Gyógyír a világ őrületére

Van nekünk egy kultikus írónk, akit tényleg csak szeretni lehet, akibe nem lehet belekötni, és talán utolsó szerzőnk a „régi iskolából”, a negyven éve elhunyt Örkény István.

A Tóték című regényből készült egyfelvonásos opera egyik jelenete Fotó: MTI/Mohai Balázs

Van nekünk egy kultikus írónk, akit tényleg csak szeretni lehet, akibe nem lehet belekötni, és talán utolsó szerzőnk a „régi iskolából”, akin még őszintén nevethetünk, mert őutána bizony már jönnek a humorforrást anyanyelvünk abuzálásában meglelő, hideglelkű posztmodernek (meg a pomogácsok). Van egy írónk, akivel nem lehet vitatkozni, akit nem lehet megkérdőjelezni, mert végállapotokról mesél nekünk, amelyekben sok halandónak elég a puszta, néma túlélés. De még többen vannak azok, akik egyszerűen belepusztulnak anélkül, hogy eszükbe jutna mesélni. Nem is lenne abból mese, csak valami artikulálatlan üvöltés, halálsikoly, a siralomvölgyből szabadulni vágyó lélek utolsó akusztikai kísérlete.

Csak a legnagyobbak képesek arra, hogy akkor is beszéljenek, meséljenek, amikor már mindenki más üvölt.

Negyven éve halt meg Örkény István. Hogy kultusza mennyire élő, arról az ország egyre több pontján fölbukkanó telefonfülkék tanúskodnak, amelyekben egyperceseket hallhatunk a telefonkagylóból.

Egyrészt akkora bajban vagyunk, hogy az irodalom népszerűsítésének minden fajtájáért hálásnak kell lennünk, másrészt van ebben a telefonfülkésdiben valami menekülő, lényegfélő attitűd. Aki valóban érti ezt a világot, pontosan tudja, hogy egy utcai telefonfülke az utcán nem groteszk.

A Tóték című regényből készült egyfelvonásos opera egyik jelenete
Fotó: MTI/Mohai Balázs

Ha az orosz front közelében, a munkaszolgálatosok tetvektől hemzsegő „szállására” (Perpetuum Mobile) vagy az őrnagy négybe vágott darabjai (Tóték) közé kellene befeküdni a sok konzumlelkűnek a simogatós telefonjával: na az volna groteszk.

A telefonfülkék egyébként a Ballada a költészet hatalmáról című egypercesre szeretnének utalni, amelyben egy telefonfülke vándorútra indul: „Az emberek utánanéztek, de nem szóltak semmit; minálunk semmin sem csodálkoznak, legföljebb azon, ami természetes.” A balladai fülke persze nem egy turistacsomópontban köt ki a végén, hanem egy vadvirágos réten, mely „olyan rejtve él a magas törzsű fák közt, mint egy tengerszem”. Ez a különbség művészet és fogyasztásra termelés között.

Vannak könyvek és életművek is, amelyek egy adott életkorban, az emberi érés bizonyos fázisaiban kihagyhatatlanok. Örkény humora, akár Karinthyé és Rejtőé, mindenkinek való. Sosem felejtem el, amikor 13 évesen barátokkal az összes létező dolgot összeszedtük a lakásban, amivel zajt lehetett csinálni (Egyetlen hangszerre emlékeztető tárgyunk egy szegény klasszikus gitár volt, ismeretlen okból fémhúrokkal. Aki picit ért hozzá, tudja, hogy ez olyan, mint biciklin a lánctalp. Iszonyatos hangja volt, de élveztük.), aztán újságcikkeket vagy Örkény-egyperceseket „zenésítettünk” meg (és közben még nem is voltunk tisztában olyan fogalmakkal, mint a punk vagy az avantgárd).

Az abszurddal és a groteszkkel egyébként úgy áll a dolog, mint a zenében a blues-zal: aki nem vészelt még át nehéz időket, az nehezen fogja érteni, mi értelme az egésznek. Egy generációkra visszamenőleg jóllakott fogyasztó, legyen bármilyen befogadó és empatikus, csak nagy erőfeszítések árán foghatja föl, miről is beszél Hasek, Hrabal, Mrozek vagy a XX. század történelmének egyik titkos írómártírja, Danyiil Harmsz (Karinthy és Örkény nagy kedvence), aki 1942-ben, Leningrád ostroma alatt halt éhen egy kórházban – de ha tíz év múlva kiderülne, hogy igazából agyonütötték szegényt, azon sem lepődnék meg. Ezek fényében Bulgakov világsikere teljesen rendhagyó dolog, hogy a Monty Python-jelenségről már ne is beszéljünk – de ez a szál már messzire vezet.

Fedezzük fel újra Örkény Istvánt, bármi áron! Ha telefonfülkés giccsel, egye fene, hát azzal. Az abszurd és a groteszk ugyanis nemcsak művészeti irányzat, hanem gyógyír a világ őrületére. Ilyenformán pedig a legszigorúbb népegészségügyi kérdés.