Orbán Viktor: Pedofil-bűncselekményeknél nincs kegyelem

A miniszterelnök évértékelő beszéde.

Budapest, 2024. február 17. Orbán Viktor miniszterelnök évértékelõ beszédét tartja a Várkert Bazárban 2024. február 17-én. MTI/Koszticsák Szilárd Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

Tisztelt Schmitt és Áder elnök urak és kedves feleségeik! Tisztelt házelnök úr! Kedves külhoni magyar elöljárók! Hölgyeim és uraim!

A 2024-es év nem is kezdődhetett volna rosszabbul. Köztársasági elnök asszonyunk benyújtotta lemondását az Országgyűlésnek. Olyan ez, mint egy rémálom. Mindannyiunkat megvisel. A tisztelt és nagyra becsült, hazájáért, a magyar emberekért és családjaikért dolgozó, sőt harcoló, Magyarországot a nagyvilágban méltó módon képviselő elnök asszony távozott. Mindannyian úgy láttuk őt a köztársasági elnöki tisztségben, mint aki oda való. A magyarok jobbik énjét, a jó tulajdonságainkat testesítette meg. Családanya, aki kedves és felkészült, aki nem a férfiakkal szemben és nem az ő mércéjük szerint akarta bizonyítani a rátermettségét. Ez nekem mindig is imponált. A maga természetes módján mutatta meg nekünk, férfiaknak, hogy a nők érzelem- és gondolatvilága nélkülözhetetlen és pótolhatatlan az élet minden területén, ideértve a politikát is. Mert férfi és nő külön csak két fél, de együtt egy egész, akik képesek teljes, egészséges és boldog életet teremteni a családban és a hazában is. Távozása bár helyes, de nagy veszteség Magyarország számára. A lemondás oka az, hogy egy gyermekek sérelmére elkövetett bűncselekmény leplezéséért elítélt embernek elnöki kegyelmet adott. Kegyelmi döntését a magyarok elsöprő többsége nem fogadta el és elutasította. Márpedig az elnök legszebb, egyben legnehezebb feladata a nemzeti egység fenntartása, s ha ez bármilyen okból megbillen, akkor a helyreállítása is. A lemondás indoklásából tudjuk, hogy a nemzeti egységet éppen az ő döntése bontotta meg, így ő maga helyreállítani már nem tudhatta. Ezért be kell látnunk, az történt, aminek ebben a helyzetben történnie kellett. A kibillent egyensúlyt helyreállítani, a felháborodás magasba csapó hullámait megszelídíteni, a család- és a gyermekvédelem ügyében a nemzetet újraegyesíteni csak az elnök lemondásával és új elnök hivatalba lépésével lehet. Az igaz­ságügy-miniszter asszony az elnök határozatát az alkotmányos szokásoknak megfelelően ellenjegyezte, 25 év töretlen gyakorlatát folytatva. Távozása az államélet törvényeinek elkerülhetetlen és – azt hiszem – igazságtalan következménye.

Jó emberek is hoznak rossz döntéseket. A legjobbakkal is megesik. Ha létezne időgép, és visszarepülhetnénk a múltba, biztos vagyok abban, hogy kijavítanák a hibát. De időgép nem létezik. Így a kormányra vár a feladat, hogy a kizökkent időt helyretolja, az erkölcsi rendet helyreállítsa, és a kialakult helyzetet jogilag is orvosolja. A gyermek sérthetetlen, bántalmazása a legsúlyosabb büntetést vonja maga után. Kegyelemnek ilyenkor helye nincs. Ezért a lemondás helyes volt, és megerősít bennünket. Az elnök és az igazságügy-miniszter munkáját zaklatott szívvel és mindannyiunk nevében megköszönöm. A lemondás körüli vitáról pedig csak annyit mondhatok, illetve annyit mondanom kell, hogy a távozó két asszony kisujjában több méltóság van, mint a baloldal összes vezetőjében együttvéve.

