– A halottak napja az év talán legcsöndesebb ünnepe. Szinte közhely, hogy a kor emberének nehezére esik az elcsöndesedés, de valóban így van? Alkalmatlanokká váltunk arra, hogy csöndben maradjunk?
– Egy elbeszélés szerint egyszer egy európai ember expedíciót vezetett Indiába. Indiaiak voltak a málhahordói. Rettenetesen hajszolta őket. A harmadik nap közepén az indiaiak ledobták a málháikat, nem voltak hajlandók tovább menni. Az európai magán kívül volt a méregtől. Kiabált, majdnem összeverekedett velük. Végül odament egy bölcs, öreg indiaihoz, és megkérdezte tőle, miért nem mennek az emberek, hiszen jól megfizeti őket. Az öreg indiai ránézett, és ezt mondta: „Annyira siettünk, hogy a lelkünk lemaradt a testünktől. Meg kellett állnunk, hogy bevárjuk.” Valahogy így rohan a mai ember.
Mindig a felszínen vagyunk, mert ahhoz is idő kellene, hogy leereszkedjünk a mélybe, és megkérdezzük magunktól: Ki is vagyok igazából?
Merre tart az életem? Tart-e egyáltalán valamerre? Vagy csak kétségbeesetten kapkodok? Sok ember talán egy belső üresség elől menekül. Igazán nem tudja megtölteni a szívét a halmozott élményekkel, csillogással, fáj ez a belső üresség, nem mer vele szembenézni.
– De vajon mi okozza ezt az ürességet?
– A lelke mélyén minden embernek ott van egy titokzatos vágy a teljesség, a teremtő Isten után, akiből ez a gyönyörű világmindenség létrejött, aki ismeri a legmélyebb titkainkat, aki beteljesít. Egy alkalommal egy hajón órákon át beszélgettem egy teljesen vallás nélkül élő atomfizikussal. Elmondta, hogy néha vannak nagyon rossz hetei. Ilyenkor kimegy a város szélén egy domboldalra. Ott leül, és – így mondta – „kipanaszkodom magamat. És úgy érzem, valaki hallja a szavaimat. Ti keresztények talán ezt nevezitek imádságnak.”
A lelke mélyén minden ember sejti, hogy van valaki, aki hallgat engem, aki ismer, aki a tenyerén tartja ezt a világot.
A járvány hónapjai talán erre is hívnak mindannyiunkat. Vegyünk kezünkbe egy-két jó könyvet! Csendesedjünk el! Gondolkodjunk az életünkről! Töltsünk több időt a családunkkal!
– Ezen a napon az emberek szokás szerint felkeresik elhunyt szeretteik sírját, bejárják a temetőket. Nem kiüresedett rutin ez valójában? Hiszen az év bármely napján megtehetnénk ugyanezt.
– Nagyon szépnek tartom, amikor egy család együtt, kézen fogva ott áll a nagyszülők, az elhunyt családtagok sírja körül. Nagyon mély pillanatok ezek, különösen, ha az idősebbek mesélnek is az elhunytakról, ha egy-egy imát elmondanak, elénekelnek a sírok mellett.
Persze, fontos, hogy a szeretet virágait még a szeretteink életében adjuk oda. Fontos, hogy egész évben jelen legyenek a gondolatunkban az elhunytjaink, az irántuk érzett hála.