Riport Kárpátaljáról: „Nem döglök meg az ő hazájukért!”

– Eridj innen visszafele! – rivall rám ropogós ukrán akcentussal a határőr a beregsurányi átkelőnél. Hiába, rend a lelke mindennek, háború ide vagy oda, magyar állampolgároknak a belépés úgynevezett Covid-biztosításhoz kötött, amiről megfeledkeztem. Szívét végül a sajtóigazolvány és annak ígérete lágyítja meg, hogy tudósítani sietünk az orosz agresszióról. Riportunk Kárpátaljáról, Ukrajna nyugati végváráról, ahol egyelőre nem szólnak a fegyverek, de a mélyben már izzik a feszültség.

20220301 beregsurany ukren menekultek havran zoltan magyar nemzet Fotó: Havran Zoltán

Beregszász felé nem sokan tartanak. Fotó: A szerző felvétele

A pecsét

Viszont Ukrajnából elmenekülni már nem feltétlenül olyan egyszerű. A 18 és 60 év közötti ukrán állampolgárságú férfiak elvileg nem hagyhatják el az országot, a beregszászi katonai központnál is az utcán áll a sor, mert a Belső-Ukrajnából érkező, katonakorú férfiaknak regisztrálniuk kell, hogy szükség esetén megtalálják őket. Kárpátalján viszont visszatérő és tapintható feszültséget okoz, hogy miközben a magyarokat elvihetik a keleti országrészbe harcolni, addig az onnan menekülők a biztonságos nyugati területeken húzzák meg magukat.

Ők itt buliznak, minket meg visznek a frontra? Védjék meg ők a hazájukat! Hol az igazság?

– fakad ki fenti interjúalanyom. Arra a többször hallott híresztelésre utal, hogy állítólag a jómódú keleti ukránok hotelszobákat, egész házakat, sőt közeli bányatavaknál nyaralókat béreltek ki. Sok kárpátaljai magyar arról panaszkodik, hogy a nagy városi terepjáróik miatt „dzsipeseknek” csúfolt ukránok sokat isznak és szórakoznak, így sok helyen már az alkohol­árusítást is betiltották.

A határt a magyar útlevél sem nyitja meg automatikusan. Az ukrán határőrök ellenőrzik, hogy az útlevélben ­van-e pecsét a belépésről Ukrajnába. Ha ez hiányzik, az azt jelenti, hogy az illető nem Magyarországról érkezett, ukrán–magyar kettős állampolgár, tehát hadköteles, így nem engedik ki. Az asztélyi átkelőnél valóban gépfegyveres katona kéri el a dokumentumaimat. Éppen egy dráma közepébe csöppenek, egy kárpátaljai magyar fiatalember és felesége zokognak, a férfi „meg akarta forgatni a tiszta magyar útlevelét”, de a katona kiszúrta és elkobozta.

 Legyen szíved! Két gyermekem van!

– kérleli magyarul a fiatalember, a nő pedig könnyei közt ukránul győzködi. A határőr hajthatatlannak tűnik, a sajtó figyelő szeme pedig aligha segít, hogy meggondolja magát, így inkább odébbállok. Azt beszélik, a lapok közé bújtatott százasok olykor megenyhítik a határőrség szívét. Mások arról mesélnek, hogy negyven percig faggatták ukrán tolmáccsal: hazájának érzi-e Ukrajnát, harcolna-e Ukrajnáért, és miután mindenre nemmel felelt, szabadon átengedték.

Összefogás

A magyar határon már tökéletes a szervezettség, buszok várják a menekülőket, akiket a legközelebbi központba szállítanak, ahol élelmet, melegedőt, szállást biztosítanak nekik. Beregsurányba is éjjel-nappal jönnek a buszok, óriási a pörgés, de rengeteg az önkéntes és az adomány, és a többségnek van hova mennie, gyorsan folytatják útjukat.

