Az uzsorásnak adta a lányát egy doboz lázcsillapítóért

Adományturnéra indultunk Tóth Ákossal, a kiégett, mégis lelkes gyermekvédő masszőrrel, aki néha lopva teszi helyre a magyar szociális rendszer kibillent világát.

Az átányi gyerekek szívecskével és fenyőfával díszített dobozaiban csak olyasmi van, aminek örülnének. De nem tudjuk megnézni, ahogy kibontják őket.

– Itt mindig megható ünnepséget rendeznek, de ezúttal el kell engednünk, várnak ránk máshol – mondja Tóth Ákos. Kénytelenek sok falut is ugyanígy elengedni a szokásos adományturnéjukból.

– Rengeteg megkeresést kapunk Baranyából vagy Zalából, de ezek nem esnek a már jól bejáratott adományturnéink útjába, és nem tudjuk megoldani a szállítást. Máshol meg nem találtunk hiteles helyi segítőt, aki jól levezényelné az adományosztást.

Tóth Ákosékat nemcsak a távolság, hanem az idő is szorítja. Elég csak megnézni a heti beosztását.

– Hétfőn állami gyermekvédelemben vagyok. Kedden, szerdán sport- és gyógymasszőrként dolgozom, reggeltől estig. Ez fedezi a megélhetésemet. Az alapítványból ugyanis egyetlen fillért sem kapok, alkalmazottjaim sincsenek, ma már annak örülök, hogy beletenni nem kell a sajátomból semmit. A hét többi napján az Age of Hope ügyeit viszem, és havonta egyszer teljes hétvégi ügyeletet megcsinálok egy lakásotthonban.

Utóbbi területen egyébként a területért felelős, jövőre húszéves jubileumát ünneplő törvény életbelépése, 1998 óta tevékenykedik. Így aztán látja, hogy ez a szakág nemhogy ezer sebből, hanem – ahogy fogalmaz – minden testnyílásán vérzik. Az egyik ilyen hiba szerinte a forráshiány.

– Ha nincs pénz arra, hogy a gyerekek kapjanak nyáron egy gombóc fagyit, akkor arról persze már szó sem lehet, hogy elvigyük őket hétvégére Velencére vagy a Balatonra.

Szerinte ezt a munkát versenyképes munkabérrel kellene honorálni, mert ennek hiányában egyre több elhivatott kolléga fog elmenni Londonba mosogatni.

Ő még odahaza, Sopronban kezdte el a tehetősebb vállalkozók bevonását ebbe a körbe, így például látta, hogy mekkora csodát lehet tenni akár egy egyszerű kirándulással egybekötött bográcsozással is. Csakhogy ezt nem teszi meg mindenki a szakmában, aminek a miértjére zavarba ejtő, de kétségkívül őszinte választ kapunk.

– Masszőrként dolgozom sportcsapatok környékén, ahol ugye egymással versengenek az emberek. Dolgoztam korábban szépségszalonban is, amely megint csak melegágya az intrikának. De ilyen irigyekből álló viperafészek, mint a szociális szféra, nincs még egy. Csak azt nem értem, miért ölik egymást, hiszen ugyanolyan nevetségesen kevés bért kapnak, ha megfojtják egymást egy kanál vízben, meg akkor is, ha összedolgoznak.

Amit viszont új jelenségnek és visszatérő, országos szintű problémának lát, az az erőszakosan felduzzasztott nevelőszülői hálózat alkalmatlansága.

– Folyamatosan, kétszer, háromszor kapjuk tőlük vissza a gyerekeket. Ebből hamarosan óriási problémák lesznek. Mit érezhet az a gyerek, aki már háromszor otthon érezte magát, és háromszor kirakták?

Jót is tud mondani azért. A zánkai Erzsébet-tábor levezénylését például minden irónia nélkül szakmainak és profinak tartja, azt pedig, hogy az „úttörőkorszak” óta ennyi gyerek táboroztatása megvalósul, óriási eredménynek. Persze Zánka kapcsán Tóth Ákos bevallottan elfogult: a mai napig büszke rá, hogy 21 évesen levezényelhetett egy közel kétszáz fős tábort a Papp László és Puskás Öcsi bácsi fémjelezte Alapítvány a Jövő Nemzedékért rendezésében. Ettől mondjuk még nyitott szemmel jár Zánkán, ahol felcsúti pék az egyik beszállító, és a tisztaságról is egy Felcsúton bejegyzett patyolat gondoskodik.