Ha már beütött a baj, legalább annyi hasznunk legyen, hogy tanulunk belőle együtt, és most ezt ne spóroljuk meg. A szemünk előtt lezajló dráma arra emlékeztet bennünket, hogy milyen kockázatokkal kell szembenéznünk nap mint nap. Ma, amikor egyre kevésbé nézetek és tervek vitájáról van szó, amikor a nemzetállamok függetlensége, szuverenitása áll a világ nagyhatalmú pénz- és erőközpontjainak célkeresztjében, a kockázatok különösen is nagyok. Értékes tanulság, hogy az ökölvívás törvényei a politikában ma hasznosabbak, mint a balett-tánc szabályai. Hiába vagy Mike Tyson vagy éppen Muhammad Ali, tudnod kell, a politikában mindig csak egy ütésre vagy a padlótól, ezért csak a gondos mérlegelés és a körültekintő óvatosság segíthet. Meg persze az, ha egy megelőző keresztbeveréssel kiütöd az ellenfeled, de az egy másik tanulság és egy másik beszéd arról, hogy jobb adni, mint kapni. A lényeg, hogy a modern politika vastörvénye az alázat. A nemzetszolgálat személyes alázatot is követel, tudnod kell, akármilyen magasan is vagy, egyedül sohasem lehetsz elég okos. Nincs védett hely, még a legmagasabb hivatalban is lehet hibázni. A politikai hiba persze akkor is bosszantó, ha van rá magyarázat. Hát még ha nincs! A kegyelmi döntés ­miatti felháborodást az növelte dühvé a jobboldalon, hogy nem egy bonyolult helyzetben hozott döntésről van szó, hanem egy ki nem kényszerített hibáról. A jobboldal számára ez olyan egyszerű, mint a faék. Pedofil-bűncselekményeknél nincs kegyelem! De ami felkorbácsolta a jobboldal dühét, az mérsékelje az indulatainkat is. A lemondás ugyanis elégtétel és példa az ország számára. Esélyt adott Magyarországnak, hogy a bajból megerősödve kerülhessünk ki, és úgy is fogunk.

A tanulságokon túl feladat is adódik. A magyar gyermekvédelmi rendszert meg kell erősíteni, át kell fésülni, és ki kell egészíteni a gyermekeink védelmét hivatott jogszabályainkat – az alkotmánytól a miniszteri rendeletekig. Az áldozatok kálváriája kötelez bennünket. Arra kötelez, hogy megerősítsük a gyermekvédelmi intézményeink vezetését és felügyeletét, az ott dolgozókra vonatkozó előírásokat és korlátozásokat. Mindezeket együtt pedig egy új gyermekvédelmi törvénycsomag formájában be kell nyújtanunk az Országgyűlésnek. A képmutató és kétszínű baloldal ott majd vitézkedhet. Na, ott majd lehet kapaszkodni. Sürgető feladat az új köztársasági elnök megválasztása is. Azt kérem az Országgyűlés kormánypárti frakcióitól, hogy az elnök asszony távozásának napján indítsák el az új elnök megválasztásához vezető eljárást. Kérem, hogy az átmeneti időszakot szorítsuk minimálisra, ahogy az egy nagy és erős kományzópárthoz illik.

