmegállóban intézték el az üzletet és sokszor a fogyasztást is. Innen vittek a kórházba a napokban 18 embert, és itt vásárolt állítólag az a három személy is drogot, akik rövid idő leforgása alatt meghaltak. És innen állítottak elő összesen 81 embert, akik közül a rendőrség tájékoztatása szerint 45 személy esetében indult büntetőeljárás, 43 esetben kábítószer-birtoklás, 2 esetben pedig kábítószer-kereskedelem miatt.
A rendőrök azonban nem csak a megállót lepték el. Egyenruhások nézik azokat a markolókat, amelyek a két hírhedetté vált tömb mellett próbálnak rendet tenni. Fává vastagodott gazok, szeméttel telehordott bevásárlókocsik között manővereznek a gépek.
– Megmutatom maguknak, milyen volt ez azelőtt, hogy idejöttek volna a markolók – mondja egy asszony, és egy szeméttelepre emlékeztető foghíjtelekhez navigál minket. Közben egy ciklámenruhás nő száll ki egy taxiból és míg fizet, jégkrémező kisfia megindul az utca másik oldala felé. Egy Audi érkezik, nagy gázzal. Az utolsó pillanatban kapja el a nő a fiúcska kezét. Kicsit ordítozik vele, de aztán mindenki lenyugszik. A posztoló rendőrök arcán is látni a megkönnyebbülést. Egyedül alkalmi idegenvezetőnk feldúlt még egy kicsit, de ő az itt uralkodó állapotok miatt ideges.
– Itt lakik a testvérem, és 10 500 forintot fizet rezsi nélkül ezért – mutat már a lakásban a folyamatosan beázó plafonra az asszony. Míg bementünk, minden emelet gangján őrszemek jelentek meg. Akkor is érezzük a tarkónkon figyelő tekintetüket, amikor kilépünk az utcára. És rendőrök ide vagy oda, jobbnak látjuk sietni. Már csak azért is, mert a kapuban látott vörösesbarnás, vérfoltnak látszó pacák sem ígérnek sok jót.
Meg sem állunk a következő megállóig. A falanszterbe illően ragyogó Hidegkuti Nándor Stadionnal szemben megbúvó Netovább Söröző tökéletes antitézise az MTK otthonául szolgáló arénának. Igazi békebeli hely, ahol egyszerre csak egy témáról tud beszélni az egész közönség. Egyszerre nevet is fel mindenki, amikor jeleznénk, hogy miről érdeklődnénk. Akkor vesszük észre, hogy az ivó tulajdonképpen lottózóként is funkcionál, amikor a kocsmárosnő elmeséli, hogy egy időben mindennaposnak számított, hogy beszédelegtek hozzá „ezek a gyerekek”, összefogták a szelvényeket, aztán a padkán elszívták az abból sodort rakétát. Majd szépen hanyatt estek a padkáról és a nyálukat csorgatva mentek vissza a kocsmába vizet kunyerálni.
– Egy hete volt itt nagy őrület, akkor úgy vonultak innen a Hős utca felé, mint a zombihorda – mondja, de volt egy eset, ami ennél is jobban megijesztette. Amikor egy hajnalban az egyik drogos fiú a hátára esve, megfeszült izmokkal fetrengett a járdán és úgy szűkölt közben, mint egy üldözött patkány. A fecskendők hallatán csak legyint. Ő bezárta a WC-jét a kocsmának, hogy ne kelljen minden este egy zsáknyi tűt összeszednie.
A tűk és fecskendők kapcsán, no meg az 1-es villamos hosszát, pályájának alakját és a fővárosi közlekedésben elfoglalt helyét számba véve jut eszünkbe, hogy ez a járat kicsit olyan, mintha Budapest aortája lenne. Elvégre végighúzódik a város testén; a rugalmas verőérhez hasonlóan pár évente meghosszabbodik az egyes is, és ahogy az aorta ellátja a szervezetet oxigéndús vérrel, úgy a villamos is ellátja a várost velünk, emberekkel. És egy aorta esetében nem kell túl nagy bátorság ahhoz, hogy kijelentsük: nem szerencsés, ha ennyi eldobált fecskendő és szennyeződött tű van körülötte.
