Kárpátalján a magyarság túlélése a tét

Sorsdöntő, történelmi pillanathoz érkezett a kárpátaljai magyarság: a gazdasági és politikai nehézségek után a háború még jobban felgyorsította az elvándorlást. De vajon van-e még visszaút, megállítható-e a demográfiai változás? És hogyan látják a jövőt azok, akik a nehézségek ellenére is maradtak?

Fotó: Arpad Kurucz

– Gépfegyver? Rakéta? Még egy gránát sincs? – tréfálkozik a határőr a beregsurányi átkelőnél. Amíg mi arra várunk, hogy derűsen, de nem túl alaposan átvizsgálja a holminkat, a mögöttünk várakozó autóból egy huszonéves srác lép hozzánk, hogy ugyan elvinnénk-e a nagymamáját Beregszászra. Az ukrán határon az emberben óhatatlanul átsuhan a kósza gondolat, hogy vajon mit szállít a nagymama a tömött kofferben, de természetesen készséggel ajánlkozunk a fuvarra.

Egyirányú utca

A gondot ugyanis az jelenti, hogy a hadköteles korú férfiak számára Ukrajna most egyirányú utca. A háború kirobbanását követő első hetekben a rendszer még úgy működött, hogy ha a magyar útlevélben volt pecsét a belépésről, akkor kifelé is szabad volt az út – így a kettős állampolgárok az úti okmányaikat „megforgatva” szabadon közlekedhettek. 

Aztán az ukránok stratégiát váltottak. Most már a számítógépes rendszerükkel ellenőrzik a dokumentumokat, és azt a hadköteles korú férfit, akinek ukrán állampolgársága is van, nem engedik ki az országból, rosszabb esetben még ott helyben a kezébe nyomják a behívót. 

Hallunk olyan esetről, hogy az évek óta külföldön dolgozó, tájékozatlanul hazalátogató magyar útlevelét nemes egyszerűséggel széttépte az ukrán határőr. Panasszal legfeljebb a Jóistenhez fordulhat.

Háborús plakát a kárpátaljai Beregszász határában. Fotó: Arpad Kurucz

Azért van „kiskapu”. A Kárpáti Igaz Szó éppen a minap adta hírül, hogy a hatóságok bűnszervezetet fogtak el, amelynek tagjai hadköteles férfiakat csempésztek át a határon. Egy fuvar állítólag 4500 dollárba (több mint 1,5 millió forintba) került. Rossz nyelvek szerint egyes határőrök az útlevélbe csúsztatva ennél kevesebbel is beérik. Igaz, aki Kárpátaljáról menekülni akart, az már megtette: a korábban 150 ezres magyarság most egyes becslések szerint százezer alá apadt.

Szellemfalvak

Lélek sincs az utcákon az egyik legnagyobb faluban, a színmagyar Mezőváriban sem. Riporteri praktika, hogy a templomban vagy a kocsmában mindig mikrofonvégre akad valaki, de a püspöki rezidencián méretes kutya tántorít el a kíváncsiskodástól. 

A kocsmáig már nem jutunk el: nagy lármával egy cigány társaság vág mellénk lovaskocsijával. Kérdés nélkül is dől belőlük a panasz. Tényleg nehéz a sorsuk, a családfőnek halálra gázolták a feleségét, hat gyermek maradt rá. A háború miatt viszont a magyarországi idénymunkáknak búcsút inthet, így nincs miből megélni. – Újlaknál úsztam át a Tiszát, hogy néhány hetet dolgozhassak – bizonygatja, megerősítve a pletykát, hogy a zöldhatáron olykor szemet hunynak az ilyen „ingázás” felett. Leginkább mégis az fáj neki, hogy rajtuk senki nem segít, mert mindent az ukrán menekültek kapnak. Hát a behívótól nem fél? – Nem félek én semmitől. Ha akarnám, fél kézzel mindtől elvenném a fegyvert. De hat pulyával engem nem hívnak be – legyint, és rágyújt egy cigarettára. 

Nem úgy van az. Csak a markukat tartják, de dolgozni nem akarnak. Én is Magyarországon vállaltam munkát. És nézze meg a kertem! Aki akar, boldogul 

– csóválja a fejét egy hölgy, aki az út mellett hallgatta végig a beszélgetést. Aztán azért ő is elismeri, hogy a családjából már szinte mindenki Magyarországra költözött. Mezőváriban végül Rózsi nénihez is eljutunk, aki a ház aljában egyszerre üzemeltet vegyesboltot és kocsmát. A tulajdonos áll a pénztár mögött, mint mondja, már csak „lájtosan” megy az üzlet, alig maradtak a faluban. Most is csak két idősebb férfi támasztja a pultot vodkát szürcsölgetve, ők már nem félnek se bombázástól, se behívótól, de a légi riadóra is csak kikérnek még egy kört.

Türelem!