Változó az érkezők összetétele. Az első időszakban elsősorban kárpátaljai magyarok érkeztek, vegyesen férfiak és nők. Aztán a hadkötelezettség bevezetése óta nem engedik ki a férfiakat, így csak nők jöttek, gyerekekkel. Most pedig már azok a diákok is ideértek, akik a világ minden részéről Ukrajnában tanultak

– írja le a menekülők összetételét a beregsurányi központnál Tilki Attila, aki a válság kirobbanása óta szinte folyamatosan a terepen irányítja, segíti a munkát. A térség fideszes országgyűlési képviselője – akit egyébként Ukrajnából a hatóságok kitiltottak – is megerősíti, hogy tud olyan esetről, amikor magyar útlevéllel nem engedtek ki valakit, de elmondása szerint nagyon sok függ az ukrán határőrök pillanatnyi hozzáállásától. – Nagyon békés emberek érkeznek. Nagyon örülnek, hogy végre biztonságban vannak. Beszéltem olyan lembergi hölggyel, aki Lengyelországba ment, de hiá­ba volt közelebb, inkább erre került, mert ezt az útvonalat biztonságosabbnak ítélte. Mások kissé bizalmatlanul érkeztek, mert a kinti hatóságoktól téves információkat is kaptak, de az itteni vendégszeretet meggyőzte őket – festi le a hangulatot Tilki Attila.

A legtöbben csak néhány bőrönddel érkeztek. Fotó: Havran Zoltán

– Az első perctől fogva önszervező a segítség. De nem csak a település, az egész vidék, az egész ország megmozdult. És nemcsak az adományról van szó, bár abból is rengeteg érkezik. A humán erőforrás is nagyon fontos, hogy kezelni tudjuk ezt a menekülthullámot. Minden tisztelet az övék – mondja már Herka István. Beregsurány polgármestere sem aludt sokat az elmúlt napokban, de még nem gondol az áradat csökkenésére, a következő időszakban is hasonló tömegre számítanak. A település vezetője is hallott arról, hogy a katonakorú férfiakat nem engedik ki, sőt ha nem találnak valakit, akár fel is kutatják. – Nagy probléma, hogy elérnek a határhoz, és azt mondják, a családfő nem tarthat velük. El lehet képzelni, hogy micsoda tragédia ebben a helyzetben dönteni: jön a család maradék része, vagy visszafordulnak – teszi hozzá. Körbetekintve is azonnal szembetűnő, hogy a többség valóban nő és gyermek, így nem kell sokat keresgélni, hogy ilyen történetet találjak. – Apa otthon maradt. Őt nem engedték át. Ennél rosszabb csak nem lehet, ahogy az Isten adja. A lényeg, hogy a gyerekek ideát vannak – mondja Lídia, aki tizenegy fős családjával együtt gyalogosan jött át a határon, és reményeik szerint a beregsurányi rokonoknál meg tudják húzni magukat.

Senkinek nem kívánom ezt. Már 45 órája úton vagyunk a feleségemmel és a kétéves fiammal

– panaszolja egy pakisztáni család, akik az ostrom alatt álló Harkivból menekültek el. Még éppen időben, mert amikor útnak indultak, már tűz alá vették a várost, szomszédaiktól azóta hallották, hogy egy közelükben becsapódó lövedék tizenegy emberrel végzett. Két bőrönd, két nagy szatyor, ez minden, amit be tudtak pakolni. – Éveken át dolgoztunk. Lépésről lépésre építgettük az otthonunkat. Erre most mindent ott kellett hagynunk – kesergett a családanya, Uma. Merre tovább? – Fogalmunk sincs. Most örülünk, hogy biztonságban vagyunk, és kifújhatjuk magunkat. Itt mindenki nagyon kedves hozzánk, mindent megkapunk – szorítja meg a kezem Azim, az apa.

Amikor éjjel hazaindulok, egy barátom kijevi ismerőseit is felveszem, akik éppen elérik a tiszabecsi határt. Egy anya és hétéves kislánya három napja indult el, az apa otthon maradt harcolni. Szerintük kirobbant a harmadik világháború, ami ide is elérhet. A hosszú út után már végre pihenhetnek. A kislány végigalussza a négyórás utat.

Borítókép: A tornatermet átmeneti szállásnak rendezték be Beregsurányban (Fotó: Havran Zoltán)