Kiénekelné magát a szegénységből

Mint a mesebeli legkisebb szegény legény. Ruszó Tibi így szerzett országos hírnevet csakis a tehetségének köszönhetően, s jutott el az élő show-ba, a népszerű tehetségkutató műsor, az X-Faktor színpadára. Sőt már bekerült a legjobb négy közé, egyetlen lépés választja el a döntőtől. Ami maga a csoda annak ismeretében, hogy honnan indult. Felkerestük a családját a felvidéki Balogújfaluban.

Az X-Faktor versenyzője az édesanyjával, Rózsikával (jobbra) a balogújfalui házban Fotó: RTL Klub

– Ruszó Szlavomir – mutatkozik be az apa. – Én pedig Ruzsina vagyok. Rózsika, na, tudja, de hivatalosan, szlovákul Ruzsina – mondja az anya.

Először még csak a nagymama telepszik körénk, de aztán megjelenik egy karon ülő gyermek az édesanyjával, majd egy nagyobb fiú, majd még kettő.

– Öt gyerekünk van. Szlavomir, József, a kis Ruzsina, Robika és Tibike

– sorolja az asszony.

– Tehát Tibi a legkisebb – veszem fel a beszélgetés fonalát.

– Igen, áldott jó gyerek. Megemelhettem magam, hat hónapra született, kicsinek rengeteget sírt. Azért van jó hangja – mondja mosolyogva Rózsika. – A nagyapjától örökölhette.

– A férjemtől – szól közbe büszkén a nagymama.

– Egész kicsiként már együtt énekeltek – folytatja Rózsika. – A papa mindig mondogatta, Tibike nagyon tehetséges. Tényleg az volt, az iskolában, Bátkán is azt mondták. Ha valami műsor volt, Tibike mindig énekelt. Meg falunapokon is, erre-arra.

– Tanult énekelni, zenélni?

– Szeretne, nagyon szeretne, de arra nem futja. Csak a tehetségéből énekel. Nem kell neki kotta, hallja a hangokat. Az X-Faktorban is azt mondta neki a tanárnő, Tibi, neked nem is kell tanulni, annyira jó a hallásod, tisztán énekelsz.

Az X-Faktor Balogújfalun is népszerű. Az volt már azelőtt is, hogy Tibi bekerült. Már tavaly jelentkezett a helyi selejtezőn, Rimaszombatban. Tovább is jutott, mégis lemaradt a budapesti válogatóról.

– Én vittem föl – veszi át a szót Szlavo. – Útközben, már Budapest határában infarktust kaptam. A Jóisten is így akarhatta. Ha itt történik velem, már biztosan kinn vagyok a temetőben. Öt napig feküdtem kómában, de felépültem, látja. Ezt is a Tibikének köszönhetem.

– Hogyan, miből élnek? – hozakodom elő a kényes témával.

– Szociálisból. Nehezen – felelik egyszerre. – Nincs víz a házban, úgy húzzuk a kútról, vécére is ki kell járni – mondja Rózsika, de nem sopánkodik, inkább csak tényként rögzíti. Különben sem keserű; ahogy beszél, különösen, ha Tibiről, egyfolytában nevet a szeme. – Fügeiek vagyunk, úgy költöztünk ide, olcsón, részletre meg lehetett venni a házat. Ígérték, hogy bevezetik a vizet, de persze nem lett belőle semmi. Most meg már fizetni kellene érte, sokat, nem telik rá.

– Régebben útépítésen dolgoztam, jártam az országot. Helyben nincs munka, s én már le is vagyok százalékolva – mondja Szlavo.

– Én meg a szőlészetben hét évig, de aztán hagyták elvadulni, s kiirtották – teszi hozzá Rózsika. – Itt a legnagyobb a munkanélküliség az egész országban. Nem kellünk senkinek.

Fotó: RTL Klub

– Minek tartják magukat? Magyaroknak? Szlovákoknak? – kérdezem óvatosan.

– Magyarok vagyunk. Meg hát romák, de nem beszélünk cigányul, csak magyarul. Mi még csak értünk kicsit szlovákul, de a gyerekek semmit sem. Tibike sem – mondja Rózsika, mert persze ő a beszédesebb.

– Magyar támogatást kapnak?

– Igen, kapunk. Nyolcvan eurót minden iskolaév előtt. Kitől is?

– A Rákóczi Szövetségtől?

– Igen, igen, attól. Abból vettünk Tibikének cipőt, kabátot, zakót, mert ő megadja a módját, mindig abban jár. Meg az iskolát is támogatják. Így éldegélünk.

– Ha befut, akkor Tibi sokat segíthetne – mondom a közhelyes biztatást, amire okosan felelnek.

– Jól jönne, de nem a pénzre gondolunk, hanem hogy nyerjen. Az az álma, hogy énekes legyen. Én szavazni sem tudok, mert nincs telefonom, meg nem is értek hozzá. A gyerekek skype-olnak vele. Tibike szokta mondogatni, annyi pénzt szeretne, hogy építene egy nagy házat, amiben mindannyian elférnénk.

– Itt?

– Igen, itt vagy a környéken. Tibike sem akar elköltözni. De jó is lenne! Nagyon rendes gyerek. Szombat éjszaka, a műsor után hazajött a csillogásból, ide, mert hiányoztunk neki. Pedig vasárnap már vissza kellett menni.

Összegyűlt a rokonság, na, az egész falu, jöttek a rajongók, volt nagy mulatság.

A nagyobb fiúk – nekik persze van okostelefonjuk – mutatják is a képeket. Mindegyiken Tibi, mindig mással, s ő is mindig mosolyog.

– Drukkolok Tibinek – mondom búcsúzásképpen. Kicsit talán esetlenül, de tényleg így gondolom. Kikísérnek mindahányan. Mind mosolyognak. Büszkék Tibire, s anélkül, hogy mondanák, érzem, hálásak azért, hogy felkerestem őket.

Autóba ülök, integetek, ők is, majd visszatérnek a házba. Folytatják nehéz, egyhangú, valahogy mégis boldog életüket.