Tény, hogy az alapító atyák egyáltalán nem önálló nemzetek uniójában, hanem föderalizmusban, egy egységes irányítás alatt álló birodalomban gondolkodtak kezdetektől fogva. Csak azon volt a vita, ez milyen időtávban valósuljon meg.
Ezért harcoltak hatalmas erőkkel az ötvenes években, és nem sokon múlott, hogy sikerül Jean Monnet-ék terve, amelyet az amerikaiak, a szabadkőművesek, a CIA és a globális erők támogattak. Mit támogattak? Mindent megtettek, hogy megvalósuljon.
Ez azonban végül nem sikerült nekik – szerencsére! –, mert a franciák végül nemet mondtak a katonai unióra, ami kiindulópontja, alapja lett volna a teljes politikai egyesülésnek, pontosabban föderációnak.
Jean Monnet távozott emiatt az unió főhatósága (mai nevén: Európai Bizottság) éléről, s a helyzet megváltozott.
1957-ben létrejött a római szerződés, amely egészen más alapokra helyezte a nyugat-európai közösséget. Ekkor kissé háttérbe szorult a politikai és katonai együttműködés gondolata, s a hatvanas évektől a gazdasági és kereskedelmi együttműködés kerül előtérbe.
Ez működött.
A hatvanas évek igazi fellendülést hozott Nyugat-Európában, ekkor alakult ki a jóléti állam, vagy még inkább szociális jóléti állam, Németországtól kezdve Svédországon keresztül Franciaországig.
Jó évek voltak ezek számukra – irigyeltük is őket ezért –, s itt érdemes kiemelni, hogy De Gaulle tudatos eltávolítása után – mivel nem engedte a briteket belépni a közösségbe, mert úgy vélte, azzal az Egyesült Államokat is beveszik, s ezt nagyon nem akarta, talán igaza is volt –, a hetvenes években a két nagyhatalom, Franciaország és Németország jó együttműködése lehetővé tette, hogy a Közös Piac hatékonyan működjön.
Különösen kiemelendő Helmut Schmidt és Giscard d’Estaing kancellár és köztársasági elnök együttműködése, ők egyensúlyt tudtak teremteni a nyugati országok között, és a gazdasági-kereskedelmi együttműködés újra fellendült.
Igen ám, de 1985-től Jacques Delors került az Európai Bizottság élére, aki a legkeményebben képviselte a föderalizmust, s ő már az Európai Egyesült Államok híve volt – akárcsak olyan elődjei, mint Monnet, Churchill, Walter Hallstein –, és olyan követői, mint később Jacques Santer, Romano Prodi, hogy Jean-Claude Junckerről és a mi jó Ursula von der Leyenünkről már ne is beszéljünk…
Innentől kezdve elindult az a folyamat, amely a mai napig tart: egyre erőteljesebben igyekeznek beleszólni a nyugat-európai nagyhatalmak a közép- és kelet-európai országok dolgaiba, méghozzá a legkényesebb területeken: az ideológiában, az értékrendszerben, a magánéletben, a hagyományokban, s nem utolsósorban a kereszténység ellen is immáron nyíltan lépnek fel.
Ez tűrhetetlen.