Ezzel a legfontosabb és legsürgetőbb dologgal végeztem is. No, de akárhogyan is, az élet megy tovább, a munka folytatódik, a feladatok 2024-ben sem lesznek könnyűek, és nem lesznek egyszerűek. Még talán emlékszünk, hogy 2019 volt az utolsó békeév. 2020 februárjában elszabadult a Covid-járvány, 2022-ben pedig kitört az orosz–ukrán háború. Ötödik éve kell rendkívüli körülmények között és embert próbáló nyomás alatt élnünk és dolgoznunk. Ez mindenkit megvisel egyen-egyenként is, a családjainkat is és a nagy, közös családunkat, a magyar nemzetet is. Ötödik éve az egész ország és minden család keményen dolgozik, hogy megvédhessük azt, amit korábban már elértünk. Van, amit sikerült, és van, amit nem. A legfontosabbat, a munkahelyeket sikerült megvédeni. Sőt, azt látjuk, hogy még soha nem dolgoztak annyian Magyarországon, mint éppen most. A 2010-ben tett legnagyobb vállalásunk fölött, az egymillió új munkahely megteremtésén túl vagyunk. Persze itt is a B-középnek van igaza: még még, még, ennyi nem elég! A foglalkoztatási ráta ma 75 százalékos, de el akarjuk érni a 85 százalékot, és el is fogjuk. Becslésünk szerint itthon még legalább 300 ezer ember bevonható a munka világába, s minden évben többen jönnek haza, mint amennyien vendégmunkásnak állnak. Sikerült megvédeni a nyugdíjakat is. Ez el is várható tőlünk, hiszen a nemzeti kormányzás korszakának kezdetén így állapodtunk meg a nyugdíjasokkal. Ami viszont nem elvárható, inkább bravúr, még ha az ember lassan hozzá is szokik, hogy sikerült visszaadni a tizenharmadik havi nyugdíjat, amit még a baloldal vett el az emberektől. Ennek előteremtése minden évben erőfeszítést és költségvetési kötéltáncot követel Varga Mihály pénzügyminiszter úrtól. Köszönet érte! Nagy nyomás alatt áll, mert a tizenharmadik havi nyugdíj a liberális közgazdászok szerint ebben a világgazdasági helyzetben olyan költségvetési luxus, amit Magyarország nem engedhet meg magának. Értem én, hogy kínos a baloldalnak minden évben azzal szembesülnie, hogy mi visszaadjuk azt, amit ők elvettek, de ez a szempont mégsem tolakodhat a nyugdíjasok érdeke és a nekik kijáró tisztelet elé. Nem sikerült megvédeni a gazdasági növekedés Covid előtti ütemét és az alacsony költségvetési hiány mértékét sem. Sikerült viszont megtartani a külkereskedelem és az export magas értékét. Így megelőzhettük a közgazdászok által ikerdeficitnek nevezett pénzügyi jelenséget, amikor a költségvetési hiány és a külkereskedelmi mérleg egyszerre romlik el, aminek általában pénzügyi csőd és gazdasági megszorítás a vége. Hogy ez nem következhetett be, abban elévülhetetlen érdemei vannak a külkereskedelemért felelős Szijjártó Péter miniszter úrnak. Köszönjük szépen! Nehéz év ide vagy oda, tavaly is sikerült közelebb hoznunk magunkhoz a külhoni magyarokat, elvégre nemzeti kormány volnánk. Három hidat építtettünk az Ipolyon, naponta tízszer jár a vonat Szeged és Szabadka között és heti háromszor a repülő Budapest és Kolozsvár között. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az inflációt – a jegybank segítségére sietve – sikerült a rekordmagas 25 százalékról négy százalék alá szorítani, a költségvetési hiányt csökkenő pályán tartani, a minimálbért 15 százalékkal, a szakmunkás-minimálbért 10 százalékkal emelni, akkor igazán nem lehetünk elégedetlenek. A 2023-as extra nehéz évből sikerült ép bőrrel kikecmeregni.

Barátaim, szép dolog a kikecmergés, a megúszás, lehet bravúros a veszélyek elhárítása, de az ember ennél azért többre vágyik, ennél azért többet várunk az élettől. A futballban sem az győz, akinek több védése van, hanem az, aki több gólt lő. Tehát mi is vár ránk, mit is érhetünk el a 2024-es esztendőben? Azt javaslom, csukjuk be a szemünket egy pillanatra, és képzeljük újra magunk elé a 2019-es utolsó békeévet! Az infláció mindössze három százalék, közben a gazdaság öt százalékkal nő. A költségvetési hiány két százalék alatt marad, az államadósság jóval 70 százalék alatt jár, és folyamatosan csökken. 21 ezer új lakást építenek, és majd’ 90 ezer gyermek születik. Ilyen magaslatokban jártunk, amikor beütött a Covid. Erre az útra kell visszakapaszkodnunk 2024-ben. A bukmékerek mindenesetre a magyar sikerre fogadnak; elég, ha vetünk egy pillantást a tegnap közzétett európai uniós, Magyarországról szóló gazdasági előrejelzésekre. De ez még így sem lesz sétagalopp Nagy Márton gazdasági miniszter úr számára. Hát, hajrá, miniszter úr!

