
A terem jelentősége túlmutat azon, hogy egy reprezentatív és már világhírűvé vált belső tér került vissza a palotába.
A helyreállítás során olyan szakmákat is újra munkába kellett állítani, amelyeknek ma már kevés képzett művelője van.
A Zsolnay-kerámia, a műmárvány, a fa- és fémmunkák, a textíliák, a világítótestek és a díszítőelemek rekonstrukciója külön-külön is speciális feladatot jelentett.
A helyreállítás egyik központi eleme a több mint másfél tonnás, több mint 4,5 méter magas Zsolnay-kandalló rekonstrukciója volt. A mennyezetre három, egyenként mintegy másfél mázsás csillár került, és az eredeti világítótestek alapján készített falikarok is visszakerültek a helyükre. A történeti enteriőr így nem egyszerűen kiállítási tárgyként, hanem újra használható térként született újjá.
A Szent István-terem megmutatta, hogyan működhet a teljes helyreállítás kisebb léptékben: történeti kutatás, dokumentáció, tervezés, műhelymunka, restaurálás és kivitelezés egymásra épülésével.
A királyi palota komplex rekonstrukciójánál ugyanez az elv sokkal nagyobb léptékben jelenik meg. A déli összekötő szárny helyreállítása ezzel együtt nem önálló belsőépítészeti projekt volt. A palotaegyüttes közlekedési és építészeti rendszerének részeként valósult meg, és a cél az volt, hogy a történeti épületegyüttes ismét összefüggő palotaként működjön.

























