„Nem az elhunytaknak van szükségük a sírok ápolására”

A kérdést, hogy van-e élet a halál után, nem tudjuk megkerülni. Halottak napja az örök élet hitének, a halálon túlmutató élet megtapasztalásának napja is: a temetői fények és virágok pontosan az örök élet fényét, a halál felett győzedelmeskedő életet hirdetik – fejtette ki a lapunknak adott interjúban Székely János. A katolikus püspököt az elcsöndesedésről, az elmúlásról, a világszerte terjedőben lévő halloweeni szokásokról, valamint a mai kor emberének halálhoz való viszonyáról is kérdeztük.

Azt üzeni a transzneműeknek: A testvéreim vagytok, ha kopogtattok az ajtómon, kinyílik előttetek Fotó: Kurucz Árpád

– A halottak napja az év talán legcsöndesebb ünnepe. Szinte közhely, hogy a kor emberének nehezére esik az elcsöndesedés, de valóban így van? Alkalmatlanokká váltunk arra, hogy csöndben maradjunk?

– Egy elbeszélés szerint egyszer egy európai ember expedíciót vezetett Indiába. Indiaiak voltak a málhahordói. Rettenetesen hajszolta őket. A harmadik nap közepén az indiaiak ledobták a málháikat, nem voltak hajlandók tovább menni. Az európai magán kívül volt a méregtől. Kiabált, majdnem összeverekedett velük. Végül odament egy bölcs, öreg indiaihoz, és megkérdezte tőle, miért nem mennek az emberek, hiszen jól megfizeti őket. Az öreg indiai ránézett, és ezt mondta: „Annyira siettünk, hogy a lelkünk lemaradt a testünktől. Meg kellett állnunk, hogy bevárjuk.” Valahogy így rohan a mai ember.

Mindig a felszínen vagyunk, mert ahhoz is idő kellene, hogy leereszkedjünk a mélybe, és megkérdezzük magunktól: Ki is vagyok igazából?

Merre tart az életem? Tart-e egyáltalán valamerre? Vagy csak kétségbeesetten kapkodok? Sok ember talán egy belső üresség elől menekül. Igazán nem tudja megtölteni a szívét a halmozott élményekkel, csillogással, fáj ez a belső üresség, nem mer vele szembenézni.

– De vajon mi okozza ezt az ürességet?

– A lelke mélyén minden embernek ott van egy titokzatos vágy a teljesség, a teremtő Isten után, akiből ez a gyönyörű világmindenség létrejött, aki ismeri a legmélyebb titkainkat, aki beteljesít. Egy alkalommal egy hajón órákon át beszélgettem egy teljesen vallás nélkül élő atomfizikussal. Elmondta, hogy néha vannak nagyon rossz hetei. Ilyenkor kimegy a város szélén egy domboldalra. Ott leül, és – így mondta – „kipanaszkodom magamat. És úgy érzem, valaki hallja a szavaimat. Ti keresztények talán ezt nevezitek imádságnak.”

A lelke mélyén minden ember sejti, hogy van valaki, aki hallgat engem, aki ismer, aki a tenyerén tartja ezt a világot.

A járvány hónapjai talán erre is hívnak mindannyiunkat. Vegyünk kezünkbe egy-két jó könyvet! Csendesedjünk el! Gondolkodjunk az életünkről! Töltsünk több időt a családunkkal!

– Ezen a napon az emberek szokás szerint felkeresik elhunyt szeretteik sírját, bejárják a temetőket. Nem kiüresedett rutin ez valójában? Hiszen az év bármely napján megtehetnénk ugyanezt.

– Nagyon szépnek tartom, amikor egy család együtt, kézen fogva ott áll a nagyszülők, az elhunyt családtagok sírja körül. Nagyon mély pillanatok ezek, különösen, ha az idősebbek mesélnek is az elhunytakról, ha egy-egy imát elmondanak, elénekelnek a sírok mellett.