Miután visszataláltunk a 2019-ben kényszerűségből elhagyott kocsiútra, azzal is számot kell vetni, hogy a világ közben sokat változott. Ezt sem hagyhatjuk figyelmen kívül. A gazdaságban azt látjuk, hogy a zöldenergia korszaka már nem kopogtat az ajtón, hanem berúgta azt. A jövő a zöldenergiáé meg persze azoké, akik gyorsan és észszerűen tudnak átállni. A magyar politika stabilitása világszerte ismert és elismert; kétharmadunk van a parlamentben, a kormány is egységes, mert a Fidesz–KDNP inkább bajtársi szövetség, mint koalíció. Ennek a stabilitásnak, egységnek, hatalmas kormányzati erőnek az emberek szempontjából az értelme és a haszna éppen az, hogy villámgyorsan alkalmazkodhatunk. Ha a helyén van, és elég gyors az eszünk, és jól használjuk az erőnket, akkor egész Európában mi tudunk a leggyorsabban alkalmazkodni a változásokhoz. Ez behozhatatlan versenyelőny, ezért is csípi oly sokak szemét.

A zöldátállás Magyarországnak épp kapóra jön. Két legyet üthetünk egy csapásra. Élhetőbb lesz az országunk, és kiszabadulhatunk a Monarchia szétesése óta gyötrő energiafüggőségünkből is. A zöldátálláshoz két dolog kell: a zöldenergiát meg kell termelni, és el kell tárolni. A mi tervünk az, hogy megépítjük Paks II-t, Paks I üzemidejét meghosszabbítjuk, és szélsebesen felépítjük a kisebb-nagyobb naperőműveinket. A világ már belátta, hogy nukleáris energia nélkül nem lehet lejönni a fosszilis energiahordozókról, Brüsszel pedig beletörődött, hogy az atomerőműveket is zöldenergia-termelőknek kell nyilvánítani előbb-utóbb. Brüsszelben ilyen egy tudományos-szakmai vita, ha ott áll mögötte Franciaország. Én gyermekkoromból még jól emlékszem a „szovjet tudósok szerint” kezdetű újsághírekre. És még mondja nekünk valaki, hogy a világ nem fejlődik! Naperőmű-fejlesztési programunk úgy vágtat, hogy időnként egy megbokrosodott lóra emlékeztet, lassan nekünk kell visszafognunk és megzaboláznunk. Minden tervet és rekordot megdöntöttünk. Már több mint 5600 megawatt napelemes kapacitással rendelkezünk, és 255 ezer olyan háztartás van Magyarországon, amely családi minierőművet működtet. Így az energiafogyasztás 15 százalékát már napelemekkel állítjuk elő. Lantos Csaba miniszter úr a végén még tényleg csodát tesz. A tartalék erőműveinket hamarosan felépítjük. Villamosvezeték-hálózatunkat már összekapcsoltuk a szomszédainkkal, a földgáz-összeköttetésünk is csak Szlovénia felé hiányzik. Karnyújtásnyira, vagyis néhány évre vagyunk az energiafüggetlenség állapotától. Aki azt mondja, hogy a magyar gazdaság fejlesztéséhez és az iparstratégiánkhoz nem lesz elegendő energia, az nem tudja, mit beszél, jobb esetben nem látja a fától az erdőt. Keményebb dió a megtermelt zöldenergia tárolása. Ráadásul a technológia is hétmérföldes csizmákban lépdel előre, de mi ebben Európa, sőt a világ élvonalában járunk. Csak néhány év kérdése, és életünk minden szegletében, személyes életterünkben is mindenhol ott lesznek az energiatároló eszközök. Az autóinkban, a házainkban, a munkahelyeken, a gyártelepeken, az ipari parkokban. A magyar kormány erre a célra hatalmas összeget, több száz milliárd forintot fordít.

