Forgács István: A kormánynak nincs romapolitikája

A Tisza-kormány politikájában egyelőre nem látszik világos, önálló stratégia, amely a roma honfitársaink problémáival foglalkozna – mondta a lapunknak adott interjúban Forgács István. A felzárkózáspolitikai szakértő szerint a legszegényebb rétegek esetében a támogatások növelése önmagában nem oldja meg a problémákat, miközben a munkahelyek elvesztése komoly veszélyt jelenthet. Beszélt a droghelyzetről, a célzott felzárkóztatás szükségességéről és arról is, miért nem lehet egyetlen programmal kezelni több ezer különböző roma közösség problémáit.

Fotó: Székelyhidi Balázs

– A szegregált településeken, illetve a leszakadó térségekben mi az a három intézkedés, amelyet az új kormánynak már az első évben mindenképpen meg kellene lépnie?
– Én nem három országos intézkedésben gondolkodnék, mert éppen ez az egyik legnagyobb hibája a felzárkóztatási politikának. Egyszerre akarunk egy nagy képet megjavítani, ami sok elemből áll. A „cigányság” helyett cigány közösségek vannak. Legalább 1800–2200 településen van jól meghatározható roma közösség, és az, hogy ezeknek mire van szükségük, az akár 1800, 2000 vagy 2200 különböző válasz is lehet. Tiszabecsen lehet, hogy teljesen másra van szükség, mint Uszkán, pedig a két település között csak néhány kilométer van. Lehet általános intézkedéseket hozni, például a 25 év alattiak adómentességét, amely elméletben ugyanúgy segít Tiszabecsen, Uszkán vagy akár a Rózsadombon. De a valódi feladat az lenne, hogy a helyi közösség képes legyen megfogalmazni, hogy neki mire van szüksége. Ha valahol akad egy harminc éve használaton kívüli pajtaépület vagy régi mozi, azt én Budapestről nem látom. Magyar Péter sem látja. Ursula von der Leyen sem látja. A helyi polgármester és a helyi roma vezető viszont látja. Nekik kell leülniük és kitalálniuk, hogy mit lehetne azzal az épülettel kezdeni. Ez a gondolkodásmód hiányzik még mindig a leginkább.

– A Tisza-kormány szigorú, de emberközpontú drogpolitikát ígért. Mit jelentene ez a gyakorlatban egy olyan településen, ahol már jelen van a dizájner­drogok, illetve az új pszichoaktív szerek problémája?
– Nagyon rosszul közelítjük meg ezt a kérdést. A drogterjesztők elleni fellépésnek kellene az első helyen állnia. Nem azért szükséges a rendészeti fellépés, mert a fogyasztó önmagában bűncselekményt követ el vagy sem, hanem azért, mert a kábítószer előállítása, forgalmazása és eladása bűncselekmény. Ha nincs drog a Taktaközben, akkor igény sincs arra, hogy valaki pénzt szerezzen drogra. Ha viszont nincs pénzem, de drogot szeretnék, akkor pénzhez kell jutnom. Innen már további bűncselekmények következhetnek és sajnos következnek is. Ezért én nagyon szigorú drogpolitikát támogatnék, amelynek az lenne a lényege, hogy a terjesztőket szorítsuk ki ezekből a közösségekből. Az is probléma, hogy sokszor úgy beszélünk a drogprevencióról, mintha elég lenne szépen leülni a fogyasztóval, és megkérni, hogy ne drogozzon. Ez önmagában nem fog működni. A drogdílert kell kiszorítani és nem elfogadott, megtűrt normává tenni a fogyasztást.

