Hatalmas ováció kíséretében érkezik a nemzeti hadsereg a szerbek által évekig jogellenesen megszállt baranyai területekre augusztus 21–22-én. A Pesti Napló 23-án számol be a régóta várt eseményről. „Az országúton, a közeli falvakból sokácok, svábok, magyarok színes tömegei tolongtak. Az első megálló Mecsekpusztán volt. Itt tízóraival várták a bevonulókat. Ezután a csapatok megkezdték a Pécsre való bevonulást. Egy útkeresztezésnél a bányamunkások nagy tömege nemzetiszínű zászlók alatt állott sorfalat. Az úton Jószerencsét! felirású diadalívet állítottak fel, nemzetiszínű zászlókkal feldíszítve.”
Pécsre Maxon tábornok vezetésével vonul be az elővéd zászlóalj. „Szinte leírhatatlan az a tüntető lelkesedés, ahogyan a magyar csapatokat fogadták. Ember ember hátán szorongott végig a mintegy két kilométernyi hosszú útvonalon, piros-fehér-zöld kokárdákkal, a nők nemzeti ruhában. Az útvonal véges-végig nemzetiszínű zászlókkal volt fellobogózva. Harsogva zúgott az éljenzés: Éljen a nemzeti hadsereg! Isten hozott testvérek! […] A városon keresztül való bevonuláskor tetőfokára hágott a lelkes ünneplés.” A Széchenyi-téren szorongó sokaság kendőlobogtatással, virágesővel fogadja a magyar csapatokat. A parancsnok, Soós Károly altábornagy beszédet mond. „Szépek és emlékezetesek voltak azok a napok is, amikor kormányzónk, akkori fővezérünk oldalán bevonulhattam Székesfehérvárra, Budapestre, ezzel a szerény zászlócskával az oldalamon, amelyet Pécsre is elhoztam. A nagyobb lelkesülést mégis itt láttam. A tömegek lelkesülését a kard és kettős kereszt mellett, amely felszáll a magyarok Istenéhez, itt fokozottan éreztem. Amikor ma reggel leomlottak a demarkációs vonal korlátai, amelyek magyart magyartól, vért vértől eddig elválasztottak, akkor láttam könnyező szemmel, örömtől reszkető szívvel lehullani azokat a korlátokat is, amelyek itt ezen a vidéken, a bányatelepen, a városban eddig elválasztottak osztályt osztálytól […] És láttam a Turult lerázni szárnyairól a haza, nemzet- és Istenellenes gyalázatos vörös rongyokat és büszkén felszállani a magyarok Istene felé és láttam, hogy egyre mélyebben vésődik a lelkekbe ez a gondolat: Összetartani!”
A nemzeti hadsereg békésen felszabadítja ezzel egy időben Baját, Barcsot, Szigetvárt és Újszegedet is, hiszen a szerbek Baranyán kívül Tolna, Somogy és Csongrád megye egyes területeit is jogellenesen megszállták. A magyar katonák 27-én Mohácsra is bevonulnak.
Az ország újabb, nyugat-magyarországi megcsonkításának közelgő terminusa nagy hullámokat vet a Házban is. Klebelsberg Kunó, a későbbi emblematikus kultuszminiszter Sopron képviselőjeként szólal fel napirend előtt. „Tiltakoznom kell egész Európa és az egész világ színe előtt, mert az, ami Nyugat-Magyarországgal és Sopron szabad királyi várossal történik, az a népek önrendelkezési jogának lábbal tiprása. A nyugat-magyarországi képviselők megválasztása a legtágabb választójog alapján történt és minden ott fellépett magyar képviselő kijelentette választóinak, hogy azok szavazzanak rájuk, akik nem hívei Nyugat-Magyarország elszakításának. Megállapítható, hogy az ottani képviselőket túlnyomó többséggel és némelyiket egyhangúlag választották meg képviselővé. A népszavazás tehát Magyarország mellett történt meg. Tiltakozunk Ausztriával szemben, mert tagadjuk azt, hogy ma Ausztriának erkölcsi jogosultsága lenne ehhez a területhez. A nemzet kivette a részét azokból a harcokból, amelyek Ausztriáért folytak és bőségesen folyt a magyar vér Galícia és Karszt szikláin azért, hogy Ausztriát megvédje. És ma látnunk kell, hogy Ausztria a győzők közé sompolygott, hogy élő testünket elszakíthassa.”
