– Nyolcvan évvel ezelőtt, 1943. augusztus végén a Magyar Református Diákok Soli Deo Gloria Szövetsége üdülőtelepén rendezték meg a sok közül a leghíresebb szárszói konferenciát. Az idei disputa előtt ön azt nyilatkozta: mi, Szárszó örökösei ugyanabban a szellemben, ugyanazzal a bátorsággal, felelősséggel és alázattal akarunk gondolkodni és cselekedni, mint elődeink nyolcvan éve. Mit jelent ma ez a szellem, ez a bátorság, felelősség és alázat?
– A szellemiség színvonalat, sajátos lelkületet jelent. Ez mindenekelőtt felelősségérzet. Ha az ember kapott valamilyen lelki ajándékot, vagyis tehetséget a teremtőjétől, például valamit tisztábban lát, komplexebben tud gondolkodni, mint mások, ha megadatott neki, hogy írástudó, tanító vagy bármilyen szakma mestere lehet, ráadásul van egy közössége – ilyen a református egyház is –, akkor tartozása van. Tartozik a közösségnek azzal, hogy mindazt a tálentumot, amit hitünk szerint Istentől kaptunk, a közösség javára fordítsa, kamatoztassa. Szeretnénk, ha Szárszó így válna szellemi műhellyé, ahol érdemi viták, diskurzusok alakulnak ki évről évre erről a felelősségről. Ma Magyarországon hiány van az ilyen típusú együtt gondolkodásból.
– Pedig a közéletben, a tömegkommunikációban és a közösséginek nevezett médiában is rengeteg a vita, a szóváltás.
– Azonkívül, hogy a vitázók rögzítik az álláspontjukat, nincs valódi párbeszéd a különböző felfogású felelős emberek között. Abban kellene szót értenünk, hogy hogyan lesz ebben az országban több gyermek, jobb élet és szebb világ. Ez nem csak a politikusok dolga. Sőt. A népesedés- és családpolitika, a szociális felelős gondolkodás és gondoskodás, az erkölcsi és kulturális nevelés mindannyiunk közös ügye.
– És mit jelent az alázat?
– Az alázat azt jelenti, hogy nem indulhatok ki abból, hogy velem kezdődött a világ, és csak az én gondolataim érvényesek, amikor a közjóról, az ország jövőjéről van szó. A parlamenti demokrácia gyengéje, hogy csak két táborra osztja a vitázó feleket.
– Az 1943-as szárszói konferenciát Kovács Imre népi író-politikus a bátrak találkozójának nevezte, ahol mintegy hatszázan gyűltek össze a háborús időkben Magyarország legjelentősebb népi seregszemléjére, hogy megvitassák a magyar megmaradás kérdéseit. Ma könnyebb bátornak lenni, amikor minden hazugságot, ostoba és otromba véleményt is ki lehet mondani és posztolni, bármiféle retorzió, szankció kockázata nélkül?
– A bátorság lényege nem a külső, hanem a belső szabadság. Belülről akkor szabad az ember, ha nem külső mércéhez, koordináta-rendszerhez igazítja a megnyilvánulásait. A református egyház közéleti megnyilatkozásai során igyekszünk nem azt méricskélni, hogy milyen közel vagy távol vagyunk a kormánypárti, illetve az ellenzéki állásponttól. A mi keresztény mércénk csakis az a szellemi örökség lehet, amelynek középpontja és alapja a Szentírás mint isteni kinyilatkoztatás.
– Szárszó már majdnem száz éve szimbolikus helye és hagyománya a magyar reformátusoknak, ahol – a négy évtizedes szocializmus okozta kényszerű szünet után – 1992 óta, néhány kisebb megszakítással, ismét minden nyáron megrendezik az értelmiségi konferenciákat. A hagyományőrzésen túl miért fontos ez?