Minden új technológia bevezetését izgalmas viták kísérik. Néha becsúszik egy-egy földszintes érv is, például, hogy nincs elég vizünk, miközben mindenki tudja, hogy kis Magyarország egy nagy medence. A folyóink vize szinte beömlik az országba, és csak rajtunk múlik, mennyi vizet tartunk itthon, sőt még a szomszédjainknak is jut bőven. Ugyanakkor az emberek jogos környezetvédelmi és biztonsági szempontjait figyelembe kell venni, sőt azoknak elsőbbséget kell adni, s ezért csak az európai mércének megfelelő üzemeket szabad működtetni. De azt sem árt tudnunk, hogy a zöldenergia-beruházásaink nagy részét – amelyek gyakran eurómilliárdokra rúgnak – kiélezett, sőt késhegyre menő küzdelemben szerezzük meg. Van, amikor a szomszédainkkal, van, amikor szupernehézsúlyú ellenfelekkel szemben, mint Franciaország, Németország vagy Spanyolország. És itt észnél kell lennünk, jól kell értenünk a hazai vitákat, mert köztudott, beismert, mondhatom: köz-beismert, hogy a dollárbaloldalt külföldről fizetik, és aligha hiszem, hogy a két szép szemükért tennék. Ne legyünk balekok, hogy a baloldal is értse: „éberség, elvtársak!” A beruházásokért folyó diplomáciai küzdelem leginkább a nyílt vízi úszóversenyekhez hasonlít, ahol úszás közben verekedni, de legalábbis lökdösődni kell. Ebben nem vagyunk rosszak, sőt: Rasovszky Kristóf éppen most nyerte el a világbajnoki címet 10 kilométeres távon. Bravó! Mi őt szeretnénk utánozni. Időtlen idők óta most először nem követői vagyunk egy technológiai forradalmi átalakulásnak, hanem globális éllovasai. És ezzel megmentjük az autógyárainkat is. A nyugati világban sok autógyárat zárnak be és helyeznek át. Ezt Magyarországon el kell kerülni. Képzeljék el Győrt az Audi vagy Kecskemétet a Mercedes nélkül! Ráadásul ehhez értünk, ezt kitanultuk, vannak remek munkásaink, mérnökeink és fejlesztő kutatóink. Mi nem engedhetjük meg magunknak azt az elmebajt, amit a német zöldek, akik szerint az a jó autó, amit le sem gyártanak. Győrben tízéves autógyártási rekord dőlt meg, Kecskeméten felső kategóriás elektromos autógyártás indult, Debrecenben olyan elektromos autót gyártunk majd, ami még nincs a világpiacon. A világ legnagyobb elektromosautó-gyártója Szegedre hozza első európai gyárát, és megnyugodhatnak a szentgotthárdiak is: abban a csarnokban indul meg az új elektromos motorok gyártása, ahol harminc évvel ezelőtt kezdték gyártani a benzines motorokat. A magyar autóipari termelés értéke, hölgyeim és uraim, több mint 13 ezermilliárd forint. Több százezer család kenyerét adja. Hatalmas szak- és mérnöki tudást halmoztunk fel. Van néhány dolog, amiben világszínvonalon vagyunk sikeresek: a gyógyszeripar, a vetőmagtermelés, az élelmiszeripar, az infokommunikáció és az autógyártás. Ezért a magyarországi zöld autó­ipari átállás hatalmas technológiai és politikai siker. Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy bármelyik iparágunkról is lemondhatnánk.

Ami a középtávú jövőt illeti, tervekből a nemzeti oldalon sosem volt hiány. A helyzet, a célok és az eszközök világosak: a magyarok jobban élnek, mint a Gyurcsány-korszakban, de nem olyan jól, mint szeretnénk. Azt akarjuk, hogy Magyarország Európa egyik legjobb országa legyen. Erős, biztonságos, jómódú, amelyre elismeréssel tekintenek a világban. Van egy egész jó tervünk ehhez. A kezdő lépés az, hogy az elsők között értjük meg és látjuk át a világrend változását. Második lépésként mi alkalmazkodunk leggyorsabban a megváltozott helyzetekhez. Ravaszak leszünk, fürgék és szívósak. Harmadik lépés, hogy kimaradunk a háborús és szankciós politikából, és ellenállunk a blokkosodásnak, ami maga az új hidegháború. Negyedik lépés, hogy nyitunk és kereskedünk, utakat, hidakat, vasutakat építünk, repteret fejlesztünk, újabb Nobel-díjasokat kitermelő oktatást építünk. Ötödik lépésként a növekedni akaró és külföldön is eredményes magyar cégeket megtámasztjuk, hagyományosan erős iparágainkat aládúcoljuk, és teljesen új, a világon is vezető iparágakba fektetünk. Ezzel újra feltesszük a világtérképre Magyarországot és Budapestet, mint a Kárpát-medence megkerülhetetlen politikai, gazdasági, kulturális és kereskedelmi gravitációs pontját. Ebben a térségben újra meg- és kikerülhetetlenek leszünk, mert mi adjuk a legjobb ajánlatokat, s aki velünk együttműködik, az jól jár. A szomszédaink biztosak lehetnek abban, ha bajba kerülnek, a magyarokra mindig számíthatnak. Ma 1500 iskola fogadja be az Ukrajnából menekült családok gyermekeit. A horvátországi Petrinyában és Topolovácon újjáépítettük a földrengésben megsérült iskolákat. Ott voltunk a szlovéniai áradásoknál és a romániai kórháztűznél. A magyarok segítették az oltási kampányt Szlovákiában, és a nagy hiány idején is több százezer adag oltóanyagot adtunk cseh barátainknak. Nem kell ezzel dicsekedni, de jót tesz az ország önbecsülésének.

