Az 1984. december 2-ról 3-ra virradó éjjel úgy indult, mint bármelyik másik az India középső részén, Madhja Prades államban található akkoriban nagyjából 650 ezer lakosú Bhopálban. Azonban az éjszaka közepén a város lakói arra ébredtek, hogy köhögnek, és ég a szemük − már aki felébredt, mert sokan álmukban fulladtak meg. A láthatatlan ellenség elől nem volt hová menekülni.
Ez az ellenség nem volt más, mint a metil-izocianát (MIC), a világ egyik leghalálosabb vegyülete, amelyből mintegy hatvantonnányit tároltak a városban található Union Carbide növényvédőszer-gyárban.
A MIC vízzel érintkezve gázt képez, amely akár kis mennyiségben belélegezve is szemirritációt és légzési nehézségeket okozhat, nagyobb kitettség esetén pedig tüdőödémához, illetve vaksághoz vezethet.
A Union Carbide indiai kalandja igazi sikertörténetként indult. A nyolcvanas évekre India nagyjából úrrá lett a belső zűrzavaron, és a szomszédos Pakisztánnal való fegyveres konfliktus is véget ért. Az ország elindult a gazdasági fejlődés útján, és különösen nagy hangsúlyt helyezett a mezőgazdaságra. Nem csoda, hogy a Union Carbide, amely akkoriban a világ negyedik legnagyobb vegyipari cége volt, és a ceruzaelemektől a mellimplantátumig mindent gyártott, ugrott a lehetőségre, hogy gyárat nyisson az országban.
Azonban hamar kiderült, hogy az indiai gazdák nem veszik úgy a növényvédőt, mint arra az amerikaiak számítottak, így 1982-re a gyár komoly veszteséget halmozott fel, amelyre költségcsökkentéssel, majd a gyártás leállításával reagált az óriáscég. A munkások 35 százalékát (főleg a képzettebbeket, így jobban fizetetteket) elküldték, és a gyilkos MIC levegőbe kerülését megakadályozni hivatott három biztonsági rendszer karbantartásán is spóroltak − hiába figyelmeztettek ennek veszélyeire a vállalat saját belső jelentései.
A katasztrófa előtt négy órával egy munkás elindított egy rutin-tisztításiműveletet, azonban nem zárta le az érintett csőszakaszt, így a víz utat talált magának az E610 jelű tartályba, amelyben 42 tonna MIC-et tároltak. Mivel a biztonsági berendezések nem működtek, a mérgező gáz a levegőbe került és szétterült a mit sem sejtő város felett.
Az áldozatok számát csak megbecsülni lehetett, mert egész családok pusztultak el. Madhja Prades állam 3787 áldozat hozzátartozóinak és 574 366 sérültnek fizetett kártérítést. Más becslések szerint mintegy nyolcezren haltak meg az első két hétben, és legalább nyolcezren azóta. Sokan részben vagy teljesen megvakultak, légzési nehézségekkel küzdenek, az átlagosnál sokkal gyakoribbak a rákos megbetegedések és a fejlődési rendellenességek a városban.
A gyár, amely a rengeteg szenvedést okozta, még ma is gyakorlatilag ugyanúgy áll, mint 39 éve. Mivel az amerikai cég és az indiai hatóságok egymásra mutogatnak, senki sem tisztította meg a területet, amelyet így máig szennyeznek az elhagyott gyárban található vegyi anyagok.
Amikor Union Carbide vezére, Warren Anderson a történtek után ellátogatott Indiába, hogy saját szemével lássa a helyzetet, az indiai hatóságok elfogták, de aztán nevetségesen alacsony óvadék ellenében kiengedték, és elhagyta az országot. A Union Carbide ragaszkodott ahhoz, hogy a katasztrófát szabotázs okozta − bár ez az elmélet nem ad magyarázatot arra, hogy a biztonsági rendszerek közül miért nem működött egy sem.
A cég végül 470 millió dollárt fizetett az áldozatok hozzátartozóinak és a túlélőknek, ami tekintélyes összegnek tűnik, egy főre lebontva azonban nevetségesen kevés.
Büntetőjogilag a cég hét korábbi alkalmazottját vonták felelősségre 2010-ben, huszonhat évvel a tragédia után, őket egyenként két év börtönbüntetésre és mai árfolyamon nagyjából egymillió forintnyi kártérítésre ítélték, de rövid idő után szabadlábra kerültek. Mindannyian indiaiak voltak, az amerikai vezetők közül senkit sem ítéltek el. Bhopál tragédiája hamar lekerült a címlapokról és a feledés homályába veszett. A túlélők pedig máig hiába várnak az igazságra.
Borítókép: Bhopali nők posztereket erősítenek a bezárt Union Carbide gyár falaira (Fotó: Ravi Raveendran/AFP)
