Épp most következik be egy törés a hagyományos műveltségünkben

Ki a magyar? Akinek nemcsak az anyanyelve, hanem a kultúrája is magyar — mutat rá Agócs Gergely felvidéki származású népzenész, néprajzkutató, aki szerint a hagyományos műveltség hiánya hosszabb távon nemzetbiztonsági kockázatot jelenthet. Ha egy társadalom kiereszti a kezéből a hagyományait, jellegtelenné, sekélyessé válik. Ez ellen a sekélyesség ellen lép fel a Fölszállott a páva című népzenei vetélkedő is, melyhez nemcsak zsűritagként kötődik, hanem a kezdetektől fogva ő a produkció szakmai vezetője. Az utóbbi évtizedeket „rögeszmés gyűjtésre” szánta, az utolsó órában próbálja összegyűjteni az éppen eltűnőben lévő hagyományos műveltség értékeit a magyar nyelvterületen és rokonainknál, az egykori Kazár Kaganátus területén élő türk népek körében is.

Agócs Gergely: Mi bajunk származhat abból, ha elfogadjuk, hogy türk részről is vannak rokonaink? Fotó: Éberling András

– Mi irányította a figyelmét a türk népcsoportokra?

– Az őstörténeti érdeklődés mellett irányadó volt nagyapám egyik megjegyzése. Amikor megkérdeztem, hogy mit jelent az a szó, hogy agócs. Azt mondta, „Tudod, fiam, mi török-tatár eredetűek vagyunk, és ez a név valamit jelent azokban a nyelvekben.” Ez személyes indíttatást is adott. Több jeles, magyar népzenekutatónak vannak keleti gyűjtései. Megnéztem, hol maradtak fehér foltok, és pont az a terület mutatkozott, amelyet a honfoglalás korában keletkezett források, illetve a középkor során hagyományozódó értesülések a magyar honfoglalás kiindulópontjaként jelölnek meg. Amikor elkezdtem áttekinteni a szakirodalmat, azt gondoltam, én csak gyarapítom majd azok sorát, akik ide jártak gyűjteni, de legnagyobb megdöbbenésemre én voltam az első magyar néprajzkutató, aki behatóan foglalkozott a Kaukázus ezen vidékén élő türk népek folklórjával. Nem mondom, hogy nem járt ott senki, például Zichy Jenő 1896-ban csodálatos fényképanyagot eredményező expedíciót vezényelt a Kaukázus vidékére, vagy Besse János a cári csapatok tisztjeivel együtt 1830-as évek elején megmászta az Elbruszt, és ő is észrevette, hogy az ott élő balkárok és karacsájok nyelvében milyen sok szó van, ami magyarul ugyanazt jelenti – még egy szójegyzéket is készített. Járt ott Mándoki Kongur István is mint turkológus nyelvész, még a Szovjetunió idején, a hetvenes-nyolcvanas években. De a magyar összehasonlító folklorisztika szempontjából igazán értékelhető, értelmezhető anyagunk nem volt. Három vagy négy népről beszélünk, a dagesztáni kumukokról, akikről azt tartják, hogy ők valójában a Kazár Kaganátus névadó etnikumának leszármazottai, az Elbrusz keleti előhegyeit lakó balkárokról, az Elbrusztól északnyugatra lakó karacsájokról, illetve a Kaukázus északi előterének síkságait lakó, az 1930-as évekig lovasnomád életformát folytató nogajokról. Százötven éves története van a magyar közgondolkodásban a finnugor–török vitának, és csak arra a vidékre nem jártak gyűjteni, ahonnan a honfoglalás hadi eseménye kiindult… Beláttam, hogy ezt sürgősen pótolni kell.