De vajon van-e visszaút a kárpátaljai magyarságnak? Ha valaki a terepről is jól ismeri a helyzetet, az kétségtelenül Rezes József, a Kárpátaljai Határmenti Önkormányzatok Társulásának igazgatója, akit már az ungvári Váralja kávézóban kérdezünk a kilátásokról. Ő türelemre int: szerinte korai még hosszú távú következtetéseket levonni, csak egy későbbi seregszemle után fog kiderülni, hogy milyen mértékben fogyatkozott meg a magyarok lélekszáma. Mert hogy megfogyatkozott, azt ő sem vitatja. Hozzáteszi azonban, hogy valójában a férfiak nagy része már a háború előtt is külföldön dolgozott idénymunkákon. 

Eddig hazajártak a családhoz. Elképzelhető, hogy ezután ez fordulni fog, inkább a családot viszik magukkal 

– latolgatja a következményeket.

Kérdés viszont az is, hogy Kárpátalján milyen jövő vár a magyarokra, mikor már eddig is feszült volt a helyzet. Rezes József úgy véli, erre is csak az idő fog választ adni, de nem tartja elképzelhetetlennek, hogy a háború után pozitív irányba mozdul el a kisebbségek ügye. – Ukrajna fiatal állam, amely éppen nemzetépítésben van. Az eddigi megosztottságot a háború elsöpörte, a fronton mindenki egy. Amit évek alatt nem tudtak elvégezni, azt Vlagyimir Putyin megtette – magyarázza. Hozzáteszi, az ukrán médiában eddig is kétségtelenül rossz volt a magyarok megítélése, de ez egy évek óta tartó folyamat, amely a háborúval csak beért. Provokációtól ugyanakkor nem tart, emlékeztet rá, hogy az eddigi incidensek mögött is az oroszok álltak, nem pedig az ukrán szélsőségesek. 

Mi is bizonyítottunk. Vannak magyarok, akik a fronton harcolnak. Mások a frontvonalak mögött veszik ki a részüket a munkából 

– mondja, reményét fejezve ki, hogy ezt Kijevben is látják.

Arról egyébként nincsenek hivatalos információk, hogy hány kárpátaljai magyart soroztak már be, de arról igen, hogy a háború már hármuk életét követelte.

Az ungvári temetőben magyar katona is nyugszik.Fotó: Arpad Kurucz

 – A magyarok menjenek golyófogónak? – háborognak sokan, akit erről kérdezünk. Pedig a frontra kerülni nem is feltétlenül olyan könnyű. Az egyik kibúvó, ha egyszerűen nem veszik át a behívót. De ha meg is érkezik a dokumentum, még akkor sem nyomnak fegyvert automatikusan az ember kezébe. Ezután még csak jelentkezni kell a hadkiegészítő parancsnokságon, ahol eldől, hogy az illető egyáltalán alkalmas-e katonának. Elsőbbséget élveznek azok, akik már szolgáltak, hátul állnak a nagycsaládosok. Hallunk olyanról, aki önként jelentkezett, mégsem hívták be.

Paradicsom

Sokan vannak olyanok is, akik minden nehézség ellenére maradtak. Tóth Győzővel egy Beregszász határában fekvő festői szőlőbirtokon találkozunk. Gőzerővel zajlik a munka, újabb tőkéket telepítenek, modernizálják a borászatot, kibővítik majd az éttermet, lovardát terveznek. A beregszászi városi tanács képviselője szeretettel pihenteti szemét a tájon. – Kárpátalja egy paradicsom – mutat körbe. Mégis, háború közben befektetni? Szerinte nincs más választásuk, mint előre nézni.

– Az emberek fele elmenekült. Ki kell találnunk, hogy ezeket az embereket hogyan csábítsuk vissza. Ehhez meg kell kérdeznünk őket is, hogy mit szeretnének. Túl a munkahelyteremtésen és a többi közhelyen. Ez egyébként nemcsak Kárpátaljára, de az egész ukrán államra is igaz – magyarázza. A fiatalemberből árad az optimizmus, a tenni akarás. 

Én nem megyek sehova. Itt születtem, hova menjek? Itt minden utcához, minden mezőhöz kötődünk

 – csóválja a fejét. Nevetve hozzáteszi, mivel korábban nem szolgált, még puskát sem fogott a kezében, vele a fronton amúgy se sokra mennének. – Azért mindenki ott segít, ahol tud. A gazdaság működtetéséről sem lehet teljesen lemondani. Én munkát adok, adót fizetek, ami ugyancsak hozzájárul a győzelemhez – mondja. Feladatának érzi azt is, hogy elmagyarázza, Magyarország mennyit segít a bajban.

Hogy látják-e erőfeszítéseiket Kijevben, abban már Tóth Győző sem biztos. 