Minden tervünk készen van, és képesek vagyunk végrehajtani azt. 2024 újra Magyarország sikereinek éve lesz. A kérdés csak az, hogy milyen környezetben kell a sikerekért megküzdeni. Honnan számíthatunk támogatásra, honnan távolságtartásra, és honnan támadásra? A lengyel választás éjszakáján a Kelly hőseiről szóló film jutott eszembe: „Van nekünk épp elég bajunk így is. Jobbra Patton tábornok, balra az angol hadsereg, hátulról a saját istenverte tüzérségünk lő minket. Csak azt a jót lehet elmondani, hogy a saját légierőnk azért nem bombáz minket hülyére, mert esőben nem tud felszállni.” Nos, ezt kellene elkerülnünk. Nem lesz könnyű, de nem is lehetetlen. Jó hír, hogy a Svédországgal fennálló vitánk lezárás felé közeledik. A svéd miniszterelnökkel fontos lépéseket tettünk, hogy a bizalmat újraépítsük. Afelé haladunk, hogy a parlament tavaszi ülésszakának kezdetén ratifikálhatjuk Svédország NATO-csatlakozását.

Ez szép és jó, de a mi természetes létközegünk az Európai Unió. Márpedig a dolog úgy áll, hogy 2023 az Európai Unió kudarcainak éve volt, és ez lehúz, visszaránt, ólomsúlyt helyez a mi lábunkra is. Lehetünk-e sikeresek, ha a Nyugat éppen sikertelen? Ez az egymillió dolláros kérdés! Az afrikaiak – hogy segéderőket is bevonjunk – azt mondják: ismerd ki a fát, mielőtt nekitámaszkodsz. Húsz éve csatlakoztunk az Európai Unióhoz. Mára jól kiismertük, s kétséges, hogy nekitámaszkodhatunk-e. Furcsa érzés! Az iskolában ugyanis azt tanítják, hogy ezer év óta kivétel nélkül szinte minden jó dolog Nyugatról jön. Persze, ha jobban belegondolunk, jöttek ­rossz dolgok is. Nyugatról jöttek a jakobinusok, a nácik és tulajdonképpen a kommunisták is – bár igaz, hogy ők végül nem egyenesen, hanem egy keleti kerülő úton érkezve tarolták le szegény Magyarországot. De a zavaró mellékzöngék mellett is igaz, hogy sokszor érkeztek jó dolgok Nyugatról. Bár igazítani kellett rajtuk, de végső soron a kereszténység, Mátyás humanistái, a reformkor és dualizmus vívmányai mind Nyugatról érkeztek. Mára a helyzet megváltozott. Az ember alig akar hinni a szemének. Most azt látjuk, hogy Brüsszelből egyre csak a baj zúdul be hozzánk. Brüsszel Ukrajna-stratégiája látványosan megbukott. Nemcsak a harctéren, ahol katasztrofális a helyzet, hanem a nemzetközi politikában is. Hiába mondtuk, hogy ez a háború két szláv nép testvérháborúja, s nem a miénk, Brüsszel szinte belevetette magát a konfliktusba. A béke melletti álláspontunkkal ugyanúgy egyedül maradtunk, mint korábban a migrációellenessel, és pont ugyanúgy lesz majd igazunk a háború ügyében is. Tragédia, hogy addig több százezer embernek kellett és kell meghalnia. Mindemellett Magyarország álláspontja változatlan. Nem hagyjuk magunkat belerángatni a háborúba. Nem fogunk fegyvert szállítani. Akkor sem, ha vannak nagyhatalmak, amelyeknek ez nem tetszik. Úgy is mondhatnánk, hogy a brüsszeli válságkezelés klasszikus: Amerikának klassz, a többiek­nek kuss. A nyomásgyakorlás olyan szintre érkezett, hogy a nagykövetek a parlamentbe járnak ellenőrizni, vajon jól viselkedik-e a dollárbaloldal. Segítségül annyit elárulhatunk nekik, hogy ez nem jó taktika. Nekünk, magyaroknak volt elég időnk, hogy megtanuljuk, hogyan kezeljük a nyomást. Olyanok vagyunk, mint a jó presszókávé: nagy nyomás kell ahhoz, hogy a legjobbat préseljük ki magunkból. Ha nem háborúról lenne szó, még köszönetet is mondhatnánk nekik. Kedves barátaim, előbb-utóbb mindenhol rájönnek, hogy mindenki azzal jár jól, ha békén hagy bennünket. Ezt a diplomáciában elegánsan toleranciaajánlatnak nevezik. Türelmesen kivárjuk, amíg elfogadják.

