Pécsett tart programalkotó beszédet és nagygyűlést gróf Bethlen István miniszterelnök október 21-én. Kijelenti: „Ezer év óta a legnehezebb küzdelmet most folytatja a nemzet létéért, soha az ország ilyen kétségbeesett helyzetben még nem volt. […] Ezer sebből vérzik az ország és ugyanakkor az ország vezetőinek egy része egymás közt pártoskodva és civakodva lehetetlenné teszi az egységes program kialakulásának és végrehajtásának foganatba vételét.” Rámutat: „a kormány feladatát nem teljesítheti, ha a parlament többsége a vezetést nem a kormányra bízza, hanem munkáját mondvacsinált ellentétek szításával és kicsinyes beavatkozásokkal zavarja. […] Mikor a proletárdiktatúra megbukott, a büntetés, a megtorlás volt a jelszó. Azóta megváltozott a világ! Ma nem büntetni, hanem építeni és gyógyítani kell!” Azt is hátráltató tényezőnek tartja, hogy a pártok sem egységesek. „A választások óta még súlyosabbá tette a helyzetet az, hogy magában a nemzetgyűlésben a mai napig nem tudott kialakulni sem egy egységes kormányzópárt, sem egy egységes ellenzék. A kormány háta megett egy laza koalíció áll, melynek két főpártja: a kisgazda- és keresztény nemzeti-párt sem támogatják a kormányt azzal az elszántsággal és egységgel, amely szükséges, hogy a kormányzatnak tekintélyt és erőt adjon. Versenyfutás fejlődött ki közöttük a népszerűségért és a hatalmi pozícióért.” Külpolitikai téren is negatívumok származhatnak a kormányzat instabilitásából. „Nem köt megegyezést, barátságot a külföld olyan kormánnyal, amelynek bukását minden pillanatban jósolgatják, s kilátása lehet arra, hogy más irány kerekedhetik felül, amely érdekeit inkább honorálja. De kihasználják a gyengeséget a belső ellenségek is. A bolsevizmus rejtett földalatti agitációja, a forradalom emberei, a radikálisok és szövetséges társaik nap nap után szítják az ellentéteket a két kormányzópárt között.” Levonja a konzekvenciát: „elérkezett az utolsó pillanat arra, hogy a nemzetgyűlés pártjai a saját soraikban rendet teremtsenek, ha nem akarják azt, hogy az ország újra a züllés, a megsemmisülés útjára tévedjen.” Szerinte a kormány erejét arra kellett fordítania, hogy pártklikkek intrikáival küzdjön, s a mesterségesen szított hisztérikus hangulatot a parlamentben lecsendesítse. „Ez az országnak mérhetetlen kárára van. A kormány a felelősséget ezekért a károkért nem vállalhatja. Hogyha a pártok nem tudnak, illetőleg nem akarnak soraikban rendet teremteni, akkor az ország népe, s az ország közvéleménye, az ország közakarata kell, hogy ezt kikényszerítse, amelyhez ebben az esetben fordulni kellene.” Bethlen amellett érvel, hogy minderre az orvosság a két kormánypárt egyesülése lenne. Úgy véli: nagy hiba volna kizárólag osztályérdek szószólóivá válni a pártnak, „mert különben a szociáldemokraták példáját követnék, akik egyetemes nemzeti érdekeket látni sem akarnak, hanem kizárólag proletárérdekekért küzdenek. […] Csak világnézeteken alapuló pártok vannak hivatva, hogy egy nemzet sorsát irányítsák. A keresztény, nemzeti és agrár irányzat csak együttesen lehet hivatva az országot kormányozni.” Kiemeli, hogy nem a szólamok számítanak: „Reálpolitikára kell egyesülnünk, nem pedig jelszavak alapján. […] újra életképessé kell tennünk és hatalomhoz kell juttatnunk a magyar keresztény intelligenciát. Így kell szolgálnunk a keresztény világnézetet, amelynek értelmében nem a gyűlölködés szellemének szítása, hanem a keresztény intelligencia vezető szerepének biztosítása legyen a gondunk. Ápolnunk kell ebben a szellemben a felekezeti békét és türelmet elsősorban a keresztény felekezetek közt és lehetetlenné kell tennünk minden zsidóüldözést, amely nem méltó kultúránkhoz és csak árt a nemzet presztízsének.” Nem kerüli meg a királykérdést, s kifejti, a trón betöltésének feltétele, hogy „a király elfogadja azokat a feltételeket, amelyeket a nemzet kitűzött akkor, amikor függetlenségét proklamálta és a trianoni szerződést aláírta. Ebből a helyzetből csak egy kivezető út van: a nemzetnek, illetve a nemzet megbízásából a kormánynak kell a nemzet felfogása alapján tisztázni a helyzetet a királlyal.” A Pesti Hírlap úgy zárja beszámolóját: „A miniszterelnök beszédét több ízben szakította meg a lelkesedés tapsvihara, beszéde végeztével pedig percekig ünnepelték.”