– A tudományos írásokból kitűnik, hogy a legtöbb kutató csak a saját tudományterület szakirodalmát ismeri, vagy csak azokra hivatkozik. Például egy régész jellemzően csak történész- és régészkollégák eredményeivel számol, általában nem jelenik meg a tanulmányában a nyelvészek, etnográfusok kutatásainak tanulsága. Ön a türk népek körében fellelte a magyar Csodaszarvas mondának megfelelő hőséneket. Annyira kézenfekvő volna azonnal megvizsgálni, hogy ahol ismerik és ugyanígy tudják ezt a történetet, ott mit rejt a föld. Mennyire jellemző, hogy különböző tudományterületek tudósai összeüljenek, és egy helyre rakják mindazt, amit kiderítettek?

– Az egyes tudományágak közötti párbeszéd hiánya elszigetelt, ingatag eredményekhez vezet. Például ha valaki tanulmányozza az eurázsiai füves puszta népeinek néprajzát, nagyon hamar szembesül azzal, hogy a nagyállattartó, lovasnomád életforma milyen hihetetlen nagy területek bejárásával párosult. A legidősebb nogaj adatközlőim még sátorban születtek. Az 1930-as évek végén csak erőszakkal sikerült Sztálinnak letelepíteni őket, addig nemezsátrakban – ők termének hívják, a terem szavunk például őrzi ezt – laktak. Mindig megkérdezem őket, hogy mit mondtak nagyapáék, ők hol laktak, honnan jöttek ide, mielőtt letelepítették őket. Gyakran kapom azt a választ, hogy hát, télen itt laktak. És nyáron? Nyáron az Urálban. A Kaukázustól az Urál jó kétezer kilométer – majdnem akkora távolságra voltak a nyári szállásaik a téli szállásaiktól, mint amennyi innen, Magyarországról eljutni a Kaukázusba. Tehát azok a polémiák, hogy hol találkozott Julianus a magyarokkal – valakikkel, akik tudtak vele magyarul beszélni – sehova nem vezetnek. Ha valaki rábök a térképre, hogy ott találkozott velük, tehát ott az őshaza, az tudománytalan, hiszen az nem számol azzal az ismerettel, hogy a nagyállattartó nomád életforma hatalmas nagy területek bejárásával párosult, és nem számol azzal, hogy ha valaki a történelem során magyarul értő emberekkel találkozott, akkor az nem jelent többet, mint hogy ők akkor éppen arra jártak. Julianus előtt néhány évvel Ottó barát a Kaukázus vidékén beszélt valakikkel magyarul, még az sem kizárt, hogy ugyanazokkal, csak akkor épp a téli szállásaikon voltak délen. A régész, ha ezt nem kalkulálja bele a kutatásaiba, hibás és torz eredményeket kaphat. A magyar régészek már nyitottak ebbe az irányba is, de sajnos ez a szakmai tér is egyes tudományos mítoszok mentén szegmentált, s ez finoman szólva nem szolgálja a tudományos előrehaladást. Én például nem kutatom, hogy a finnugor vagy a türk eredetelmélet helytállóbb, mert ez nálam nem vagy-vagy kérdés, én a rokonság összefüggéseiről az és-és képlet szerint gondolkodom. Mi bajunk származhatna abból, ha elfogadjuk, hogy nem csak a finnugor vonalon, hanem a türk részről is vannak rokonaink?

Agócs Gergely: Mi bajunk származhat abból, ha elfogadjuk, hogy türk részről is vannak rokonaink?
Fotó: Éberling András

– Aki zenével foglalkozik, gyakran megtapasztalhatja, hogy a kultúránknak az a nagyon vékony szelete, ami a nyelv által megragadható, a legsérülékenyebb vagy legképlékenyebb. Számos példát látunk arra, hogy egy nép leveti a nyelvét, de az identitását más rétegekben továbbőrzi – hazánkból például az örményeket, kunokat, jászokat ismerhetjük. Mit lát a türk népeknél, az azonos dallamszerkezeteken és motívumokon túl valamifajta lelki rokonság még megtapasztalható?