Mi ugyan kívül maradunk a háborún, de ezzel nem vagyunk kint a vízből. Brüsszelben nyílt titok, hogy az Ukrajnának négy évre szánt 50 milliárd eurónk nem lesz elég, mert csak az idei évre 37 milliárdos lyuk tátong az ukrán költségvetésben. Az Egyesült Államok egyre inkább vonakodik, egyre csökkenő lelkesedéssel fizeti Ukrajnát. A terhek egyre növekvő része arra az Európára hárul, amelynek gazdasága egyébként is ágynak esett. Nem babra megy a játék, bele fogunk gebedni, és rámehet az egész kontinens. Ezért berzenkedünk attól, hogy újra és újra közösen vegyünk fel hitelt az Európai Unió többi tagállamával. Ha az ember megosztja másokkal a perselyét, abból semmi jó nem származhat. Ha az egyik borul, vele borulnak a többiek. Ezt mi nem engedhetjük meg magunknak. Kőbe kellene vésni: a közös hitelfelvétel többé nem járható út Magyarország számára. Itt is a kormánypárti frakcióktól kérem a segítséget. Ha ez még nem volna elég baj, az új agrárszabályok és az Ukrajna előtti piacnyitás lehetetlen helyzetbe hozta az európai mezőgazdaságot. Egészséges, helyben termelt élelmiszer helyett műhúst és GMO-s vackokat sóznak ránk. Brüsszelben nemcsak tücsköt-bogarat beszélnek, hanem azzal is etetnének minket. A tüntető, traktoros gazdák is azt mondták nekem, hogy egye ezeket a divatos brüsszeli izéket az, akinek két anyja van. És ez egy úrias fordítás, hölgyeim és uraim! Az Európa-szerte tiltakozó gazdák csak annyit szeretnének, ha nem a brüsszeli folyosókon szaladgáló klímafanatikusokkal és hibbant szobatudósokkal íratnák a kötelező erejű jogszabályokat. Rejtély, hogy miért csak a magyaroknak tűnik föl, hogy az Európai Unió a világ üvegházhatású gázkibocsátásának alig hét százalékáért felelős, az Egyesült Államok és Kína együtt 40 százalékért! Mások miért nem látják, hogy ez halálos csók, csak nem az hal bele, aki kapja, hanem az, aki adja? Hölgyeim és uraim, a migrációról is csak rossz híreim vannak. Az európai határvédelmi ügynökség vezetője szerint – akinek, mint a nevéből is kitűnik, a határok megvédése lenne a feladata – „semmi sem tartóztathatja fel az embereket a határok átlépésében”. Egy frászt – mondjuk erre mi, bennszülöttek a magunk sajátos nyelvjárásában. A vak is látja, hogy a migráció biztonsági kockázat. Egy olyan biztonsági kockázat, amit nem tudunk kivédeni. Ráadásul az antiszemitizmus melegágya, és kifordítja az európai társadalmak gyökereit az európai talajból. Ők maguk csalogatták be a migránsokat, vattacukorral ültek ki Brüsszelben és Berlinben a tűző napra, aztán meg csodálkoztak, hogy rájuk szálltak a darazsak.

