Festmény, pezsgő, kalapács

Érdekes jelenettel kezdődött nemrég a Kieselbach Galéria 61. Tavaszi aukciója a budapesti Marriott Hotel dísztermében: a pezsgőspoharakat és licitálótárcsákat szorongató hölgyek, urak még szabad helyeket kerestek a zsúfolt teremben, de már akadt látnivaló — egy kedves fotót vetítettek ki, amely által egy, a Vígszínházban megrendezett 1998-as árverés színfalai mögé láthattunk be. Egy ötévesforma kisfiú mosolyog a kép előterében, a Kieselbach Galéria felirat díszeleg a pólóján, és egy festményt tart a kezében, amelynek sarkát a cipőorrára támasztja. A háttérben az apja is látható, aki épp buksisimogatással díjazza az árverésen segédkező kisfiú igyekezetét.

A fiú nemcsak működő, hanem hiteles mintát is lát az édesapja pályájában Fotó: Bach Máté

– Kieselbach Ákos vagyok, és a mögöttem kivetített fotón is engem láthatnak huszonegy évvel ezelőtt – jegyezte meg a tavaszi aukción a pódium­ra állt fiatalember, és nem lehetett eldönteni, hogy zavara a közönség nénis-bácsis somolygásának volt betudható, vagy annak, hogy ez volt az első nagyobb árverés, amelyet ő vezetett (211 tétel szerepelt). De ahogy behozták az első kikiáltási tételt, Berkes Antal ­1905-ös Boulevard omnibusszal című festményét, már egy magabiztos fiatalembert láthattunk, aki gyakorlott karmester módjára intett a terem azon részei felé, ahonnan éppen licit érkezett, és csak úgy pörgött a képzeletbeli számláló, amely több tétel esetén a kikiáltási ár többszörösénél állt meg – először, másodszor, harmadszor –, és a kép elkelt.

Milliós licitlépcsők

Aki először jár ilyen eseményen – de talán a visszatérő vendégek is –, egy show-t lát az egészből, ahogyan ismerősök és ismeretlenek megküzdenek egy-egy festményért: vannak, akik telefonon vagy interneten keresztül licitálnak, mások a teremben személyesen vagy az itt ülő megbízottjuk által. Fél óra elteltével már az is észrevehető, hogy a közelünkben ülők közül ki olyan gyűjtő, aki zsákmányért jött, ki az, aki épp áruba bocsátotta egyik korábbi szerzeményét vagy egy örökölt festményt, ki az, aki csak nézni szereti mindezt, esetleg a társaságért vagy a pezsgőért érkezett, és emlékezetes a kortárs festő mosolya is, akinek a képe épp a kikiáltási ár ötszöröséért kelt el.

Érdekes hangzása van annak, hogy 50 millió forint fölött már ötmillió a licitlépcső – tehát ennyivel emelkedik az ár, ha valaki magasba lendíti a tárcsát. Például Perlrott Csaba Vilmos 1910 elején festett Park (A művésztelep parkja) című képe – amely az aukció katalógusának borítóján is visszaköszön – 44 millió forintról indult, és 95 millióért cserélt gazdát.

Egy átlagembernek ezek döbbenetes összegek, pedig sokkal többért is vásároltak már festményt – a hazai rekord Csontváry Kosztka Tivadar Traui tájkép naplemente idején című képe, amely 240 millió forintért kelt el 2012 decemberében a Virág Judit Galéria aukcióján. A Kieselbach Galéria legsikeresebb eladása is egy Csontváry: A szerelmesek találkozása című, 1902 körül festett képet 230 millió forintért vásárolták meg 2006 decemberében.

De ezek az impozáns összegek még csak meg sem közelítik a világszinten jegyzett rekordokat. A világ legdrágább műtárgya ugyanis 2017. november 15-én a Christie’s aukciósház New York-i árverésén kelt el: Leonardo da Vinci Salvator mundi (A világ megváltója) című képéért jutalékokkal együtt 450 312 500 dollárt (119,462 milliárd forint) fizetett egy vevő. Ez az összeg két és félszerese volt annak, mint amennyit árverésen addig valaha adtak egy műtárgyért.

Ki mondja meg, mennyi?

