A kutatási vizsgálatban megkérdezett szakértők megállapításai szerint Jean-Claude Juncker bizottsági elnöki időszaka alatt nem bizonyult sikeresnek kitűzött céljai megvalósításában, illetve a kontinens bizonyos területein elért eredményei tekintetében elenyésző szerep jutott neki. Az Európai Unió nagy része már Barroso elnöksége idején megkezdte kilábalását a világgazdasági válság okozta nehéz helyzetből – ezt maga Juncker is elismeri az elemzett beszédek, nyilatkozatok tanúsága szerint –, ugyanakkor ő sem tudott áttörést elérni az euróövezeti szerkezeti alapgondok kezelése tekintetében (fiskális unió és egységes pénzügyi felügyelet nélkül létrehozott, eleve permanens kettészakítottságra ítélt eurózóna). Az energiapolitika területén még ma is a tagállami döntéshozatal a meghatározó, míg a klímavállalások kapcsán az EU már jóval Junckerék előtt – az elmúlt bő két évtizedben – következetesen tartotta magát a szigorításokhoz (igaz, jelszavak szintjén Juncker is képes volt hangzatossá tenni az Európai Unió további elkötelezettségének „megingathatatlanságát” a fenntartható fejlődés vagy a klímaváltozás kérdésében – mint az a bizottsági diskurzusban is megjelent az elmúlt években).
Juncker hivatali megnyilatkozásaival akár a lengyel belpolitika, akár például a magyar kvótanépszavazás kapcsán megmutatta, hogy
a neki valamiért nem tetsző esetekben már nehezen tudja tiszteletben tartani a népszuverenitást, a népakaratot vagy a közvetlen demokrácia intézményeit.
A luxemburgi politikus saját személye, habitusa is nyilván kevéssé volt alkalmas arra, hogy megőrizze hivatala tekintélyét, amire pedig nagy szükség lett volna az integráció nehezebb éveiben. A Juncker-bizottság vezette Európai Unió eredménytelen volt több, az ő időszakában kicsúcsosodott válságszituáció megoldásában: így nem tudta az Európai Unió határain kívül tartani a migránstömegeket, ugyanakkor nem tudta a közösségen belül tartani az Egyesült Királyságot – a két súlyos kudarc „fémjelezte” igazán az Európai Bizottság utóbbi éveit, ami a Bizottság főemberének és „arcának”, Junckernek is a saját személyes felelőssége és súlyos vezetői balsikere.
A Juncker-hivatal saját kommunikációja nem kis mértékben akár rá is segíthetett e kedvezőtlen folyamatokra – az elemzett szövegek tartalma alapján pszichológiai szempontból is kudarcot vallott, nyilatkozatai, megnyilvánulásai nem is nagyon teljesíthették be konatív funkciójukat, vagyis nem voltak megfelelőek arra, hogy a közösség érdekeinek megfelelően pl. maradásra bírják a brit polgárokat vagy, hogy a jószándékú megértés, együttműködés látszatát keltsék a keletközép-európai partnerek felé. A hivatali transzparencia kérdésében – részben saját korrupciós botrányai miatt is – fokozott felelősség terheli őt a Bizottság elnökeként.
Jean-Claude Juncker rossz helyzetfelismerését, elnöki alkalmatlanságát mutatja, hogy mindig azokat a politikusokat és nemzetállami kormányokat támadta, bírálta a nyilvánosságban, akik (Kelet-Közép-Európából) érdemi javaslatokat tettek a fölmerült problémák kezelésére,