Tóth Ákos fiatal gyermekvédőként úgy ugrott neki a szakmának, hogy mindenkit meg akart menteni, és nem értette azokat az idősebbeket, akik nem így tesznek. Morfondírozva teszi hozzá, lehet, sok mai fiatalnak ő tűnik kiégettnek, megfáradtnak, de ez szerinte egyáltalán nem baj.

– Lehet, ahhoz, hogy ma okosan tudjak segíteni, az kellett, hogy tényleg kiégjek akár többszörösen, oda-vissza is.

– Hogyan kell okosan segíteni? – kérdezzük, és Tóth Ákos válasza előtti mély levegővételéből látjuk, hogy itt most nagy zárójelet fogunk nyitni. Akkorát, hogy tudjuk, abba bele fog férni kis túlzással talán az egész magyar társadalom.

– Köszönöm, de nem kérek a Balatonra szabadságos pedagógusokat, akik ingyen nyaralnának. Az Age of Hope-nál kiváltság, hogy valaki a jól megérdemelt munka jutalmául eljöhet a nyári táborba. Akár a Balatonra, akár Horvátországba.

És belekezd. Itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amely ezt az alapítványt a külső szemlélő számára érdekessé, a vezetője számára viszont erőssé és őt magát pedig büszkévé teszi:

– Simán hozzuk azt, mint bármelyik szeretetszolgálat megyei szervezete, sőt!

Tudatos döntés eredményeként élsportoló, elit gimnáziumokban tanuló fiatalokkal vág neki az adományturnéknak, főleg vívókkal és kosarasokkal. Tóth Ákos ugyanis masszőrként kapcsolatban van velük.

– Azonnal észre lehet venni a gondolkodásbeli különbséget. A kosárlabdázók igazi csapatjátékosok, a vívók pedig többnyire az egyéni megoldásokat keresik.

Mert megoldandó helyzetet sűrűn dob nekik a sors.

– Egy fiatal roma srácot csodálkozva hallgattak ezek az éltanulók. Hogy falopásért kiszabott, aránytalanul nagy büntetést börtönre kellett váltania, emiatt megszakítva a tanulmányait. Este aztán a szállásunkon fatüzeléses kályhánk volt, háromóránként kellett volna megrakni, hogy jó meleg legyen, de ez elmaradt. Reggel, mikor beléptem a jégveremmé hűlt szobába, megkérdeztem: na, ilyen körülmények között mi mikor válnánk fatolvajjá?

– Mit válaszoltak, hogy azonnal?

– Nem, nem ez volt a bajuk. Hanem hogy nem volt wifi.

Amikor az önkénteseket kérdezem, megterhelő-e számukra az aktivistáskodás, szinte egyszerre kezdik rázni a fejüket. Megoldják, jön az egybehangzó válasz. És persze ott vannak a csak az alapítványnak köszönhetően megszerezhető élmények, amelyeket pont ugyanolyan lelkesen mesélnek, ahogy az éneklő, szavaló roma lányok és srácok adják elő nekik a műsorukat. Hogyan versenyeznek a gyerekek; hogy ki mellett fognak ülni ebédnél; hogy vigyorogva játszanak a mínuszokban kabát meg bánat és szomorkodás nélkül. Az érzékenyítés során a srácok előtt felsejlik egy ismeretlen világ, és kialakul bennük az empátia. Igaz, ebből a világból azért nem minden teljesen ismeretlen a számukra.

– Az árak egy borsodi zsákfalu egyetlen ABC-jében néha ugyanolyanok, mint egy második kerületiben. Már ha a falu uzsorása üzemelteti.

És itt az árak lehet, hogy ugyanazok, de a vevők időnként másként fizetnek a leszakadt északi végeken, mint a Rózsadomb környékén.

– Egy kislánynak szerzett kétezer forintos lázcsillapítóért egy uzsorás annyi kamatot számolt fel, hogy a végén már a 14 éves lányt vitte el fedezetként, és adta tovább prostituáltnak – említ egy példát Tóth Ákos. Az általa felkeresett településekről úgy fogalmaz, azok szinte minden szintjén tudatosan konzerválják a szegénységet. Első példának a közmunkát hozza.

– Érthetetlen, hogy miért nem valósítanak meg mindenhol közösségi állattartást vagy növénytermesztést a közmunka keretében. Mert az nem megoldás, hogy a közmunkástól egy kiló krumpliért a polgármester megveszi azt a facsemetét, amelyet mi adományként vittünk szegénynek, hogy aztán a közmunkással ültettesse el a fát – természetesen a saját földjébe. Hogy ezután a közmunkással szedesse le róla a szilvát, amelyet a polgármester főzet ki a saját főzdéjében – kapunk ízelítőt a közmunkaprogram visszásságaiból.