Kieselbach Tamás művészettörténész, műkereskedő és műgyűjtő, a Kieselbach Galéria és Aukciósház tulajdonosa és fia, Kieselbach Ákos művészettörténész az aukció másnapján fogadtak a galéria termei mögött nyíló „labirintus” egyik könyvekkel és festményekkel telerakott szobájában. A beszélgetésünk földhözragadt kérdésekkel indult, hiszen az is érdekelt, hogyan készítenek elő egy aukciót: honnan vannak a képek; ki mondja meg, mennyibe kerülnek; milyen biztonsági feltételei vannak egy ilyen galéria működtetésének; kellenek-e páncélozott autók ahhoz, hogy többmilliós festményeket szállítsanak; hogyan szűrik ki a hamisítványokat, és honnan van a kalapács?

Szelíd mosollyal beletörődve röviden felvázolták mindazt, ami ebből publikus. A galéria fő profilja a magyar festészet, főként a XIX. század végi és XX. századi művészek munkái, így az aukció kínálatába is ezekből válogattak. A galériát gyakran keresik meg eladásra szánt képekkel, ugyanis biztosítják az ingyenes értékbecslés lehetőségét. A szakemberek pedig a beérkező ajánlatokból válogatják ki azokat, amelyeket aukcióra bocsátanak. A kikiáltási árra, valamint a becsérték alsó és felső határára ők tesznek javaslatot, de a végleges számok természetesen a tulajdonossal folytatott konzultáció során alakulnak ki.

A fiú nemcsak működő, hanem hiteles mintát is lát az édesapja pályájában
Fotó: Bach Máté

Értékbecsléskor azt mondják el, szerintük milyen sikerrel, megközelítőleg milyen áron adható el ez a kép, így a tulajdonos össze tudja hasonlítani más galériák ajánlataival is. A kikiáltási ár fix összeg, míg a becsérték egy olyan intervallum, amelyen belül a műtárgy reális leütési ára várható. Ezeket az alkotó presztízse, a műtárgy kvalitása és a piac aktuális állapota határozza meg: rangot kell adni velük, de közben nem rugaszkodhatnak el a realitástól, hiszen a potenciális vevők számára is előnyösnek kell lennie. Az elsődleges, közös cél ugyanis az eladás – a galéria érdeke is ez, hiszen az aukció lebonyolításáért kapott jutalék a leütési ár 11 százaléka.

– Ha valamit aukcióra bocsátunk, fontos, hogy látsszon, hogy mi bízunk a képben, és fölkészüléssel, tanulmánnyal, igényes katalógussal és kiállítással, jó keretezéssel sikert tudunk elérni – összegezte a műkereskedő azokat a lehetőségeket, amelyekkel egy galéria segíteni tudja a műalkotás sikerét.

Mint kiderült, nem övezi nagy felhajtás a képek szállítását és tárolását, de az évtizedek során jól működő biztosítási és biztonsági rendszert építettek ki.

A hamisítványokat általában már a szakértők felismerik – épp Kieselbach Tamás volt az, aki Einspach Gáborral és Molnos Péterrel közösen megalapította az Első Magyar Festményszakértő Irodát, hogy megvédjék a magyar festészet jó hírét és persze a műtárgypiac tisztaságát is a külföldön egyre sűrűbben felbukkanó hamisítványoktól. Mint kiderül, viszonylag ritkán van szükség a modern technika vívmányait is bevetni egy-egy kép eredetiségének vizsgálatakor, a legfontosabb az iskolázott, műtárgyak tízezrein edzett szem, a lehető legnagyobb adatbázisból merítő vizuá­lis memória. A laboratóriumi anyagvizsgálatokkal ugyanis csupán a festékek összetétele, ideális esetben a műtárgyak kora állapítható meg, ezek alapján azonban nem szűrhetők ki azok a hamisítványok, amelyeket az utánzott művész idejében a kortársai készítettek. Pedig éppen ezek a legveszélyesebbek.

Az aukción látott kalapácsot pedig külön Ákosnak készíttették, ez volt a születésnapi ajándéka. És milyen a jó aukcióvezető? – Az ő szerepe akkor látszana igazán, ha valamit nem jól csinálna, akkor bizony sok-sok millióval értékelné le az aukciós anyagot – véli a galériavezető. Szerinte erre akár egy rossz poén, egy kellemetlen hangsúly vagy egy félreérthető gesztus is elég: megtörik a ritmus, megakad a lendület, valaki érintve érzi magát, és a galéria akár örökre is elveszíthet egy vevőt. A vezető stílusát úgy kell elképzelni, mint a karmesterét.

