3. Abban viszont igaza van Schiffernek, hogy a lusztráció elmaradását nem lehet csak és kizárólag Sólyom és az AB „nyakába varrni”. Egyfelől azért sem, mert – mint Sólyom kifejti a Schmidt Mária által is idézett, nagyon fontos interjúban – a kárpótlás és az igazságtétel kemény megakadályozása mellett a volt pártállami elit és nómenklatúra, illetve a titkosszolgálati személyek közéletből való kiszorítását, e területen a lusztrációt engedélyezték volna, ám erre a hatalomra jutott ellenzék egyszerűen nem volt kész és nem volt képes.
Másfelől pedig azért, mert gondoljuk végig: ha az 1990-es választások után a kormányon levő és ellenzékbe szorult rendszerváltó pártok teljes egyetértésben és egységben képviselték volna a cseh, német, észt és részben lengyel felfogást, tehát következetesek lettek volna abban, hogy kárpótlásra, igazságtételre és elitcserére van szükség, akkor vajon egy ilyen politikai hangulatban lett volna-e mersze, bátorsága az AB-nek ezzel szembemenni? S ha lett is volna – ami aligha valószínű –, akkor vajon nem tudtak volna-e más megoldásokat érvényesíteni a rendszerváltó erők céljaik eléréséhez? (Például kormányzati hatáskörű döntések formájában.)
Egyértelmű, hogy a rendszerváltó „Zeitgeistben” (korszellemben, korhangulatban) ezek a lehetőségek a rendelkezésükre álltak volna, már csak azért is, mert e céljaikat a társadalom többsége is támogatta volna. Azonban éppen ez az elszántság és következetes, egységes akarat hiányzott ehhez, s Antall József is nagyjából a sólyomi jogkövető, jogfolytonossági álláspontra helyezkedett.
