Sokáig hittem abban, hogy létezik legalább egyfajta emberi minimum, ami annyit jelent, hogy egy embertársunk halálát, a gyászt képesek vagyunk méltósággal kezelni, legalább ilyenkor megállunk egy pillanatra, mielőtt beszélni vagy írni kezdenénk, még akkor is, ha adott esetben az elhunyt nem tartozott a kedvenceink közé.
Két haláleset kapcsán jutott eszembe ez a gondolat, az egyik a januárban elhunyt Andy Vajnáé, a másik a most hétfőn eltávozott Baló Györgyé.
Mintha a közösségi portálokon tobzódók egyike-másika csak arra várna, hogy valahol megjelenjen egy ismert ember halálhíre, ők máris a legalpáribb és legotrombább stílusú hozzászólásokat követik el. Nincsenek tekintettel senki érzéseire, még a legalapvetőbb emberi norma, a kegyeletérzés is hiánycikk náluk.
E helyütt most semmiképpen sem szeretnék idézni ezen beteges lelkivilágú emberek kommentjeiből, az internetet, a közösségi médiumokat viszonylagos rendszerességgel követők úgyis pontosan tudják, mire gondolok.
Egy valamit azonban nem is sejtenek az ilyen hozzászólók: ezekkel a förtelmekkel nem az elhunytat, nem is azok híveit, pláne nem a hozzátartozókat, hanem kizárólag önmagukat és a nekik felületet biztosító médiumot minősítik.
Hogy mit lehet tenni ez ellen?
Számtalan esetben felhívtam már a Facebook adminisztrátorainak figyelmét az ilyen, sokszor valódi név és arc nélkül gyalázkodókra, ám valamennyi alkalommal azt a választ kaptam, hogy bár jól tettem, hogy jelentettem, ezek a kommentek nem sértik a közösségi alapelveket.
Számomra ezek után nem csak azok a bizonyos alapelvek, hanem az emberi minimum létezése is kétséges a legnagyobb közösségi, vagy inkább közösség ellenes portálon.