Kieselbach Ákos azért is tudta ilyen gördülékenyen teljesíteni ezt a feladatot, mert belenőtt ebbe a világba, a hazai gyűjtők jó részét is ismeri, és az ­aukciós anyag összeállítását is végigkövette. A pályaválasztása igazolja, hogy nemcsak működő, hanem hiteles mintát is lát az édesapja pályájában – ez akkor is érezhető volt, amikor gyermekkori utazások emlékeit idézte fel. Szüleivel hármasban rendszeresen elutaztak a Sotheby’s és a Christie’s londoni árveréseire, járták Európa fontos kiállítóhelyeit, és közben hallgatta, ahogyan az édesapja mesél.

Kieselbach Tamás, aki a beszélgetés közben átsietett egy másik szobába, két vaskos füzettel tért vissza, amelyben jól megfér egymás mellett Garfield beragasztott vagy rajzolt figurája az olyan bejegyzésekkel, mint „Rubens – nagy fenék”. Ebbe a két „írogatósba” Ákos tízéves korától kezdve lejegyezte mindazt, amit a múzeumokban vagy galériákban járva látott és meg akart jegyezni egy életre. „Odilon Redon: vallás, küklopsz. Eser [sic]: vicces festő, liba vagy hal. Josef Albers: kocka így, kocka úgy” – végeláthatatlanul sorjáznak a rövid emlékeztetők, minden évben több száz név került a lapokra. De igazi rajongással kisgyerekkorában a tetoválásokat és a graffitiket fotózta, utóbbiakért akár hetente többször is el kellett őt kísérni az Óbudai Harisnyagyárhoz, akkoriban még a Blikk is írt a kisfiú furcsa hobbijáról.

Felnőttként Glasgow-ban tanult, mert az ottani művészettörténet-oktatás sokkal több lehetőséget kínált a műtárgyakkal való kapcsolatra, rendszeresen bejártak a Christie’s aukciósházba, és megismerhették az oda beérkező anyagot. A szakdolgozatát magyar témáról írta, a Nyolcak festészetéről és az ő kölcsönhatásaikról a párizsi kortársaikkal. A magyar festészet nemzetközi kapcsolatának kérdése több éve foglalkoztatja: a 2014-ben indított blogján (hungarianinternationalart.blogspot.com) már több mint ezer analógiát mutatott be úgy, hogy egy külföldi festő művét teszi közzé egy magyar festőé mellett.

A kulisszák mögött – Vígszínház, 1998
Fotó: Kieselbach Galéria

Most rakjuk össze

Kieselbach Tamás viszont nem műkereskedő-családba született, tizennégy évesen volt először aukción, és lenyűgözte ez a világ. Az üzleti vonatkozása csakúgy, mint a képek mögött felsejlő történetek. „Világhírűvé tesszük a magyar festészetet!” – sok évvel ezelőtt fogalmazta meg ezt a vállalását, és azóta tervszerűen, lépésről lépésre dolgozik azon, hogy valósággá váljon. A kiadott ötven könyv és a több tucat kiállítás is ezt a célt szolgálja, ahogy az általa létrehozott festménygyűjtemény is egy lépcsőt jelentett ezen az úton. Tizenéves korától a harmincas éveiig ugyanis egy rendkívüli kollekciót állított össze olyan főműsűrűséggel, ami senki másnál nincs meg. Mint mondta, óriási szenvedély és önmegmutatási vágy van emögött.

– Azt akartam, hogy ennek a gyűjteménynek a gazdagsága és kvalitása rólam, az én szakértelmemről, szorgalmamról és elhivatottságomról is szóljon, egy víziót közvetítsen, de közben ne váljak a rabjává. Akkor szabadítottam fel magam alóla, amikor mindezt könyvben is megmutattam – összegezte.

Könyveiben és a galériához kötődő kiadványokban egyaránt érezhető, hogy az üzleti lehetőségeken túl számára a magyar festészet ügye misszió. Átfogó és monumentális munkáiban a történelmi fordulatok okozta identitástörések mentén mutatta be a magyar festészet helyzetét és a gyűjtéstörténetet.

– Sok olyan festő van, akinek az értéke nincs elmondva, és arra is fel kell hívni a figyelmet – itthon és külföldön is –, hogy a tragikus sorsú huszadik század csaknem minden életműre hatást gyakorolt. A nagy kollektív drámák, a két világháború, Trianon, a vészkorszak és a szovjet megszállás nem csupán hideg történelmi tények, hanem sorsokat megpecsételő traumák, amelyek nyomot hagytak a művészetünkön. Ígéretes karrierek törtek meg, számtalan magyar remekmű elpusztult vagy szétszóródott a világban, az életműveket ma sem ismerik és becsülik úgy, ahogy kellene. Azon dolgozunk, hogy ez megváltozzon. Most rakjuk össze a múltunkat – hangsúlyozta.