Schmidt Mária és Schiffer András „vitájához” néhány mondat

Schmidt Mária nemrég nyílt levélben arra szólította fel Sólyom Lászlót, az Alkotmánybíróság 1990–1998 közötti elnökét és volt köztársasági elnököt: nyilvánítson véleményt arról, hogy az ellenzék hatalomra kerülve kétharmados törvényeket, így az alaptörvényt is eltörölné feles többséggel, ami egyértelműen alkotmányos puccs.

Forrás: M5 YOUTUBE KÉPERNYŐFOTÓ

Schmidt Mária indoklásképp kifejtette – kellő és indokolt iróniával –, hogy Sólyom olyannyira a jog és a törvényesség talaján állt már a rendszerváltáskor is, mint az Alkotmánybíróság elnöke, hogy döntő felelőssége van a történelmi igazságtétel elmaradásában, mert akkor a jogfolytonosságot fontosabbnak tartotta az igazságnál, s elkaszálta kétszer is a Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvényt. Márpedig, ha ennyire csak a jogi szempontokat veszi alapul, akkor most miért nem szólal meg, amikor a nyilvánosság előtt készül az ellenzék alkotmányellenes lépésekre? Ha akkor „annyira”, akkor most miért „semennyire”?

Schiffer András reagált erre: arra hívta fel a figyelmet, hogy Sólyom Lászlót nem lehet felelőssé tenni a lusztráció elmaradásáért, hanem azokat kell, akik elszabotálták az alkotmányozást 1990-ben, hiszen Sólyom úgymond „hozott anyagból” dolgozott. Vagyis, Schiffer szerint nem volt igazán mozgástere Sólyomnak. Nem beszélve arról – írja –, hogy a Zétényi–Takács-féle törvénytervezetet már eleve nem szavazták meg az akkori Fidesz prominensei sem.

Nos, a következőket tenném ehhez hozzá:

1. Igaza van Schmidt Máriának abban, hogy véleményformálásra kéri fel Sólyom Lászlót, hiszen egy alkotmányellenes eljárás előzetes bejelentése a nyilvánosság előtt éppen elegendő indok arra, hogy egy ilyen tekintélyes személy, mint Sólyom megszólaljon, hiszen a terv kifejtése már politikai cselekvés, és éppen az lenne a baj, ha Sólyom már csak akkor szólalna meg, amikor már késő. (Sólyom az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után, 2006 őszén azonnal megszólalt, többször is, más kérdés, hogy véleményem szerint – amit akkor, 2007 elején egy neki írt nyílt levélben ki is fejtettem a Magyar Nemzetben – nem tette meg akkor sem azt, amit tehetett volna köztársasági elnökként.)

2. Igaza van Schmidt Máriának abban is, hogy a Sólyom László által vezetett Alkotmánybíróságnak valóban nagy szerepe volt abban, hogy nem valósulhatott meg a történelmi igazságtétel. Már csak azért is így van ez, mert az AB nemcsak a főbenjáró bűnök és a hazaárulás megbüntetésének lehetőségét kaszálta el, hanem a reprivatizációt és a kárpótlást is megakadályozta, sőt, amire kevesen emlékeznek, még a kommunista vezetők vagyonelszámoltatását kezdeményező törvényt is a Sólyom vezette AB buktatta meg! S mindez azért lett volna, mert az 1989-es alkotmánymódosítás keretei között az igazságtételi törvényeket elvileg nem engedhette át? Ugyan már! Ugyan már! Jól tudjuk, hogy Sólyom és az AB döntéseiben meglehetősen „szabadon szárnyalt” azokban a hónapokban és években… (á la „láthatatlan alkotmány”)

3. Abban viszont igaza van Schiffernek, hogy a lusztráció elmaradását nem lehet csak és kizárólag Sólyom és az AB „nyakába varrni”. Egyfelől azért sem, mert – mint Sólyom kifejti a Schmidt Mária által is idézett, nagyon fontos interjúban – a kárpótlás és az igazságtétel kemény megakadályozása mellett a volt pártállami elit és nómenklatúra, illetve a titkosszolgálati személyek közéletből való kiszorítását, e területen a lusztrációt engedélyezték volna, ám erre a hatalomra jutott ellenzék egyszerűen nem volt kész és nem volt képes.

Másfelől pedig azért, mert gondoljuk végig: ha az 1990-es választások után a kormányon levő és ellenzékbe szorult rendszerváltó pártok teljes egyetértésben és egységben képviselték volna a cseh, német, észt és részben lengyel felfogást, tehát következetesek lettek volna abban, hogy kárpótlásra, igazságtételre és elitcserére van szükség, akkor vajon egy ilyen politikai hangulatban lett volna-e mersze, bátorsága az AB-nek ezzel szembemenni? S ha lett is volna – ami aligha valószínű –, akkor vajon nem tudtak volna-e más megoldásokat érvényesíteni a rendszerváltó erők céljaik eléréséhez? (Például kormányzati hatáskörű döntések formájában.)

Egyértelmű, hogy a rendszerváltó „Zeitgeistben” (korszellemben, korhangulatban) ezek a lehetőségek a rendelkezésükre álltak volna, már csak azért is, mert e céljaikat a társadalom többsége is támogatta volna. Azonban éppen ez az elszántság és következetes, egységes akarat hiányzott ehhez, s Antall József is nagyjából a sólyomi jogkövető, jogfolytonossági álláspontra helyezkedett.

Vagyis, megítélésem szerint Antall József történelmi felelőssége ebben nem kerülhető meg, mint ahogy Sólyomé és az ellenzéket akkor vezető SZDSZ-é sem.

Borítókép: Schmidt Mária és Schiffer András az M5 csatorna egyik beszélgetős műsorában (Fotó: YouTube- képernyőfotó)