– Ön szerint Magyarországon elsősorban rendészeti vagy szociális problémaként kell kezelni a droghelyzetet?
– Én egyértelműen rendészeti kérdésként közelíteném meg, és ehhez jön a szociális oldal. A szociális megközelítés fontos, de én hátrébb tolnám. Vegyünk egy egyszerű példát! Ha valaki előtt ott van bármilyen kábítószer, az csakis úgy kerülhetett oda, hogy azt előállították, forgalmazták és eladták. Vagyis mire a fogyasztóhoz eljut, már több bűncselekmény is történt. Ezért számomra értelmezhetetlen az a vita, hogy a fogyasztó önmagában elkövet-e bűncselekményt. Mire elé kerül a kábítószer, már egy illegális tevékenység folyományaként került oda. Azt is látni kell, hogy a drog a roma közösségekben sok esetben az amúgy is nagyon kevés rendelkezésre álló erőforrást szívja el. A pénzt, a munkához, tanuláshoz szükséges motivációt és képességeket. Ha valakinek az utolsó kétezer forintját egy drogdíler viszi el, azzal nem segítünk rajta, ha azt mondjuk, hogy szegény, nehéz az élete, nem volt más választása. Mindig van választása. Pontos adatok nincsenek, de azt gondolom, hogy ma Magyarországon akár 50–100 ezer olyan aktív fogyasztó is lehet, aki olcsó dizájnerdroggal él napról napra, elsősorban a roma közösségekben. Ha pedig valóban több tízezer emberről van szó, akkor hiába dolgozunk ki roma felzárkózási programokat, ha ezeket az embereket közben felfalja a kábítószer.

– Említette már, hogy nem lát koherens stratégiát, de addig is, amíg megalkotnak egy komplex programot, elegendők lehetnek különböző szociálpolitikai intézkedések?
– A problémát abban látom, hogy nincs  konkrét személy vagy kormányzati szereplő, akire azt lehetne mondani: ő felel azért, hogy a roma közösségekben javuljanak az életviszonyok. Közben van olyan kormánybiztos, aki a társadalmi felzárkózás koordinációjáért felel, és több államtitkár, illetve helyettes államtitkár portfóliójában is megjelennek ezek a kérdések. De ha egy roma vezető szeretné megkérdezni, hogy mi történik a saját közösségével, akkor sokszor azt sem tudja, hogy melyik államtitkárt, melyik minisztériumot vagy melyik kormánybiztost keresse. Ez azért is probléma, mert ha nincs konkrét felelős, akkor nehezebb számonkérni az eredményeket.

Fotó: Székelyhidi Balázs

– Van-e veszélye annak, hogy a roma felzárkóztatás kérdése egyszerűen szociális problémává válik, és eltűnik mögüle az oktatás, a munka és a társadalmi mobilitás kérdése?
– Igen, és ezt nagyon komoly veszélynek tartom. Az erőltetett politikai korrektség miatt sokszor úgy kell csinálni, mintha minden probléma egyformán érintene minden társadalmi réteget. Az olcsó kábítószer okozta problémáról már beszéltünk,  de a korai gyermekvállalás, vagy a családon belüli erőszakos helyzetekről is őszintén kell beszélni. Ha egy cigány lány olyan családban nő fel, ahol jelen van a kapcsolati erőszak, korán elhagyja az iskolát, korán gyereket vállal, és a gyermek egészségét később a drog is veszélyezteti, akkor egy összefüggő problémarendszert látunk. Ha erre azt mondjuk, hogy ez kizárólag szegénység, akkor nem értjük meg, hogy miként kellene beavatkozni. A korábbi kormányzati munka egyik fontos tanulsága éppen az volt, hogy lehet úgy is segíteni a cigány embereket, hogy közben nem cigányként címkézzük őket. A kötelező óvoda nemcsak a cigány gyerekek ­miatt született meg, de őket különösen sokat segítette. Az ingyenes étkeztetés sem csak a cigány gyerekeknek szólt, mégis ők voltak a legnagyobb nyertesei. A 25 év alattiak adómentessége sem kizárólag a cigány fiatalokról szólt, de azokat a roma fiatalokat is segítette, akik korán el tudtak menni dolgozni.

