Majd várnak – felelte természetesen, de korántsem félvállról a ránézésre még bőven a húszas éveit taposó, ám minden mozdulatából a rátermettséget sugárzó üzletvezető – egy személyben pénztáros, húspulti eladó, árufeltöltő és takarító –, amikor rákérdezek, egyedül hogy bírja a többfrontos bolti szolgálatot. A Miskolctól szűk órányira található Borsod-Abaúj-Zemplén megyei település – amelynek nevét a nyilatkozóra való tekintettel inkább nem írjuk le – nem tartozik a legkisebb és a legszegényebb helységek közé, de jómódúnak sem lehet nevezni. A bolt is olyan, mint bárhol máshol: a településrész központjában található önálló épületet szemlátomást a jelenleginél nagyobb forgalomra tervezték még a hetvenes-nyolcvanas években, fénykorában talán négy-öt alkalmazott is állhatott a pultok mögött. Furcsának talán csak a szlovákul szóló rádió hat, ennek oka prózai: mint kiderült, más nem jön be a dombok által körülölelt községben.
Szokványos itt az is, hogy ugyan a déli harangszó még csak fél óra múlva esedékes, de itt már záróra van. – Nagyon régóta így megy ez, az emberek megszokták, hogy nincs egész nap nyitva a bolt, csak néhány órát, reggel és délután. Igény sincs többre.
- A vasárnapi boltzár miatti cirkuszt sem értettük errefelé, mint ahogy azt sem, most miért kapta fel a témát a sajtó – válaszolta, miután felfedtem érkezésem okát, miszerint nemcsak zsemlét, tejfölt és Túró Rudit szeretnék venni, hanem riportot készíteni jöttünk a fővárosból. Felvetésemre, hogy a kötelező béremelés mellett egyre nehezebb fenntartani egy üzletet, megtudtuk, hogy a helyzet valóban nem lett könnyebb: a bolt vásárlói körét főleg kispénzű nyugdíjasok adják, akik finoman szólva nem képviselnek jelentős vásárlóerőt, ám szerencsére sokan vannak. Megjegyezte: természetes, hogy akinek van autója, az havonta egy-két alkalommal nagyobb bevásárlást intéz a Pennyben vagy más multinál, mivel azok érezhetően olcsóbban tudnak működni. A kisebb boltok szerepe egyre inkább az, hogy a hirtelen felmerülő igényeket elégítsék ki, alapszinten.
– Mivel minden bolti feladatra van képesítésem, én végzek mindent. Amíg az egyik vevőt kiszolgálom a húspultnál, a többiek várnak a pénztárnál. Könnyebb lenne, ha lenne alkalmazottam, de nem nehéz belátni, több ember bérét itt képtelenség kitermelni – mondta a fiatal nő, megjegyezve, hogy azért az árak is szép lassan kúsznak felfelé, bár ezt nem a boltosok határozzák meg. A Coop ugyanis franchise-rendszerben működik, a hálózat környékbeli üzleteit egy-egy nagyobb vállalkozás üzemelteti, amely fizeti a bolti alkalmazottakat, a rezsit, s az árubeszerzés és az árazás is központilag zajlik.
Borsod-Abaúj-Zemplén megyei túránk előtt megkerestük az országszerte körülbelül 2800 üzlettel rendelkező Co-Op Hungary Zrt. központi igazgatóságát, miután a hetekben híre ment: sok üzlet ezentúl nem nyit ki mindennap, mivel nem tudják kigazdálkodni a szakképzett alkalmazottak teljes munkaidős bérét. Az élelmiszer-eladásra kiképzett munkaerőt ugyanis havonta minimum 180 ezer forint illeti meg, s a zöldség-gyümölcs eladást vagy pénztárosi munkát végzőknek is legalább 138 ezer forint jár. A szakképzettek garantált bérminimuma és a minimálbér 2016 óta csaknem 40, illetve 24 százalékot emelkedett. A Co-Op Hungary nem reagált megkeresésünkre.
Ezek után telefonon kerestük fel a régióban működő helyi Coopokat is, ám a Miskolc környékén boltokat üzemeltető Abaúj Coop és az Abacser Coop vezetői is elzárkóztak a nyilatkozattól. Arra hivatkoztak, hogy a sajtóban eddig is mindenféle valótlanság jelent meg a boltok zárvatartásáról. Hogy pontosan mi, az nem derült ki. Azt viszont megtudtuk, hogy hiába látogatunk el személyesen a vidékre, a boltosok nem nyilatkozhatnak. A mi közlékenynek mutatkozó üzletvezetőnk nyilatkozatstopról ugyan nem kapott ukázt, a balhét elkerülendő azonban ő is jelezte, hogy inkább névtelenségbe burkolózna.
Következő állomásunk Martonyi volt: a szlovák határ közelében fekvő, festői szépségű falucskát kis patak szeli ketté hosszában, rendezett porták, felújított református templom, katolikus kápolna, körzeti megbízott, kultúrotthon és lottózó is van. És bolt is. Amelynek kilincsét péntek kora délután óta hiába akarja lenyomni bárki. A nyitvatartási időt és az üzletvezető telefonszámát is hiába kerestük, nincs kiírva semmi. A helyiek miatt talán fölösleges is lenne, enélkül is tudhatják, ki felel a boltért, és mikor nem érdemes bevásárlással kísérletezni.
Alapvetően más miliő fogadott Szendrőládon. A település „intermodális” csomópontját a buszmegállóval ellátott Coop bolt adja, amelynek láttán óhatatlanul is az időutazás szó ugrik be a szemlélőnek: a töredezett szélű 27-es főutat sáros járda szegélyezi, amelyet a rutinos lakosság gumicsizmában koptat. A falu képét csak a kapubejárók két oldalára kihelyezett, élénk színekre festett gumiabroncsok dobják fel. Azt, hogy nem a retróromantikára épülő faluimázs-építést látunk, a Volán is igyekszik tudatosítani bennünk, ezen a vidéken ma is kosztól feketéllő, de amúgy sárga 280-as Ikarusok teljesítenek szolgálatot. A bolti kereskedelem ugyanakkor szemlátomást virágzik: az üzlet előtt tucatnyian iszogatják a Rákóczi világost, amíg jön a busz, s látni elhajigált kevertes „tüskét” is az eső áztatta sárban. A bolt falain belül is nagy az élet. – Kint igyuk azt a sört! – szól rá rezignált nyugalommal a kasszától már távozó kuncsaftokra a pénztáros, akitől a fegyelmezés után azt is megtudjuk, hogy vasárnap kivételével mindennap nyitva vannak, és a szeszes italon kívül is fogynak a portékák. Erre utal, hogy az egyébként gyér kínálatot mutató húspult mögött két alkalmazottat látni. Szendrőládon csak az árak, a portékák csomagolása, valamint a csapnivaló minőségű pékáru árulkodik arról, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek óta eltelt néhány évtized. Bolt ugyan van, perspektíva nyomokban sem látszik.
