– Volodimir Zelenszkij évértékelő beszédében arról beszélt, nem mindig baráti a viszony Magyarországgal, és szívesen találkozna Orbán Viktorral, hogy elsimítsák a nézeteltéréseket. Lát erre esélyt jövőre?
– A magyar fél soha nem zárkózott el egy ilyen találkozó elől. Sőt, az volt az álláspontunk, hogy fontos lenne – de csak akkor, ha tartalommal is meg tudjuk tölteni. Ehhez képest folyamatosan csak bővült azoknak az ügyeknek a listája, melyek megoldásra vártak.
Úgy tűnt, hogy az ukrán fél sokszor legfeljebb politikai gesztusokra hajlandó, hogy aztán „kipipálhassák”, minden európai vezetővel találkoztak, hiszen Orbán Viktor látványosan hiányzott.
Azt viszont nem láttuk, hogy a Magyarország vagy magyarság számára fontos kérdéseket valóban készek megvitatni ennek érdekében. A legmagasabb szintű találkozó eddig tehát itt akadt el, nem a fogadókészséggel volt a baj.
– Az ukrán politika és média hogyan értékelte a magyar tartózkodást és vétót az uniós csúcson?
– Kijevnek különösen fontos volt most ez az uniós csúcstalálkozó, hiszen a beígért katonai győzelmek helyett szükségük volt valamilyen politikai sikerre. Miután a NATO-tagságra ígéretet sem kaptak, legalább az Európai Unió irányából kellett egy visszajelzés, hogy értéklik az erőfeszítéseiket. Nem is lenne ezzel baj: a kérdés inkább egyrészt az, hogy Ukrajna tényleg alkalmas-e a tárgyalások megkezdésére, másrészt hogy az Európai Unió készen áll-e rá, ráadásul mindezt egy háború közepén? Végül egyértelműen politikai döntés született, aminek Magyarország nem állt az útjába. Ami az ukrán reakciót illeti, Kijevben is érezték, hogy ezt a helyzetet nem tudják egyedül Magyarország nyakába varrni, hiszen más tagországokban is felmerültek kételyek. Megítélésem szerint az ukrán közvélemény már sokkal józanabb, mint korábban.
Belátták, hogy milyen súlyú kérdések vannak napirenden, így a vádaskodó vagy támadó hangnem is elmaradt. Inkább némi kétségbeesést érzek.
– Mikorra lehet reális az uniós csatlakozás?
– 2014 óta az ukrán elit erre az útra lépett. A választás egyértelmű: elutasítják a régi szovjet világot, helyette Európát választják. Azért azóta is sokat változott a helyzet, emlékeztetnék például, hogy a háború kirobbanása előtt a NATO-csatlakozást a többség még nem támogatta. Az viszont az ukránoknak meggyőződése, hogy az uniós csatlakozás a legtöbb bajukra megoldást jelentene, az emberek számára pedig valamiféle jólétet hozna. Az Európai Unió politikája is lehetővé tette, hogy belekóstoljanak mivel járna a tagság, hiszen például szabadkereskedelmi egyezményt kötöttek, vízummentességet kaptak. Ettől még az ukrán társadalomnak óriási átalakuláson kellene átmennie, hogy kész legyen a tagságra. Ez időben nagyon távoli.
Az ukrán vezetés optikája azért téves, mert az, hogy most futószalagon gyártják a törvényeket, nem pótolja azt, hogy a társadalom mélyebb szövetébe leszivárognak-e a változások?
– Ha már futószalagon gyártott törvények: hogy értékeli az új kisebbségekre vonatkozó szabályokat?
– Most annyi történt, hogy a nyugati – elsősorban persze magyar – kritikákat egy módosító csomaggal megpróbálták orvosolni. Ez részben sikerült, de nagyon fontos helyeken még vannak hiányosságok. Az egyik legsérelmesebb intézkedés az volt, hogy felső tagozatban fokozatosan át kellett térni az ukrán oktatásra – ezt visszavonták. Ezentúl csak három tárgyat: ukrán nyelv és irodalmat, ukrán történelmet, illetve honvédelmet kell ukránul oktatni, ami vállalható kompromisszum. Igaz, van egy rendelkezés, amely alapján az iskolák dönthetnek arról, hogy ezeket kiterjesztik. Ez a kiskapu azt jelentheti, hogy ha a többségi vezetésű intézmény úgy dönt, akkor egy pillanat alatt visszaáll a régi helyzet. Néhány másik kérdés is még nyitva maradt. Például hogy van-e joga a kisebbségeknek iskolát fenntartani? Nem rendezték a kisebbségi nyelvhasználatot illetően sem, azaz hogy az emberek saját nyelvükön fordulhassanak az állami hatóságokhoz. Vagy egy kárpátaljai magyar többségű önkormányzat miért ne tarthatná magyarul az üléseit? Sok helyen óriási előrelépésként értékelték az új ukrán törvényt.
Én óvatosságra intek. A kisebbségi kérdést újra magasabb szintre emelték, de ezt azért még nem nevezném progressziónak. A nagyon rossz helyzet javult valamennyit, de még mindig nem tartunk ott, ahol korábban jártunk.
– Az új ukrán nagykövet kinevezését már öt hónapja jóváhagyták, de még mindig nem érkezett meg. Mennyire szokatlan ez a diplomáciában?
– A küldő ország szuverén döntése, hogy mikor és hogyan küld nagykövetet. Ebbe a fogadó országnak beleszólása nincs. Az eljárásrend szerint a fogadó ország mindössze arról nyilatkozik, hogy fogadja-e a konkrét személyt. Ez már megtörtént, innentől kezdve Kijeven múlik, hogy megítélje a jelölt alkalmasságát, felkészítésének módját. Nem tudom mire vélni a folyamat elhúzódását. Várunk.