És ahogy a szegény közmunkás is örül a gyorsan kapott kiló krumplinak, úgy az iskolaigazgatók is hálásak a tisztítószernek, amelyet az Age of Hope-tól kapnak.

– A Klik ugyanis nem érti meg, hogy ha hepatitiszjárvány van, akkor azonnal kell a fertőtlenítő, az iskola nem várhat. Ilyenkor jövök a sötétben, mint a dílerek, az igazgatók meg örülnek, és kezüket összekulcsolva kérlelnek, hogy ez sehova ne kerüljön fel, mert abból nekik bajuk lesz.

Az önkéntesek csendben állják körbe a szendvicsekkel megpakolt asztalt az átányi számítástechnika-teremben, egészen ünnepi a hangulat, az vet neki véget, hogy egyszer csak elalszanak a lámpák a fejek felett.

– Ó, ez csak a biztosíték – mondja egy tanárnő. Régi az iskola hálózata, és nem bírja el az utóbbi időben beszerzett sok digitális kütyüt.

– Mindennapos probléma ez?

– Nem, csak hetente jön elő. De van olyan is, hogy négy órámba telik megírni egy sort. Tudják, nem szoktam káromkodni, de ilyenkor nagyon szeretnék.

Az adományturné következő állomása a borsodi Fáj. Az ország egyik legszegényebb régiójában található a település, amit jelez az is, hogy itt még az uniós forrásról dicsekvő tábla is meg van törve. Az összeg is megfakult már, és az iskola utcájában csendesen meghúzódó kastély is valahogy kimaradt az erre irányuló programból, a templomtoronyról pedig hiányzik az óra. Ki tudja, mióta már.

De a legnagyobb reménytelenséget mégiscsak az a rétszerű nagy semmi mutatja, amelynek a helyére állítólag csónakázótavat képzeltek. Nehéz elgondolni. Valami azt súgja ugyanis, hogy hiába menne itt az andalgás, valahogy zavarná az összképet az a rongyokkal takart pottyantós ott balra. Vagy annak a távolban már szinte síró láncfűrésznek a hangja. Megrázkódom, hideg van.

Az iskolában bezzeg jó meleg van, táncol szinte az összes gyerek, ott ülnek a szüleik is, és hát a vaskályhát is jól megrakták fával.

– Itt mindig két-három fokkal hidegebb van, mint Miskolcon – mondja egy szülő. És Fájon hamarabb elfogy a tankerület által jóváírt tűzifa, úgyhogy itt néha a gyerekek szedik össze és viszik be a fát. De most nincs faszedés, most együtt zengik odabent az Ismerős Arcok lírai dalát egy rajzfilmsláger és egy betlehemezés között. Háromtucatnyi cigány gyerek teli torokból énekli a pesti önkénteseknek és a mobiltelefonnal kamerázó szüleiknek, hogy „egy vérből valók vagyunk”.

Aztán az igazgatónő határozottan megkéri a gyerekeket, hogy csak otthon bontsák ki a cipősdobozokat, ám nem telik el harminc másodperc – számoltam –, és öten már kerekre nyílt szemmel csodálják, hogy mit rejt a pakk. A tetőhöz szorított banánok lepottyannak, a mandarinok gurulnak, a főleg kacajból gyúrt gyerekzsivaj pedig nemcsak a kicsi, nagyjából harminc tanulóra méretezett iskolatermet tölti ki, hanem egy egész pajtát is. Jó lenne hallgatni, de Fulókércsen is várják az Age of Hope-ot.

Négy H-s falu ez is, amit nemcsak a már szinte minden ilyen településen megtalálható, egykor szép kúriácska jelez, hanem egy rozsdásodó, elefántot formázó mászóka is. Az iskola itt is pici. Tizennyolc alsó tagozatos jár ide, a termük hátuljában található bordásfal árulkodik igazán a méretekről. A műsor, illetve a csomagosztás csak néhány ponton mutat átfedést a fájival. Itt is pontosan ugyanúgy csillogott a gyerekek szeme, mint Fájon, és ugyanolyan kompromisszummentes ujjongásban törtek ki a csomagokat megkapva, illetve itt is elhangzott ugyanaz a karácsonyi dal, mint a szomszédos községben, de egészen máshogy hangzott az a sor, hogy „tűzifát, angyalok, hozzatok, hozzatok!”.