Budapest vörös rongyokba öltözött

Száz esztendővel ezelőtt hívta tetemre a 133 napra vörös rongyokba öltözött Budapestet Horthy Miklós, a Nemzeti Hadsereg fővezére. A Tanácsköztársaság terrorja által megfélemlített, a szomszédos nemzetek rablóhadjáratában kifosztott, lélekszámában és területében megcsonkított Magyarországon és fővárosában új időszámítás kezdődött 1919. november 16-án.

A fővezér már november 5-én ígéretet tett a rend fenntartására Fotó: - Forrás: MTI/Reprodukció

„Polgármester úr! Fogadja meleg szavaiért hálás köszönetemet a magyar nemzeti hadsereg nevében. Nem vagyok abban a lelkiállapotban, hogy a város küszöbénél megszokott frázisokat használjak. Igazságérzetem megköveteli, hogy minden kertelés nélkül azt mondjam el, amit e pillanatban érzek. Mikor még messze voltunk innen, mikor csak halvány reménysugár pislogott bennünk, hogy valaha még fegyverrel a kezünkben viszontláthassuk ezt a megtévelyedett nagyvárost, átkoztuk és gyűlöltük, mert a távolból természetesen csak a szennyet, a nagy piszkot láttuk, nem az üldözést és mártíromságot szenvedő, szegény magyar testvéreinket. Szerettük és becéztük ezt a Budapestet, amely az utolsó években a magyar nemzet megrontója lett. Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost. Ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta a nemzet koronáját, sárba tiporta a nemzet színeit és vörös rongyokba öltözködött. Börtönbe vetette és elűzte hazájukból a nemzet legjobbjait, azonkívül elprédálta összes javainkat. De minél jobban közeledtünk, annál jobban olvadt le szívünkről a jég, és mi készek vagyunk megbocsátani. Megbocsátunk akkor, ha ez a megtévelyedett város visszatér megint hazájához, ha szívéből, lelkéből szereti. Szereti a rögöt, amelyben őseink csontjai porladnak, szereti azt a rögöt, amelyet verejtékes kezekkel munkálnak falusi testvéreink, szereti a koronát, a kettős keresztet, szereti a három hegyet és a négy folyót, szóval magyar hazáját és magyar faját. Katonáim, miután betakarították a földekről az Isten áldását, fegyvert fogtak kezükbe, hogy rendet teremtsenek a hazában. Ezek a kezek nyitva vannak testvéri kézszorításra, de büntetni, sújtani is tudnak, ha kell. Adja Isten, hogy erre ne kerüljön sor, hanem azok is, akik vétkeztek vagy bűnösöknek érzik magukat, megtérjenek és hatványozott erővel segítsenek felépíteni a magyar nemzeti erényekben tündöklő Budapestet. A mártírokat, az itt sokat szenvedett, velünk érző testvéreinket meleg, tiszta szeretettel öleljük keblünkre” – hangzott Horthy Miklós fővezér beszéde száz esztendeje, 1919. november 16-án, a Gellért téren a Nemzeti Hadsereg Budapestre való bevonulása alkalmából.

A történelmi beszéd egyszerre a proletárdiktatúra nemzet ellen elkövetett bűneinek számonkérése és kinyújtott békejobb volt, nem ok nélkül. Tisza István miniszterelnök meggyilkolása, a külföldi hatalmak kegyét kereső Károlyi Mihály nemzeti tragédiába torkolló kalandja egyenes úton vezetett 1919. március 21-hez, a Tanácsköztársaság megalakulásához. A kommün Budapest jelképes elfoglalását május 1-jén vitte végbe. A proletariátus nemzetközi ünnepének rendezői szó szerint vörös drapériába burkolták Magyarország fővárosát.