Haller István interpellációjában felemlegeti „azokat az erőszakosságokat, amelyek a megszállott területek, s különösen a Délvidék magyarságát sújtják”. A volt vallás- és közoktatásügyi miniszter azt kérdi: „Van-e tudomása a kormánynak arról, hogy a megszálló hatalmak, de különösen a szerbek nem respektálják a magyar állampolgároknak a trianoni békeszerződésben biztosított jogait?”.
Ugyanebben a számban nyílt levelet intéz a lap Becsületbeli integritás címmel gróf Bethlen István miniszterelnökhöz, számonkérve a kormányon a túl higgadt stílust. A szerkesztőségi cikk nincs aláírva, ám nyilvánvalóan a főszerkesztő, Rákosi Jenő a szerző. „Ez a cikk voltaképpen Nyílt levél akarna lenni Bethlen István grófhoz, Magyarország miniszterelnökéhez. Meg szeretnők tőle kérdezni, hogy mindazokra a rettenetes kérdésekre, minők ma a tisztelt Ház levegőjében röpködtek, mint ijedt, vergődő madárcsapat, mely felett a héják keringenek, nincs-e más, nincs-e több, nincs-e biztatóbb válasza, mint aminőt Bánffy Miklós gróf külügyminiszter óvatosan, diplomatikusan, kissé álmosan adott. […] Nem a kormány és a nemzetgyűlés becsületbeli kötelessége-e kimondani, (hiszen azt is kimondta, hogy ha muszáj, átadja Nyugat-Magyarországot is, mert a békeszerződés parancsolja), hogy a békeszerződés minden pontja kötelez minden aláírót, s mi nem tarthatjuk meg a többit, ha a keveset, ami nekünk is kedvez, mások nem tartják meg?”
Bethlen István válaszát 26-án közlik. „Megnyugtathatom a cikkírót. Az a nyugalom, amellyel a külügyminiszter e kérdésekről beszélt, nála belső lelki nyugalmat nem jelenthetett. Ha valakinek a fórumon szereplő emberek közül a mai helyzet a szívébe markol, úgy ez elsősorban éppen a külügyminiszter és jómagam, akik Erdélyben születtünk, akiket mindennemű emlék, minden hagyomány és az ősi röghöz való ragaszkodás ehhez az Erdélyhez fűz. És ha valakinek fekvő vagyonát, ingatlan birtokát érintik a megszálló államhatalmak által foganatosított és a vezércikkben említett intézkedések, úgy az a mi vagyonunk, a mi ingatlanunk. Sem a külügyminiszternek, se nekem nincs más helyen fekvő vagyonom, mint Erdélyben. […] Nagyon jól tudom és átérzem, hogy a lelkekben égő tüzeket elfojtani nem lehet, de azt viszont nem szabad megengednünk, hogy ez a tűz elborítsa az egész magyar közéletet. Hangsúlyozom azonban, hogy ez a meggyőződés nem jelenti és nem jelentheti azt, hogy a trianoni békeszerződésben javunkra igen szűken kimért jogokat ne igyekezzünk minden erőnkkel a végletekig érvényesíteni. Az érvényesüléshez vezető út azonban nem az érzések és a hangulatok tűzijátéka, hanem csak a megfelelő diplomáciai munka és eljárás lehet.” A kormányfő kifejti: 1918 novembere óta gyűjti az adatokat a magyar kisebbségek jogainak sárba tiprásáról. A nemzetközi fórumokon felszólalnak és napirenden tartják a kérdést, „sajnos azonban mind a mai napig látható eredmény nélkül. Kijelentem, hogy ez az eredménytelenség azonban nem fog elkedvetleníteni, s ezután sem fogunk megszűnni jogainkat követelni.” Felszólít minden magyar állampolgárt, akinek „érvényesíthető jogsérelme van, hogy még most idejében haladéktalanul jelentse azt be a menekültügyi hivatal jogvédő osztályánál”.
26-án meghal Wekerle Sándor, aki háromszor volt magyar miniszterelnök, s akit a kommün alatt túszként fogságban tartottak. A Magyarország 28-án úgy ír: „Volt része óriási népszerűségben, hatalomban, királyi kegyekben és volt része nagy sikerekben, amiket kivívott. […] Az ország ügyeinek élén állott, mikor Magyarország 1867 utáni idejének legszebb korát élte, s az ország ügyeinek élén állott a nagy katasztrofális összeomlás idején is, mert ő volt tulajdonképpen a még egységes Magyarország utolsó miniszterelnöke.”
