Kiénekelné magát a szegénységből

A Somoskőújfalu–Fülek–Ajnácskő útvonalon közelítek, így rövid időn belül három magyar végvárban is van alkalmam gyönyörködni. A kora téli időben mégis szomorkás a táj hangulata, amelybe komor színek is vegyülnek.

Elhagyatott, elfeledett, a civilizációból kizárt falvak követik egymást sorra, szinte kilátástalan jövőképű, politikailag korrekt megfogalmazással halmozottan hátrányos helyzetű lakóikkal. Rimaszécsnél fordulok balra, azaz északra, Bátka felé. Nemesradnót után a második település Balogújfalu. Mire eszmélek, már el is hagyom az egyutcás, százhatvan lelket számláló falucskát. Visszafordulok, csak találok valakit, aki útba igazít. Visszafelé az utolsó ház előtt éppen leparkol egy helybéli.

Az X-Faktor versenyzője az édesanyjával, Rózsikával (jobbra) a balogújfalui házban
Fotó: RTL Klub

– Jó napot kívánok! Megmondaná, melyik házban laknak Ruszóék?

– A Tibike miatt jött? A másik irányba, jobbra az utolsó, kétszintes ház. Elég rossz állapotban van. Ruszóék alul laknak. Nagy most a felindulás a faluban. Vasárnapra hazajött a Tibike, mindenki őt ünnepelte – mondja az ember, aki Péterként mutatkozik be. S aki kivételesen nem roma. De nem is magyar, hanem szlovák, igaz, ízes gömöri tájszólásban társalog. Mint elmeséli, Rózsahegyről költözött ide, a felesége magyar, mosolyogva jegyzi meg, a gyerekeik jobban beszélnek magyarul, mint szlovákul.

Ismét visszafordulok. Lapos tetős vagy tető nélküli, kétszintes ház. Tényleg elég rossz állapotban van. Az udvaron éppen tesznek-vesznek. Beköszönök, betessékelnek, közben beszólnak Ruszóéknak. Látom, a kert végében latrina, de latrina és latrina között is van különbség, ez valami elképesztő tákolmány fából, bádogból, a bejárata szőnyeggel eltakarva. Már bánom, hogy nem végeztem el a dolgom valahol útfélen. Hátratipegek, eldobálva a szemét, s úgymond aknamezőt is kell kerülgetnem. Megborzongok. Aztán körbenézek, az udvaron nincs egyetlen fa sem, nem úgy néz ki, mintha művelnék a kertet.

Visszaszökdelek, megtermett kutya morog rám váratlanul. Belépek az ajtón, szűk előtér, két szoba, ennyiből áll a lakás. Egyszerű berendezés, de az ágyak bevetve, nincs elszórva ruha, rend mindenfelé. Az egyik szobában hellyel kínálnak. Kicsi vaskályha ad meleget, a vitrinben szép sorban kristálypoharak.

– Ruszó Szlavomir – mutatkozik be az apa. – Én pedig Ruzsina vagyok. Rózsika, na, tudja, de hivatalosan, szlovákul Ruzsina – mondja az anya.

Először még csak a nagymama telepszik körénk, de aztán megjelenik egy karon ülő gyermek az édesanyjával, majd egy nagyobb fiú, majd még kettő.

– Öt gyerekünk van. Szlavomir, József, a kis Ruzsina, Robika és Tibike

– sorolja az asszony.

– Tehát Tibi a legkisebb – veszem fel a beszélgetés fonalát.

– Igen, áldott jó gyerek. Megemelhettem magam, hat hónapra született, kicsinek rengeteget sírt. Azért van jó hangja – mondja mosolyogva Rózsika. – A nagyapjától örökölhette.

– A férjemtől – szól közbe büszkén a nagymama.

– Egész kicsiként már együtt énekeltek – folytatja Rózsika. – A papa mindig mondogatta, Tibike nagyon tehetséges. Tényleg az volt, az iskolában, Bátkán is azt mondták. Ha valami műsor volt, Tibike mindig énekelt. Meg falunapokon is, erre-arra.

– Tanult énekelni, zenélni?