– Miért nem sikerült Magyarországnak az elmúlt évtizedekben látványosabb társadalmi mobilitást elérnie bizonyos roma közösségekben?
– Azért, mert sokáig egyetlen nagy képet próbáltunk megjavítani. A cigányság azonban nem egyetlen homogén tömb. A másik nagyon fontos kérdés az egyéni felelősség. A roma közösségekben is meg kellett érteni, hogy az embernek saját felelőssége van a saját sorsában. Nem lehet mindent azzal megmagyarázni, hogy „nekünk, cigányoknak rossz és más a hibás”. Ha valaki például dolgozik a vasútnál, két gyermeke van, és közben adókedvezményeket kap, akkor az ő élethelyzete nyilván nem azonos azzal, mint egy hatgyermekes, munkanélküli, alkoholproblémákkal küzdő másik cigány emberé. Ezért nem lehet egyetlen kategóriába tenni mindenkit. El kell hagyni a kollektív áldozatiságot. A közmunka esetében is volt előrelépés. Több mint 200 ezer ember dolgozott korábban közmunkásként, a korábbi kormányzat végére ez a szám 60–80 ezerre csökkent. Ennek egyik oka az volt, hogy 80–90 ezer ember biztosan át tudott kerülni az elsődleges munkaerőpiacra. Szabolcsban például a LEGO már évekkel ezelőtt „ellopkodta” a közmunkásokat, hogy a nyíregyházi gyárában dolgozzanak. Ez pontosan azt mutatja, hogy ha van munka, akkor lehetőség van a mobilitásra. Nemrég jártam Tuzséron, ahol a helyi cigány asszonyok megmutattak egy utcasort, ahol több olyan ház állt, amelyet roma családok a csok segítségével meg tudtak vásárolni, hitelt vettek fel, felújították őket. Az asszonyok a szalag mellett dolgoznak, ami nyilván nem könnyű. De csaknem négyszázezer forintot vittek haza. Lehet azon vitatkozni, hogy ez sok vagy kevés, hogy milyen nehéz munkát végeznek. De amikor megkérdeztem tőlük, hogy szerintük ez így rendben van-e, arra az a válasz, hogy igen. És ha ők úgy érzik, hogy előrébb léptek az életükben, akkor ez a társadalmi mobilitás egyik konkrét eredménye. Nem abban kellene mérni a felzárkóztatást, hogy „betoltunk-e egymillió cigány embert a társadalomba”, hanem abban, hogy egy adott közösségben előrébb tudtak-e lépni az emberek. És ez azért is fontos, mert a demográfiai folyamatokat sem lehet figyelmen kívül hagyni. A roma népesség aránya a fiatal korosztályokban magasabb, mint a teljes társadalomban. Ez azt jelenti, hogy a következő évtizedben még fontosabb lesz, hogy ezeknek a fiataloknak legyen lehetőségük tanulni és dolgozni. Ezért is döbbenetes felelőtlenség a jelenlegi kormány színvakbarát politikája, aminek a társadalom egésze ihatja majd meg a levét. 

Forgács István felzárkózáspolitikai szakértő

Forgács István az Államigazgatási Főiskolán végzett 1999-ben, majd tanult a CEU-n, illetve több képzési programnak volt részese a Columbia Egyetemen az Egyesült Államokban, valamint az Európa Tanács szervezésében Stras­bourg­ban, Franciaországban. Eddigi pályafutása során dolgozott mind a civil szektorban, mind a központi, kormányzati közigazgatásban, mind a for profit szférában. Éveken át segítette saját tanácsadó ügynökségével a gazdasági alapú társadalmi felzárkózást, majd az elmúlt években a szakképzés fejlesztésében és a kábítószer visszaszorításában vállalt feladatokat, immár a kormányzati munka részeként. Nős, három gyermek édesapja.

Borítókép: Forgács István romaügyi szakértő (Fotó: Székelyhidi Balázs)