Elmondása szerint beregszászi képviselőként, városi szinten remek az együttműködésük az ukránokkal, kölcsönös a tisztelet. De a nagypolitikára, arra már nincsen befolyásuk. Szerinte Kárpátalján a szélsőségesek sem jelentenek problémát, az itteniek megtanultak egymás mellett élni. – Nem vagyunk szeparatisták. Soha nem is létezett ilyen politikai szándék. Még ha ezt a kártyát sokszor fel is használták. Ukrán állampolgárok vagyunk. Elítéljük a háborút. De a magyarságunk mellett is a végsőig kiállunk. Ebben nem tágítunk! – szögezi le.

Toborzó plakát Beregszász belvárosában.Fotó: Arpad Kurucz

Kárpátalján egyébként nincs túlzottan háborús hangulat sem. A beregszászi főtér kivetítőjén egymást váltja a katonai induló a hentes reklámjával, a város határában félkészen felejtettek egy homokzsákokból épített lőállást és egy lövészárkot, de az egy komolyabb terepjárót is bajosan állítana meg. 

Bejárta a sajtót, hogy Ungváron gőzerővel készítik a Molotov-koktélokat, hogy ezek sorsa mi lett, senki nem tudja, orosz harckocsikat aligha lobbantottak lángra. 

Beszélnénk a munkácsi 128. dandár sajtótisztjével is, de ő telefonon már a keleti frontról jelentkezik.

Nemzetépítés

Beregszászon javában épül az új görögkatolikus központ is, melynek része egy templom, de a háború itt szintén érezteti hatását: az építőanyagok ára az egekbe szökött, ráadásul munkaerőt is nehezebben találni. 

És kérdés, lesz-e a jövőben, aki megtölti a padsorokat, termeket. 

A központ részét alkotó és két éve átadott Ortutay Elemér Görögkatolikus Szakkollégiumot sem a diákok, hanem a belső ukrajnai menekültek lakják most.

Az intézményt irányító Marosi István görögkatolikus pap sem látja derűsnek a helyzetet. Mint mondja, a kárpátaljai magyarságban már eddig is ott bujkált a félelem, a bizonytalanság és a kiszolgáltatottság az elhíresült nyelv-, illetve oktatási törvény, valamint a gazdasági problémák miatt. Ám míg ehhez a feszültséghez már valamennyire hozzászoktak, a háború kirobbanása ismét új körülményeket teremtett. – Mostanra él a kárpátaljai magyarságban egyfajta reflex a menekülésre. Például mikor a háború kitörésének reggelén, 7 órakor felhívtam egy kollégámat, ő már Magyarországon volt – magyarázza.

Marosi István azért bízik a jobb jövőben. – Papi fejjel azt mondom, hogy nincs olyan krízis, amit ne lehetne megoldani. Amit ember elrontott, azt ember hozhatja helyre. De csak akkor, ha a krízisben lévők képesek megérteni egymást. Az biztos, hogy ugyanúgy nem mehetünk tovább, mint eddig. Az ember jobbá válásában is azt tanítjuk, hogy ha egy magatartás rosszat eredményezett, akkor másként kell élni a továbbiakban, hogy jó legyen – fogalmaz bizakodóan. Pozitív példaként említi még, hogy az egyházak között viszonylagos béke uralkodik, oda egyelőre nem gyűrűzött be a feszültség.

Ungvár belvárosa nyugodt, nincs háborús hangulat.Fotó: Arpad Kurucz

Hogy mi lesz Ukrajna és benne a kárpátaljai magyarság sorsa, arra szerinte is korai még választ adni. – A Bibliából is tudjuk, hogy nemzetek és népek születtek és el is tűnhetnek a történelem színpadán. Szerintem egy nemzetfejlődést vagy annak szakaszait csak utólag lehet értékelni. Különösen azt, hogy megszületett-e a küzdelem által az egységes nemzet vagy sem. Egyébként is az ukrán nemzet nem most születik, mert eddig is volt, évszázadok óta van. De elhamarkodott azt mondani, hogy a folyamat befejeződött. Ezzel minden nemzet így van. Mi, emberek aktuálisan egy nemzetfejlődés adott szakaszát éljük csak. Ráadásul ebben a szakaszban rengeteg a seb. A nemzettudat sajátos értékek felismerését és helyes önértékelést is jelent. Ha pusztán egy agresszorral szemben fogalmazzuk meg magunkat, az újabb hibákat hordozhat magában – figyelmeztet.

Szavai ott visszhangoznak bennünk akkor is, mikor elbúcsúzunk Ukrajnától. Kárpátalja a béke szigete, ahol nem találkoztunk harckocsikkal, amelyet nem ért el a fegyverropogás. Azért a magyarságra még másfajta harcok is várnak. 

A háború árát itt is megfizetik. Csak a következő, sorsdöntő évek döntik majd el, hogy a megmaradásukba kerül-e.

Borítókép: Volodimir Zelenszkij ukrán elnök plakátja valahol Kárpátalján. „Nincs olyan bunker, ahol el lehetne bújni az Isten elől”. (Fotó: Arpad Kurucz)