Mi szomorította el leginkább Antall Józsefet?

– Az MSZMP kormányai az utolsó pillanatig halogatták a szükséges lépéseket: össze-vissza hazudoztak, különösen az államadósság kérdésében.

– Ott álltam akkor édesapám kórházi ágya mellett, pontosan tudom, mi hangzott el azon az – Antall József és Orbán Viktor közötti – beszélgetésen. Azt mondta neki: „ne felejtsd el, miért harcoltunk”, tudniillik az Ellenzéki Kerekasztal idején, illetve Orbán Viktor lelkére kötötte, hogy vigyázzon a pártjára. Körülbelül ez volt a két üzenet.

– Minden kezdő kormányfőt – s ez nemcsak az apámra igaz, hanem utódaira is – meglepetésként érhetett, hogy a nagyhatalmak vezetői, de még akár a vezető diplomaták is, milyen természetességgel kérnek előnyöket, különleges elbánást vagy olykor még többet saját országuk nagyvállalatainak.

– Kevesen tudják, hogy 1991 után az oroszok jelentős kártérítést követeltek a szovjet hadsereg által itt hagyott – egyébként használhatatlan – infrastruktúráért. Erre a magyar kormány előállt azzal, hogy 1956-ban a szovjet hadsereg nemzetközi jogi alap nélkül állomásozott hazánkban, s jelentős mértékű kártérítést követelt az 56-ban szétlőtt Budapestért. Az oroszok ezután arra hivatkoztak, hogy a német szövetségi kormány hatalmas pénzt fizetett az NDK területén hagyott javakért. Mire az apám azt mondta nekik, hogy ez az oroszok hibája.

– Antall Józsefet az lepte meg leginkább, hogy mennyire üres a kassza, s mennyivel rosszabb a helyzet, mint amit a Németh-kormány beismert. (...) Nemcsak kolosszális adósságteher nyomott minket, hanem konkrétan üres volt az államkasza. Anekdotikusnak tűnhet, de jól jellemzi a helyzetet, hogy a Művelődési Minisztérium szinte egész éves költségvetési támogatását a kormányváltás előtti utolsó két hónapban Glatz Ferenc kiszervezte egy alapítványba, majd beült annak az élére. Békesi László meg nem volt hajlandó a pénzügyminisztériumi átadás-átvételt lebonyolítani Rabár Ferenccel, akivel az egész közgazdász-elit megtagadta az együttműködést, nem tekintették maguk közül valónak. A helyzetet súlyosbították az új kormányon belüli rivalizálások.

– Antall Józsefet a legnagyobb szomorúsággal Göncz Árpád illojalitása töltötte el, aki a régi jó személyes viszonyuk ellenére nyíltan ellene politizált. (...) Az elnököt nagyon szoros harapófogóba tartották az akkori SZDSZ-es vezetők, minden sajtókérdésben ott ült nála Haraszti Miklós és Magyar Bálint. (...) 1992-től pedig a SZDSZ-t már a szocialisták váltották fel az államfő udvartartásában, Horn Gyula rendszeresen vizitelt Göncz Árpádnál.

– Az ügynöklisták nyilvánosságra hozatalában a legfőbb dilemma a következő volt: hogyan lehet felelősségre vonni, vagy akár csak a nevük nyilvánosságra hozatalával megbélyegezni a többnyire zsarolással beszervezett kisembereket, ha az ügynökök által kiszolgált rendszer szimbolikus megtestesítőjét, Kádár Jánost halálában is közmegbecsülés övezte, a titkosszolgálatokat ténylegesen irányító Aczél Györgynek pedig igen sok lekötelezettje élt még a magyar közéletben? Apám tartott Pandora szelencéjének kinyitásától, ugyanis a katolikus, a református egyház és a zsidó felekezet teljes felső vezetése is érintett volt. Nem akarta megalázni az öreg kisgazdákat sem, akiket Rákosiék és 1956 után Kádárék is durván megtapostak, sokukat beszervezték. Végül jelentkezett az a politikai dilemma is, hogy amennyiben a nyilvánosságban tetemre hívja a sok szempontból áldozatnak tekinthető egykori ügynököket, ebből politikailag az MSZP profitál. Mivel ők irányították a rendszert, a soraikban természetszerűleg kevesebb érintett volt.

– Súlyosbította a helyzetet, hogy 1989 előtt a sajtó is a titkosszolgálatok meghosszabbított kezeként működött; egyszerűen nem volt erő az újabb front megnyitására. Lehet, hogy jobb lett volna akkor túlesni az egészen, de lehet, hogy mint annyi mindent, ezt a kérdést is az idő fogja megoldani.