Csaknem hatvan éve van a pályán a debreceni órásmester

Mucsi Mihály neve egykor fogalom volt Debrecenben. Az immár 77 éves órásmester szaktudásáért sokan vidékről is felkerekedtek, ha elromlott a család kedvenc faliórája, vagy ha minden előjel nélkül egyszer csak megállt a jó öreg Pobeda. Ma már nehezen képzelhető el, hogy a ’70-es, a ’80-as, de még a ’90-es években is mekkora presztízse volt ennek a szakmának. A Mucsi név jól csengő márka volt, olyan, mint az órák között, mondjuk, a Doxa, de lehet, hogy inkább a Rolex. A mestert a Piac utca egyik udvarában lévő apró üzletében kereste fel a Hajdú-Bihar megyei hírportál, a haon.hu.

– Olyan, mintha megállt volna itt az idő. A berendezés, a dizájn a nyolcvanas éveket idézi. Nem tervez egy jelentősebb felújítást?

– Csak egy-két évig csinálom már, addig meg jó lesz így is. Egyébként is főleg idősek járnak hozzám, ők meg nem a külsőségekre kíváncsiak.

– Az egy főre jutó kakukkos órák száma szerintem Magyarországon a legmagasabb. Nekünk is volt a nagyszobában, de egy idő után inkább nem húztuk fel. Biztosan sok megfordult a kezei között…

– Hogyne! Rengeteg dolgom volt velük, sőt időnként még mindig hoznak javításra, de szerencsére már csak olyat, amit az oroszok gyártottak. A román típus valahogy kiment a divatból, de nem is bánom, mert az pont olyan volt, mint a Daciájuk.

– Miért épp órásnak tanult?

– Bizonyos szempontból a kényszer szülte, hogy ezen a pályán kötöttem ki. Tízéves koromban ugyanis volt egy csontvelőgyulladásom, ami miatt hatszor is meg kellett műteni a jobb karomat. Tehát elég korán eldőlt, hogy nehéz fizikai munkát nem végezhetek, így nem léphettem például édesapám nyomdokaiba sem, aki szülőfalumban, a román határhoz közeli Álmosdon volt kovácsmester. Amikor eljött a pályaválasztás ideje, apám némi közbenjárására először úgy tűnt, hogy az ipari iskolában esztergályosnak tanulhatok, de csak kazánkovácsnak vettek fel, amit viszont a műtött kezem miatt nem tudtam vállalni. Végül a finommechanikai vállalathoz jelentkeztem rádióműszerésznek, de oda meg azért nem juthattam be, mert akkor azt a szakmát már érettségihez kötötték. Megkérdezték, nem akarok-e órásnak tanulni. Igent mondtam, bár fogalmam se volt róla, mi fán terem ez a szakma.

Az órásmester neve egykor fogalom volt Debrecenben
Fotó: Ásztai Csaba/haon.hu

– Mostanában egyre többet hallunk a gyakorlati képzés fontosságáról, arról, hogy egy adott szakmát nem az iskolapadban ülve lehet elsajátítani. Úgy nevezik, hogy duális képzés. Annak idején, hogyan működött ez?

– Egy héten két napot jártunk iskolába, négy nap volt a gyakorlat, tehát sokkal több időt töltöttünk a műhelyben, mint a tantermekben. Remek mesterektől leshettük el a szakma apró fogásait, így amikor 1962-ben végeztünk, készen álltunk arra, hogy „élesben” is kipróbáljuk a tudásunkat. Végzés után ott maradtam a finommechanikánál, majd az Óra-Ékszer Vállalatnál dolgoztam húsz évig. Főleg garanciális javításokat végeztünk, és a cég a folyamatos fejlesztésünkről is gondoskodott. Minden évben továbbképzésekre jártunk, eljutottunk a moszkvai óragyárba és az NDK-ba is, ahol a híres Ruhla órákat készítették. A duális képzés tehát abban az időben az ipari tanulók életének szerves része volt.

Akkoriban egy órás munkája nagyon sokféle feladatból állt. Lényegesen kisebb volt ugyan a választék, ezért kevesebb típushoz kellett érteni, de mivel az alkatrészellátás nem mindig működött zökkenőmentesen, nem ritkán a komolyabb problémákat is nekünk kellett megoldani. Például, ha úgy adódott, a felhúzótengelyt vagy a billenőtengelyt is mi esztergáltuk.

Az Óra-Ékszernél rengeteg volt a munka, ma már szinte hihetetlen, de gyakran csak egy évre tudtuk vállalni a javítást, és mégis otthagyták az emberek az órájukat.

– Most, ha egy hétnél hosszabb időre vállalná, akár be is zárhatná a boltot, biztos, hogy elveszítené az összes ügyfelét…

– Igen, de akkor sokkal több embernek, szinte mindenkinek volt karórája, és minden lakásban volt falióra, meg általában több ébresztő­óra is. Nem véletlen, hogy Debrecenben is 40-50 órás dolgozott, és mindegyik meg is élt belőle. Ma jó, ha 4-5 mestert talál a városban, és pusztán az órajavításból már ők sem könnyen tudnának boldogulni, ezért például óraárusítással is foglalkoznak. Az okostelefonok megjelenése aztán teljesen „betett” ennek a piacnak, hiszen tökéletesen helyettesíti, így feleslegessé is teszi az órát. Legalább egy okostelefonja ma már mindenkinek van. Ha valakitől az utcán megkérdezi a pontos időt, szinte biztos, hogy a nem létező karórája helyett az okostelefonját veszi elő a farzsebéből, és azon nézi meg, hány óra van.

A teljes interjút IDE kattintva olvashatják!

Vásárokban hódít a dombóvári keramikus betyárpohara

A betyárpohár ötletgazdája Ács Zoltán dombóvári keramikus. Főállásban a vasútnál dolgozik, hétvégéken, ha teheti, kézművesvásárokba jár.

Tovább...