– Szükségünk van olyan szimbolikus helyekre és minősített időkre, ahol és amikor komplexen ránézünk egyházunk útjára és kötelezettségeire, és számot adunk arról, hogy mi a református egyház küldetése, mit teszünk azért, hogy a magyar néphez közelebb vigyük az evangéliumot. Ennek az útnak a közös meghatározása – és ebben a „közösben” benne van az utolsó kis szórvány lelkésze is Baranyától Kanadáig, a nyolcezres diáklétszámú Károli Gáspár Református Egyetem rektora is, benne van a püspök, a presbiter, a hitoktató is és mindenki, aki az egyházban felelős pozícióban van – azt jelenti, hogy együtt mondunk valamit arról, hol tartunk és hogyan tudjuk jobban szolgálni azt a nagyobb közösséget, amelyik ránk van bízva. Hogyan hívjuk meg őket az Istennel való közösségre?
– Egy évvel ezelőtt az új magyar református nemzetstratégia volt Szárszón a fő téma, az idén pedig egy kérdés: Lelkipásztorok Isten és a nemzet szolgálatában? De miért a kérdőjel, ez nem magától értetődő?
– Sokszor úgy vagyunk a magától értetődőségekkel, hogy amikor pontosan meg kell fogalmazni, kiderül, hogy nagyon különböző elképzeléseink vannak az adott dologról. A kérdőjel a „hogyanra” vonatkozik. Hogyan szolgáljuk valóban Istent és az embereket?
– Már a tavaly nyári beszélgetésünkben is elmondta, hogy a lelkipásztori hivatást meg kell erősíteni lélekben és létszámban, sőt anyagilag és szociálisan is, ezért 2023 a lelkészi hivatás éve lesz. Ez a folyamat hol tart most?
– Miközben hálásak vagyunk a jelenlegi kormányzatnak, amiért jelentős anyagi segítséget ad az egyházaknak, célunk az önfenntartó egyház, és ebben nagyot léptünk előre. A hívek és az egyházunkhoz csak lazán kötődő emberek körében is növekszik a felelősségérzet és az anyagi áldozatkészség. Az elmúlt tíz évben megduplázódott azoknak a száma, akik a személyi jövedelemadójuk egy százalékát a református egyháznak ajánlották fel.
Az anyagi kérdésen túlmenően azért kell megerősíteni a lelkipásztorokat, mert ebben a komplex hivatásban számos, egymásnak ellentmondó szerepnek és elvárásnak kell megfelelni, és rengeteg buktató is van. Az egyik a túlvállalás, aminek következménye gyakran a csalódás, a kiégés, a családi válság. A másik az alulvállalás, a küldetés feladása, amikor csak rutinná válik a szolgálat. Legfontosabb feladatunk a lelkipásztorok lelki megerősítése, ezért egy országos lelkigondozói hálózatot építünk ki. A pásztoroknak is szükségük lehet pásztorra, aki lelki támaszt tud nyújtani a bajban.
– Szeptember elsejével megkezdődött az új tanév. Az egyházi iskolákat sem hagyta érintetlenül az oktatásról, a pedagógusok helyzetéről, a béremeléséről folyó szakmai és politikai vita. Ön és a zsinat presbiteri elnöke június 20-án levelet írt az egyházi köznevelési intézményekben dolgozó pedagógusoknak. Miért tartotta ezt fontosnak?
– Elsősorban azért vagyok hálás, hogy rendkívül nagy érdeklődést látunk az egyházi iskolák iránt. A mi iskoláinkban tanító pedagógusok a keresztyén értékrendet hitelesen, elkötelezetten, saját szakterületükön magas színvonalon tanítva képviselik, ugyanakkor a viták és tiltakozások miatt közülük is elbizonytalanodtak néhányan. Elnöktársammal azt szerettük volna kifejezni a nekik írt levéllel, hogy megbecsüljük a pedagógusainkat, és továbbra is számítunk áldozatos, felelősségteljes szakmai, lelki munkájukra.
