Donald Trump republikánus elnök nem nyerte el sem a nyugat-európai politikusok, sem a közvélemény tetszését az elmúlt négy évben: a Pew kutatóintézet szeptemberben ismertetett felmérése szerint a 2000-ben mért 78 százalékról 26-ra csökkent azoknak a németeknek az aránya, akiknek pozitív a véleményük az Egyesült Államokról, a franciák esetében 62-ről 31-re, a briteknél 83-ról 41-re. Míg azonban az új brit miniszterelnökkel, Boris Johnsonnal szívélyes a viszonya Trumpnak, addig a németekkel és a franciákkal nem tudta megértetni magát.
A transzatlanti kapcsolat az elmúlt négy évben turbulens időszakot élt át – nyilatkozta lapunknak Varga Gergely, a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója. A leglátványosabban Németországgal romlott meg az Egyesült Államok viszonya, ennek jelképeként az amerikaiak elrendelték a Németországban állomásozó csapatok mintegy harmadának kivonását. A Berlinben szolgáló amerikai nagykövet, Richard Grenell gyakran szerepelt a német sajtóban, bírálva a német vállalatok szerepvállalását Iránban, illetve a Németországot Oroszországgal összekötő Északi Áramlat 2 gázvezeték megépítésében, de Angela Merkel kancellár bevándorlási politikáját is sokszor kritizálta.
Berlin sokszor vált Washington céltáblájává azzal kapcsolatban is, hogy nem költ eleget a saját védelmére. Trump a NATO-t egyszer elavultnak is nevezte, mire Emmanuel Macron francia államfő agyhalottnak minősítette azt, sürgetve az európai hadsereg megalakítását. Noha a politikai kapcsolatokban valóban számos feszültség van, a tényleges katonai együttműködésben erősödött a szövetség az elmúlt négy évben, amennyiben a közös hadgyakorlatokat, a védelmi kiadásokat tekintjük. Az európai NATO-tagországok Donald Trump fenyegetéseire pozitívan reagálva valamelyest összekapták magukat – mondja Varga Gergely, utalva arra, hogy egyre több európai állam igyekszik eleget tenni annak a kötelezettségének, miszerint költségvetésének két százalékát kell hadseregére fordítania.
A diplomáciai udvariaskodás helyett a nyers őszinteséget választó Trump elnöksége azonban nem változtat azon a tényen, hogy a transzatlanti kapcsolatok már a demokrata párti Barack Obama idején visszafordíthatatlanul új irányba mozdultak el. Obama is potyautasoknak nevezte az európai NATO-tagállamokat, és az elnöksége idején hirdették ki Washington új külpolitikai stratégiáját, amely – Kína felemelkedése miatt – elmozdította a fókuszt Európáról Kelet-Ázsiára. A november 3-i elnökválasztás közeledtével megjelent elemzések többsége úgy véli, hiába fognak Európában – a Bloomberg hírügynökség megfogalmazása szerint – „pezsgőt bontani” Joe Biden megválasztása esetén, a lényeg nem fog változni: az Egyesült Államok nagyobb önállóságot fog követelni Európától. Ahogy az amerikai külpolitika egyre inkább a Kínával való stratégiai versengésre helyezi a hangsúlyt, úgy Európának egyre nehezebb döntéseket kell hoznia, bárki legyen is az elnök – mondta a Politico hírportálnak Hans Kundnani, a londoni Chatham House elemzője.