– Szeretne, nagyon szeretne, de arra nem futja. Csak a tehetségéből énekel. Nem kell neki kotta, hallja a hangokat. Az X-Faktorban is azt mondta neki a tanárnő, Tibi, neked nem is kell tanulni, annyira jó a hallásod, tisztán énekelsz.

Az X-Faktor Balogújfalun is népszerű. Az volt már azelőtt is, hogy Tibi bekerült. Már tavaly jelentkezett a helyi selejtezőn, Rimaszombatban. Tovább is jutott, mégis lemaradt a budapesti válogatóról.

– Én vittem föl – veszi át a szót Szlavo. – Útközben, már Budapest határában infarktust kaptam. A Jóisten is így akarhatta. Ha itt történik velem, már biztosan kinn vagyok a temetőben. Öt napig feküdtem kómában, de felépültem, látja. Ezt is a Tibikének köszönhetem.

– Hogyan, miből élnek? – hozakodom elő a kényes témával.

– Szociálisból. Nehezen – felelik egyszerre. – Nincs víz a házban, úgy húzzuk a kútról, vécére is ki kell járni – mondja Rózsika, de nem sopánkodik, inkább csak tényként rögzíti. Különben sem keserű; ahogy beszél, különösen, ha Tibiről, egyfolytában nevet a szeme. – Fügeiek vagyunk, úgy költöztünk ide, olcsón, részletre meg lehetett venni a házat. Ígérték, hogy bevezetik a vizet, de persze nem lett belőle semmi. Most meg már fizetni kellene érte, sokat, nem telik rá.

– Régebben útépítésen dolgoztam, jártam az országot. Helyben nincs munka, s én már le is vagyok százalékolva – mondja Szlavo.

– Én meg a szőlészetben hét évig, de aztán hagyták elvadulni, s kiirtották – teszi hozzá Rózsika. – Itt a legnagyobb a munkanélküliség az egész országban. Nem kellünk senkinek.

Fotó: RTL Klub

– Minek tartják magukat? Magyaroknak? Szlovákoknak? – kérdezem óvatosan.

– Magyarok vagyunk. Meg hát romák, de nem beszélünk cigányul, csak magyarul. Mi még csak értünk kicsit szlovákul, de a gyerekek semmit sem. Tibike sem – mondja Rózsika, mert persze ő a beszédesebb.

– Magyar támogatást kapnak?

– Igen, kapunk. Nyolcvan eurót minden iskolaév előtt. Kitől is?

– A Rákóczi Szövetségtől?

– Igen, igen, attól. Abból vettünk Tibikének cipőt, kabátot, zakót, mert ő megadja a módját, mindig abban jár. Meg az iskolát is támogatják. Így éldegélünk.

– Ha befut, akkor Tibi sokat segíthetne – mondom a közhelyes biztatást, amire okosan felelnek.

– Jól jönne, de nem a pénzre gondolunk, hanem hogy nyerjen. Az az álma, hogy énekes legyen. Én szavazni sem tudok, mert nincs telefonom, meg nem is értek hozzá. A gyerekek skype-olnak vele. Tibike szokta mondogatni, annyi pénzt szeretne, hogy építene egy nagy házat, amiben mindannyian elférnénk.

– Itt?

– Igen, itt vagy a környéken. Tibike sem akar elköltözni. De jó is lenne! Nagyon rendes gyerek. Szombat éjszaka, a műsor után hazajött a csillogásból, ide, mert hiányoztunk neki. Pedig vasárnap már vissza kellett menni.

Összegyűlt a rokonság, na, az egész falu, jöttek a rajongók, volt nagy mulatság.

A nagyobb fiúk – nekik persze van okostelefonjuk – mutatják is a képeket. Mindegyiken Tibi, mindig mással, s ő is mindig mosolyog.

– Drukkolok Tibinek – mondom búcsúzásképpen. Kicsit talán esetlenül, de tényleg így gondolom. Kikísérnek mindahányan. Mind mosolyognak. Büszkék Tibire, s anélkül, hogy mondanák, érzem, hálásak azért, hogy felkerestem őket.

Autóba ülök, integetek, ők is, majd visszatérnek a házba. Folytatják nehéz, egyhangú, valahogy mégis boldog életüket.