Azt is megírtuk a tanároknak, hogy az elmúlt hónapokban többször jeleztük a kormányzatnak a módosító javaslatainkat, melyek egy része meghallgatásra talált. Azt is jeleztük, hogy nem tartjuk tovább halaszthatónak a pedagógusok érdemi béremelését.
– Az anyagi, bérezési kérdést az ellenzék a politikai napirendre tűzte. Emiatt mintha jóval kevesebb közfigyelem jutna az oktatás-nevelés tartalmi kérdéseire. Erről mi a véleménye?
– Valóban nagyon keveset beszélünk arról, hogy kik, mit, kiket és hogyan tanítanak a magyar iskolákban. Ebben az ügyben van mondanivalónk, hiszen nemcsak évszázados oktatási tapasztalataink vannak, hanem iskoláink ott vannak a legjobbak között. Társadalmi vita szükséges arról is, mire és hogyan képezzük a pedagógusainkat. Megkapják-e a szellemi és anyagi eszközöket ahhoz, hogy jó tanárok legyenek? Elég jól ismerjük-e a gyerekeinket, és olyan módszerekkel tanítunk-e, hogy ne az átadandó tananyag legyen a tanítás középpontjában, hanem a gyerek? A mi egyházi oktatási törvényünk első mondata ez: „A gyermek Isten ajándéka.” Szeptember 10-én fogjuk megünnepelni azt, hogy az elmúlt öt évben a református Országos óvodaprogramban negyvenhat új óvodánk épült és húsz újult meg, ami azt jelenti, hogy már több mint tízezer gyerek jár református óvodába. Ez is jelzi, hogy a hitbeli nevelés már kisgyermekkorban indul, mert akkor a leginkább megszólíthatók a gyermekek is, a szülők is. Szeretném, ha olyan egyház lennénk, amelyben a legegyszerűbb nyelven is képesek vagyunk elmondani és megértetni a hitünk lényegét, azt, hogy Isten szereti a világot. Azért vannak még gyerekeink, mert a Teremtő szereti a világot, és meg akarja szabadítani azt. Amíg gyermekek születnek, tart a kegyelmi idő.
– Az ukrajnai háború kezdetétől a református egyház az elsők között nyújtott sokoldalú – lelki, anyagi, infrastrukturális – segítséget a nehéz helyzetbe került kárpátaljai családoknak. Másfél éve tart a háború, és még mindig nem látni a végét. Most milyen segítségre van szükség?
– Meg kell látogatni őket. Mi ezt évente többször is megtesszük. Júliusban tartottunk egy nemzetközi konzultációt arról, hogyan tudunk segíteni Ukrajnának, ezen belül Kárpátaljának nemcsak a háború alatt, hanem utána is. Nagyon örültem annak, hogy tizenhét országból érkeztek egyházi vezetők, a partnerszervezetek képviselői, és a legtöbben megértették azt, amiről sajnos alig tud a nemzetközi közvélemény. Azt, hogy Ukrajna jövője a háború után azon fog múlni: a saját államiságán belül tiszteletben fogják-e tartani az emberi jogokat és ezen belül a kisebbségek jogait.
A résztvevőket elvittük Kárpátaljára, ahol találkoztak belső ukrán menekültekkel és ottani magyarokkal. Ők elmondták nekik, hogy nemcsak a háborútól félnek, hanem a jövőjüktől is. Attól félnek, hogy azért nem lesz maradásuk a szülőföldjükön, mert nem lesz lehetőségük az anyanyelvüket használni, a gyermekeiknek magyarul tanulni az iskolában. Olyan egyházi vezetők voltak itt, akik a saját kormányaikhoz el tudják juttatni azt az üzenetet, hogy a kárpátaljai magyar közösséget duplán sújtja a háború. Ezt megértetni a nyugati közvéleménnyel nagyon fontos feladat.