Persze, fontos, hogy a szeretet virágait még a szeretteink életében adjuk oda. Fontos, hogy egész évben jelen legyenek a gondolatunkban az elhunytjaink, az irántuk érzett hála.

Azonban az embernek szüksége van ünnepélyes alkalmakra, amikor mélyebben át tud élni valamit. A sírok ápolására, szépítésére nem az elhunytaknak van szükségük. Nekik nincs szükségük az odatett virágokra és mécsesekre. Ők főként annak örülnének, ha a családtagjaik, gyermekeik, unokáik azt a hitet és szeretetet, amelyben ők éltek, és amelyről most már odaát végső bizonyosságot is nyertek, ezt a hitet őriznék és élnék. Ők Isten színe előtt vannak, Őfelé haladnak. Isten szeretetének fénye és tüze kiéget belőlük mindent, ami Tőle idegen, minden önzést, minden emberi torzulást és vakságot. Lehullanak a láncaik, és szabadon szárnyalva tudnak szeretni, ujjongani. Akkor lehet teljes az örömük, ha azt látják, hogy a szeretteik is ugyanezt a hitet, ugyanezt a szeretetet élik. Az elhunytak tettek helytelen dolgokat is a földi életük során. Végtelenül fáj nekik, ahogyan látják a negatív tetteik következményeit. Akkor a leginkább hálásak nekünk, ha igyekszünk a helytelen tetteik következményeit elhárítani, gyógyítani. Ezek a legszebb virágok, amit egy-egy sírra odatehetünk.

– Hogyan viszonyuljanak ehhez az ünnephez azok, akik nem vallják hívőnek magukat? Igen fájdalmasak lehetnek ezek az alkalmak, hiszen számukra a temető talán a végleges elmúlást jelképezi. Milyen reménykeltő tartalmat fedezhetnek fel ők a halottak napjában?

– Egy ókori római sírfeliraton ezt olvassuk: „A semmiből a semmibe milyen hamar visszahullunk!” Bertolt Brecht pedig ezt írja a Lucifer éji dala című versében: „A holnap az nem lesz már… Ne hagyjátok magatokat félrevezetni. Meghaltok mind, mint az állatok, és azután nem következik semmi!” Amióta ember él a földön, újra meg újra kérdezi: Van-e a halál után még valami? Vagy az élet vége a teljes megsemmisülés? Ez a kérdés kikerülhetetlen az ember számára. Nem nyugtatja meg az a tudat, hogy majd a szerettei emlékezetében tovább él. Hiszen a szerettei az életének csak egy kis szeletét ismerték, csak a jéghegy csúcsát. A nemzedékek során pedig ez az emlékezet igen hamar elenyészik, a dédszüleinkről már alig tudunk valamit.

Székely János szerint a temetői fények és virágok pontosan az örök élet fényét, a halál felett győzedelmeskedő Életet hirdetik.
Fotó: MTI/Mohai Balázs

Halottak napja az örök élet hitének, a halálon túlmutató élet megtapasztalásának napja is: a temetői fények és virágok pontosan az örök élet fényét, a halál felett győzedelmeskedő életet hirdetik.

Aki mindebben nem tud hinni, mindezt nem látja, annak a számára is lehetséges a halottak napjának mély és hiteles megélése. Hiszen ő is ismeri a szeretet titkát. Azt a szeretetet, amely fontosabb nálam, az én akaratomnál, még az én szűkös, egyszemélyű vélt boldogságomnál is. Amelyért, ha kell, feláldozom magamat. Vagyis minden jóakaratú ember, még ha nem is vallja be önmagának, hisz valamiben, ami önmagánál több és nagyobb. Amikor a szerettei sírjánál áll, ennek a Szeretetnek Titkára gondolhat, amely meghalad minket.

– Felmerül a kérdés, hogy ha a halál mindent megsemmisít, akkor van-e bármifajta igazságszolgáltatás, van-e beteljesedés mindazok számára, akiknek az életét betegségek, háborúk, emberi kegyetlenség törte derékba?