Szintén 21-én a kormányfő kiáltványt is intéz a magyar nemzethez, jobb belátásra bírandó a nyugat-magyarországi felkelőket. „Nyugat-magyarországi felkelők! Minden magyar meg van győződve, hogy hazafias lelkesedéséből ragadtatok fegyvert határaink védelmére. Elérkezett azonban azon időpont, amelyben nem vitézségtekről, hanem józan mérsékletetekről, hazafias önmegtagadásotokról kell tanúságot tennetek. Jól tudjátok, milyen nehéz küzdelembe került, míg a velencei eredményt elérni sikerült. Ezt az eredményt nem szabad kockára tennetek! Sopron és környéke, melyet már elveszettnek kellett hinnünk, miénk marad! Lehetővé vált a trianoni békeszerződésben megállapított határok kiigazítása! […] További ellenállástok nemcsak a Velencében elért eredményt veszélyeztetné, hanem a nagyhatalmak részéről alkalmazásba vétetnének azok a szankciók, amelyek hazánkat végveszélybe döntenék. […] felszólítunk benneteket, hogy hagyjatok fel minden további ellenállással és békés foglalkozástokhoz térjetek vissza. […] Aki e szavunkra nem hallgat, a nemzet legszentebb érdekei ellen vét. Lázadó a magyar haza ellen és őt a magyar törvény teljes szigorával fogja sújtani.”
Másnap robban a hír: Habsburg IV. Károly Sopronba érkezett, amiről az újságok szalagcímekkel számolnak be. Az MTI híradása úgy szól: „Sopronból jelentik, hogy Károly király folyó hó 21-én, pénteken oda megérkezett. A magyar kormány álláspontja a váratlan eseménnyel szemben az, hogy Károly király az 1920. évi I. Törvénycikk értelmében jelenleg az uralkodó jogok gyakorlását Magyarországon át nem veheti és ismét el kell hagynia az ország területét. A kormány a szükséges intézkedéseket megtette.” A 23-i Budapesti Hírlap helyzetképet ad a hír fogadtatásáról. „Budapest csendjét ma reggel fellármázta a hír, hogy a király Sopronba érkezett. A hírt komolyabb körökben kételkedéssel fogadták, de dél felé a kormány félhivatalos kőnyomatosban megerősítette a hírt, mely azután estig ezerféle alakban és változásban röpködött közöttünk úgy, hogy találónak kell mondani azt a megjegyzést, hogy a király Sopronig repülőgépen, onnan Ácsig vasúton utazott, s onnan a fantázia szárnyán folytatta útját.”
A Világ „Győr és Sopron közt feltartóztatták a király vonatát” címmel közli a további történéseket az MTI alapján, miszerint IV. Károly kíséretével Sopronból délelőtt Győrbe érkezett, majd délután folytatta útját Komárom felé. „A király kíséretében van Ostenburg őrnagy is. A kíséretét alkotja továbbá két osztrák század.” Az uralkodót azonban nem engedik tovább. „Győr és Komárom közt a királynak és kíséretének vonatát feltartóztatták és a vonat jelenleg ott vesztegel.”
IV. Károly megjelenése nyomán az antanthatalmak jegyzéket bocsátanak ki, amelyben „megismétlik, hogy egy Habsburgnak a restaurációja veszélyezteti a béke alapjait, miért is ezt sem el nem ismerhetik, sem meg nem tűrhetik.” A kisantantant államai is rögtön riadót fújnak, tiltakoznak és fenyegetőznek. „Kijelentették, hogy amennyiben a magyar kormány nem volna abban a helyzetben, hogy Közép-Európa békéjének megzavarását megakadályozza, a kisantant kormányai maguk fognak a béke fenntartására szükségesnek vélt intézkedéseket foganatosítani.”
Bánffy Miklós külügyminiszter a szövetséges főhatalmaknak adott választ megismételte Románia, Jugoszlávia és Csehszlovákia felé is, újólag leszögezve, hogy szilárdan ragaszkodik álláspontjához, amely szerint Károly „az uralkodói jogok gyakorlását át nem veheti és hogy az ország területét késedelem nélkül el kell hagynia”.