A Szentírásban van egy nyugtalanító passzus, ami azt kérdezi, hogy „amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” Lassan mi magunk is feltehetjük a kérdést, ha húsz év múlva Nyugatra látogatunk: Európát találunk-e még ott vagy pedig valami egészen mást? A nyugati országok jól élnek, gazdagok, még van pénzük, több is, mint nekünk. Ez ­ideig-óráig elfedi a bajt. De ideje szembenézni a valósággal, hogy az európai versenyképesség a háború, a szankciók és a blokkosodás miatt megroggyant, és ennek fatális következménye a középosztály lecsúszása lesz. És akkor a demokráciának is kicsengettek. És ha a gazdasági bajok nem lennének elegek, itt vannak ráadásnak a politikai balfogások. A bővítés érdemeken alapuló, objektív eljárás helyett az ukránok érdekében aktuálpolitikai célokat szolgáló kommunikációs eszközzé vált. És közben Brüsszel magára hagyta a Balkánt úgy, ahogy van, mert kell a pénz Ukrajnára. Mindennek tetejében az euró­pai értékekről és a jogállamisági eljárásokról kiderült, aztán be is vallották, hogy ezek egyszerű politikai bikacsökök, amikkel Brüsszel habozás nélkül odavág az okvetetlenkedőknek.

Egy szó, mint száz: Brüsszel magára hagyta az euró­paiakat. Sohasem volt ekkora távolság a brüsszeli politika és az európai emberek érdekei és akarata között. Ezért Brüsszelben változás kell! József Attila azt mondaná: „Nem én kiáltok, a föld dübörög.” Ez a változás viszont magától nem történik meg. Ki kell kényszeríteni. Európának vissza kell foglalnia Brüsszelt. Legyen a brüsszeliek között is néhány európai.

A 2024-es év sorsfordító lehet. Szuperválasztási év, amikor Brüsszelben, Amerikában, Indiában és még egy tucat másik helyen arról döntenek az emberek, hogy milyen vezetéssel akarnak hajózni a mostani világgazdasági átalakulás jégzajlásszerű sodrásában. Magyarország számára ebből annyi a fontos, hogy nagy esélyek nyílnak meg előttünk. A világpolitika színpada az év végén teljesen más képet mutat majd, mint most, az év elején, és ha a Jóisten megsegít bennünket, akkor Magyarország mozgástere nem csökken, hanem régen látott mértékben kitágul.

Nem szólhatunk bele más országok választásai­ba, de… De nagyon szeretnénk, ha Donald Trump elnök visszatérne az elnöki székbe, és békét csinálna itt, Európa keleti felén. Ideje lenne egy Make America Great Again elnökségnek Amerikában. Mi magunk is készülünk egy elnökséggel. Az uniós magyar elnökségről beszélek. Make Europe Great Again! Tegyük újra naggyá Európát! MAGA ott, MEGA itt. Mága művész úr meg közöttünk. Újraéledő nagyság Amerikában és Európában, konnektivitás, erősödő szlovák, osztrák, szerb, magyar térségi együttműködés és brüsszeli szuverenista fordulat. Ezt kérjük év végén a karácsonyfa alá. Barátaim, a brüsszeli bürokraták nem fogják kihúzni Európát a csávából. Meggyőzésükre nem érdemes energiát fecsérelni, döglött lóra nem verünk patkót. Valódi változást csak egy új európai jobboldal hozhat, aminek mi, magyarok is részei vagyunk. Abcúg, Brüsszel, éljen Európa! De azért figyeljünk, nehogy a fürdővízzel a gyereket is kiöntsük. Ezért az új jobboldal ne Európa alternatívája, hanem európai alternatíva legyen. Így érdemes, így kell rátekinteni az előttünk álló európai választásra, így és ezért érdemes harcolni a győzelemért.

Magyarország mindenekelőtt, a Jóisten mindannyiunk fölött! Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!

Borítókép: Orbán Viktor miniszterelnök évértékelő beszédét tartja a Várkert Bazárban 2024. február 17-én (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)