A diktatúra Szamuely Tibor népbiztosra bízta a főváros átformálását, nemzeti jellegének eltüntetését. Budán, a Vérmezőn hatalmas vörös szarkofágot építettek Martinovics felirattal, és felállították Lenin gipsz mellszobrát is. A Budavári Palotát szintén vörös dekorációkkal díszítették, és az épület kupoláján elhelyezett koronát a francia forradalom vörös frígiai sapkájával takarták le. A Gellérthegyen Szent Gellért szobrát sárga és vörös színű oszlop fedte be; a mögötte álló oszlopsort is vörös textil díszítette. Átalakították a millenniumi emlékművet is: Árpád szobrára és az oszlopra, amelyen Gábriel arkangyal szobra áll, hatalmas vörös emelvényt és egy abból kiemelkedő vörös obeliszket építettek rá, szintén drapériával takarták le az emlékmű két negyedkörívét is. A nemzet nagyjainak szobrait városszerte ácsolatok és vörös drapériák fedték el. A Tanácsköztársaság nem csak jelképekkel harcolt a nemzeti gondolat ellen, üldözött és gyilkolt mindenkit, aki nem értett egyet az idegen eszmével. A megtorlások nem maradtak ideológiai megalapozás nélkül, amit főképp Szamuely Tibor és Lukács György népbiztosok végeztek. Az a Lukács, aki a mai baloldal panteonjának kiemelt alakja, akinek a szobráért a jelenlegi főpolgármester pártja, a Párbeszéd aláírásgyűjtést kezdett. A véres akciókat a Szamuely által támogatott Cserny József vezette terrorkülönítmény, a Lenin-fiúk végezték.

Váry Albert főügyész A vörös uralom áldozatai Magyarországon című, először 1921-ben megjelent művében adta közre az áldozatok névsorát, illetve a felbujtók, a forradalmi kormányzó tanács tagjainak és népbiztosainak listáját. Az 590 áldozat kapcsán összeállítása tartalmazza a nevüket, az életkorukat és a foglalkozásukat, sőt több esetben vallási hovatartozásukat is. Máig nincs adat arra nézve, hányan haltak meg a bolsevikok börtöneiben, hányan a Trianonban elcsatolt országrészek településein. Kevésbé ismert, hogy – az egyéb terrorcselekmények mellett – a Tanácsköztársaság túszokat is ejtett azon társadalmi-politikai-vallási csoportokból, amelyeket ellenségének tartott.

A fővezér már november 5-én ígéretet tett a rend fenntartására
Fotó: MTI/Reprodukció

A nyugati és keleti emigrációba szorított, felelősségük elől menekülő kommunisták és az országban bujkáló híveik hamis hírekkel próbálták lejáratni a nemzeti erőket. „A fehérterrorról terjedő hírek miatt a Nemzeti Hadsereg Budapestre érkezése sokakban félelmet keltett, azt azonban tudnunk kell, hogy mindmáig nem került elő olyan parancs vagy bármilyen közvetlen bizonyíték, amely igazolta volna, hogy Horthy Miklós bármilyen fizikai megtorlásra adott volna utasítást. Ezzel szemben tanúk és írásos bizonyíték van arra nézve, hogy november 5-én ígéretet tett a rend fenntartására, a bevonulás előtti napokban pedig a fővárosi zsidóság Siófokra látogató küldötteit is megnyugtatta” – olvasható Tarján M. Miklós történésznek a Rubicon történelmi folyóiratban megjelent tanulmányában.

A Nemzeti Hadsereg bevonulásának és a Gellért téri beszédnek az időpontja is szimbolikus, pontosan a Károlyi-féle Népköztársaság kikiáltásának évfordulójára esett. A szerző hangsúlyozza: Horthy Miklós a bevonulás után lefoglalta a Gellért Szállót a Fővezérség számára, ahonnan a katonai vezetés a későbbiekben komoly hatást gyakorolt a politikai folyamatokra, ám sohasem törekedett arra, hogy diktátori hatalmat biztosítson az admirálisnak.

A történész szerint Horthy a közös célok szolgálatába állította a befolyását, vagyis arra törekedett, hogy egy, az antant által elismert, koalíciós kormány álljon Magyarország élére, amely kijuthat a békekonferenciára, és lezárhatja a világháborús konfliktust, rendet teremthet az új határok közé szoruló államban, és megtarthatja az első nemzetgyűlési választásokat.