Riport Ukrajnából: Lvivben a halál árnyékában is megy tovább az élet

Lviv (Lemberg) a háború kirobbanása után Ukrajna de facto fővárosává változott; a diplomáciai képviseletek többsége is ide költözött át az ostromlott Kijevből. A nyugat-ukrajnai település alig hetven kilométerre fekszik a lengyel határtól, a távolság a frontvonaltól azonban egyúttal célkeresztbe helyezi: a nyugatról érkező fegyverek és légiósok is erre haladnak át. Így aztán a harcok sem hagyták teljesen érintetlenül, az oroszok már több légicsapást mértek a térségre. Legutóbb hétfőn bombáztak egy Lviv környéki vasútállomást, egy héttel korábban hét civil is életét veszítette egy rakétatámadásban, előtte üzemanyag-tárolót, repülőteret és laktanyát lőttek.

Az özvegy végső búcsúja elesett férjétől a lvivi Szent Péter és Pál apostolok templomában. Fotó: Kurucz Árpád

Óriási erődítés zárja le a Lvivbe vezető kétszer háromsávos főutat; az autósok embermagas betontömböket, tankcsapdákat és álcaháló alá rejtett őrállomásokat kerülgetve hajthatnak a városba. A szemerkélő esőben fázósan cigarettázó katonák unottan intenek továbbot. Erre aligha kell megállítani az orosz harckocsikat, a front több mint ezer kilométerre húzódik. Amíg a harcok dúlnak, az akadályok azért maradnak – ki tudja még, mit hoz a jövő?

A harcok szele

A harcok szele azért Lvivet is elérte. A települést és környékét több orosz légicsapás érte, többségében katonai célpontokat, viszont legutóbb az „eltévedt” cirkálórakéták hét civil életét is kioltották. Azt mégsem lehet mondani, hogy bárki az eget kémlelné aggodalmasan. 

A légiriadók szinte mindennaposak, de két hónap után az emberek többsége már ezt is elintézi egy vállrándítással, és óvóhelyre sem vonul.

Éjjelente a város azért elcsendesül, 23 órától kijárási tilalom van érvényben, amelyet meglehetősen komolyan is vesznek. Az UNESCO világörökségi listáján szereplő történelmi belvárost is megerősítették a bombázások ellen, a műemlékeket felállványozták és homokzsákokkal kerítették, a templomok ablakait bedeszkázták és bádogozták, a szobrokat gondosan becsomagolták.

Az 1900-ban átadott operaház homlokzatáról három hatalmas molinó, három hőstett függ. Az egyik Vitalij Szkakun portréja, a katonáé, aki a háború legelső napján halt meg. Akciófilmbe illő története szerint önként jelentkezett, hogy aláaknázza a herszoni hidat, de elmenekülni már nem volt ideje, így saját életét feláldozva hozta működésbe a pokolgépeket, jelentősen lelassítva az orosz erők előrenyomulását. A középső felvételen a Fekete-tengeren fekvő Kígyó-sziget látszik madártávlatból, illetve helyőrsége, akik nem adták meg magukat az ostromló orosz hadihajónak, inkább elküldték a támadókat melegebb éghajlatra. Utóbb ugyan kiderült, hogy a védők – vagy legalábbis egy részük – valószínűleg mégis letették a fegyvert, és orosz fogságba estek, de a nemzetközi médiában is nagyot futó önfeláldozás mítoszát úgy tűnik, már nem lehet lerombolni. 

Hasonló a helyzet a harmadik molinóval, a „kijevi szellem” portréjával. Az ukrán híradások szerint a Mig-29-es pilótája legalább hat orosz repülőgépet szedett le a főváros fölött a háború első napjaiban. A XXI. század első ászának hitelességét azonban sokan megkérdőjelezték, szakértők szerint inkább PR-fogásról lehet szó, mint valóságos személyről.

Vlagyimir Putyin képe a WC-papírokon a lvivi bolhapiacon. Fotó: Kurucz Árpád

Ez a fajta információs hadviselés másutt is visszaköszön. A lvivi bolhapiacon több árusnál kapható WC-papír Vlagyimir Putyin arcképével, a másiknál Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt nyomtatták a pólókra. A városközpontban szó szerint minden a nemzeti sárga-kék színekre festett, és az ukrán zászlók gyártói is teletömhették a zsebeiket. Beregszász határában pedig egy plakáton kötelet ígérnek az orosz elnöknek. A hírcsatornákon mindenütt ugyanaz az adás megy – az orosz tévéket már korábban betiltották –, és nagyjából az újságokban is egyforma cikkek jelennek meg, amelyek orosz véleményeknek nem adhatnak teret.