– A keresztény ember hálás örömmel vallja a Krisztus által kapott örömhírt: „Ne nyugtalankodjék a szívetek! Atyám házában sok lakóhely van. Elmegyek és helyet készítek nektek.” (Jn 14,1-2 – a szerk.) Hisszük és tudjuk, hogy ez a világ nem csak annyi, amennyi megfogható és megszámlálható belőle. A világ és az élet valami sokkal nagyobb titok.

Az élettelen anyag egyik legalapvetőbb tendenciája az entrópia, vagyis az energiaállapotok kiegyenlítődése. Az élet homlokegyenest ez ellen dolgozik.

Egy fa, de egyetlen élő sejt is egy titokzatos antientrópia üzem. Gyűjti magába a Nap energiáját, az ásványokat, építi és fűti magát. Az életet Schrödinger így nevezte: negentrópia. Az élet nem vezethető le egyszerűen az élettelenből. A világ felett ott lebeg mint hatalmas mágnes, a teremtő Isten ereje, aki vonzza maga felé a világmindenséget, előhívja az élettelenből az életet, az élők közül az embert.

– Ezzel együtt természetes, hogy a legtöbben félünk a halál pillanatától. Fel lehet egyáltalán készülni rá?

– Fiatal papként egyszer egy haldoklóhoz hívtak. Ahogy beléptem a kórterembe, az idős néni meglátott, és nagy nehezen ezt mondta: „Atya, de örülök, hogy ideért. Tudom, hogy nemsokára meghalok. Régóta vártam ezt a pillanatot. Tudom, hogy haza megyek!” A kórteremben hatalmas csend lett. Azt éreztem, hogy ez az asszony egyáltalán nem fél. Mintha már az egyik lába odaát lett volna, mintha látta volna azt a fényt, ami őt várja. A halál útja nehéz út, a szülés folyamatához hasonlít. De nem leszünk egyedül azon az úton. Krisztus, aki végigélte a szenvedés és a halál minden kínját, és aki legyőzte a halált, Ő fogja majd a kezünket.

– Az angolszász világban már a helyi kultúra része, de szerte a világban is fokozatosan megjelennek az olyan halloweeni szokások, mint a töklámpás készítése, a jelmezes összejövetelek vagy az édességgyűjtés. Megfér egymás mellett ez a két, merőben eltérő felfogás?

– A halloween egy ősi kelta szokás elemeit eleveníti fel. A kelta hiedelem szerint az ó- és az újév határán – amit ők ilyenkor ünnepeltek – az elhunytak lelkei visszatérnek a földre, kísértik az élőket és jóslatokat adnak a druida papok szájába. A keresztény világlátásunk szerint az elhunytak Istenben, a Teremtőben vannak, Őfelé haladnak, az Ő végtelen békéje, harmóniája járja át, gyógyítja, tölti be őket. Nem akarnak senkit sem kísérteni, megrémíteni.

A dekadencia jelének tartom, amikor ilyesfajta szokások újraélednek.

Igen szomorú, ha egy szülő a gyermekeinek ezt a világlátást adja át, ahelyett, hogy meghitt módon gondolnának az elhunytjaikra.

– Sokan már az öregedést is borzasztó dologként élik meg és mindent megtesznek azért, hogy a folyamatot lassítsák. Hogyan viszonyuljunk az elmúláshoz egy olyan korban, amelyben az ember egyre kevésbé fogadja el, hogy a test nem maradhat örökké fiatal?

– Egy idős néni mondta: „Milyen érdekes, amióta romlik az emlékezetem, Isten egyre több fontos dolgot juttat az eszembe. Mióta gyengébb a látásom, egyre mélyebben látok. Amióta rosszak a lábaim, egyre messzebbre jutok.”

Gyöngül, meghal bennünk valami, de születik valami más. Kezdünk átlépni egy másik dimenzióba.

Ezt kell megtanulnunk, hálás szívvel elfogadnunk.