Plakátokon a Time címlapja Lvivben. Rajtuk a világ szeme. Fotó: Kurucz Árpád

Menekültturisták

Mindez az ukránoknak szól, a háború nem éppen turistacsalogató, külföldiből legfeljebb újságírók, diplomaták, segélyszervezetek munkatársai fordulnak meg a városban. A békeidőben 750 ezres lélekszámú település most mégis zsúfoltabb, mint szokott, óvatos becslések szerint is több százezer belső menekült keresett menedéket Lvivben. Sokan közülük tehetősek, a szállodánkban a legtöbb szobát ők vették ki, több hónapra előre. Reggelente köntösben csattognak ki az udvarra cigarettázni, mások a kutyát viszik sétáltatni, valaki a folyosón felejtette a vasalódeszkáját. Az óvárosi forgatag is rájuk épít. Az éttermek, kávézók, kocsmák nem csak nyitva tartanak, de tömöttek, mintha nem is állnának hadban. 

Nem állhat meg az élet. Nem állhat le a gazdaság. Mi így vesszük ki a részünket a háborúból. Aztán ha jön a behívó, fegyvert ragadunk 

– ad magyarázatot a pezsgő mindennapokra hotelünk hadköteles korú recepciósa.

Borús kilátások a mindig esős Lvivben. Az élet megy tovább. Fotó: Kurucz Árpád

Lvivben egyébként a fotózkodás dívik: az óvárosban kéretlenül lefényképezik az embert, a felvételt gyorsan kinyomtatják, aztán „nem meghatározott árért” rátukmálják a turistákra. Az én „fényképészem” egy nem túl bizalomgerjesztő, tetovált arcú fiatalember, aki azt állítja, hogy Mariupolból menekült, azért vállalta az alkalmi munkát. De könnyen lehet, hogy csak a porig rombolt város ismerősen csengő nevével próbálja kicsalogatni pénzemet, arra legalábbis már csak zavaros választ tud adni, hogy mikor és miként érkezett, illetve maradt-e valakije az ostromgyűrűben. A következő sarkon már újabb objektívvel nézek farkasszemet, az egyik üzlet előtt pedig szürreális szamárjelmezben ölelgetik a vigyorgó sétálókat, amit jobbnak látok messziről elkerülni.

Hősi halottak

Éles ellentétként, két utcával arrébb, a Szent Péter és Pál apostolok temploma előtt fekete tömeg és katonák sorfala várakozik néma csendben. 

Hamarosan egy halottaskocsi gördül be a macskaköves utcán: hősi halottat hoznak. 

A 39 esztendős Oleg Kobirn a háború kitörése után azonnal jelentkezett a seregbe, a kelet-ukrajnai harcokban, a Donbaszban veszítette életét. A gyászolók előbb térdre ereszkednek, majd hömpölyögve nyomulnak be a szélesre tárt kapukon. Családtagok, barátok, bajtársak, vagy csak olyan ukránok, akik sárga-kékre festett virágokkal kegyeletüket róják le a katona előtt, akit sohasem ismertek.

Bajtársak kísérik végső útjára a hősi halottat Lvivben. Fotó: Kurucz Árpád

A templom közepén felállított ravatalt szoros körbe zárják, így csak az özvegy fájdalmas kiáltásából tudom, hogy leemelték a koporsó tetejét. A kétségbeesett sírás lassan csendesül, átadva a helyét a pap szomorú szónoklatának, és a kántor zengő énekének. A hajó hátuljában egyenruhás bajtársak vetik bőszen a keresztet, még a fegyvert sem csatolták le az istenházában. A végső búcsúnál az idős édesanya remegő kézzel simogatja meg utoljára fia arcát. A feleség homlokát tartva egészen közel hajol hozzá, aztán kis híján összeesik, mentősök támogatják vissza székéhez. Két tinédzserkorú lánya egymásba karolva, vörös szemmel nyeli könnyeit. Az oltár oldalában helyi és nemzetközi fotósok kisebb csoportja könyököl ki magának helyet, hogy másnap a címlapokon szerepeljen, milyen áldozatot hoz Ukrajna.

Ukrán katonák róják le kegyeletüket elhunyt bajtársuk temetésén Lvivben. Fotó: Kurucz Árpád

A megrendítő szertartás nagyjából háromnegyed óra múlva a koporsó lezárásával, majd rövid katonai tiszteletadással ér véget. Oleg Kobirn arcképe hamarosan a tablóra kerül, a több tucat másik hősi halott mellé. A templom még ki sem ürült, de a padlót már söprik, a székeket pakolják, a papok lehorgasztott fejjel kicsit elvonulnak. Nemsokára újabb temetés kezdődik.

Borítókép: Az özvegy végső búcsúja elesett férjétől a lvivi Szent Péter és Pál apostolok templomában. (Fotó: Kurucz Árpád)