– Az egykori Kazár Kaganátus területén élő türk népeknél széles körben, a miniszterektől a pásztorokig bezárólag számon tartott tétel, hogy a magyarok nekik rokonaik. Például egy falusi lakodalomban jártunk 2007-ben, és egy mollah (ők ugyanis muszlimok) vezette a szertartást, akivel utána beszélgetésbe elegyedtünk. És ez a falusi értelmiségi már a beszélgetés elején kérdezte: „Mit gondoltok, hogy IV. Béla miért fogadta be a kunokat? Nem látjátok, mi történt a keletről érkező egyéb jövevénynépekkel Európában? Nem látjátok, mi történt a nyugati társadalmakban a zsidókkal, az örményekkel, a cigányokkal, hogy a szétszóratás és jogfosztottság volt az osztályrészük? A ti királyaitok pedig befogadták a kunokat és a jászokat, és nem jogfosztottan, hanem megerősítették őket nemesi jogaikban, rendi kiváltságot kaptak, területet, autonómiát – nem tűnik fel, hogy Európában nem ez volt a szokás? Szerinted miért volt ez? Mert tudták, hogy rokonok. A rokonaikat fogadták be.” Tehát nálunk régi hagyománya van annak, hogy akik elfogadják az itt élők kultúráját, azt a magyarok befogadják. A kunoknak például meg kellett keresztelkedniük… Az európai népekhez képest nagyon is befogadó nép a magyar. A türk népekre visszatérve pedig nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezt a rokonságot nekünk is ideje volna észrevennünk.

– Mivel magyarázható, hogy a zenének, sokkal erősebb identitásképző ereje van, mint más művészeti ágaknak? Például olyan banális dolgokból is kitűnik ez, hogy ismerkedéskor gyakran elhangzik a kérdés, hogy „te milyen zenét hallgatsz?”, vagy sokan az öltözködésükkel is jelzik, hogy egy adott zenei szubkultúrához tartoznak.

– Talán mert a zene a legkönnyebben elérhető kulturális felület. Ma már gyakran a telefonokon jobb minőségben hallgathatunk zenét, mintha egy koncerthelyszín akárhányadik sorában volnánk. Régi hagyománya van annak, hogy ha valakit meg szeretnénk ismerni, a zenéről kérdezzük, csak régen ezt a kérdést nem így tették fel, hanem ekképpen: „Neked mi a nótád?” Csakhogy e két kérdésfelvetésben van egy lényeges, kvalitatív különbség. „Mi a te nótád?” – ez azt jelenti, hogy a saját zenei kultúrádnak melyik az a szelete, amelyet identifikálódásképpen aktívan használsz, amelyikben a leginkább benne van, hogy te ki vagy. A „Milyen zenét hallgatsz?” – kérdés pedig csupán arra irányul, hogy a mások által legyártott kulturális termékcsomagoknak melyik az a szelete, amelyet – akár identifikációs szándékkal is – passzívan fogyasztasz. A fogyasztói zenei identifikáció viszont nagyon „alacsony vegyértékű”, nagyon csalóka, nagyon sekélyes ahhoz képest, hogy a saját zenei kultúránkból elő is tudunk adni valamit. Az elmúlt ötven évben hatalmas törés következett be. Kodály még meggyőződéssel és természetesen használta a kifejezést: zenei anyanyelvünk. Joggal tételezte ugyanis, hogy az ember a családi körben, a belenevelődés folyamataiban valamilyen zenei műveltséget is kap. Ez ma már nincs így. Ma már nem jellemző, hogy otthon a családban énekeljenek – pedig az ember az idők kezdetétől fogva a hatvanas évekig énekelt. Ma már háttérzajokat gyárt magának. Mi most az utolsó generációktól gyűjtünk, épp egy látványos törés következik be a hagyományos műveltségünkben. Összehasonlításképpen: ha most egy magyar faluban egy jó zenei érzékkel megáldott nyolcvanéves nagypapát leültetnénk, hogy írja le az összes nótát, amit el tud énekelni legalább egy versszakkal, tele lenne egy füzet csak a kezdősorokkal. Az ő ötvenéves fiát leültetnénk, írd le te is, lenne néhány tucat nóta, pár oldalnyi esetleg, de ha az ő huszonéves fiát is leültetnénk, hogy írja össze, mit tud elénekelni, valószínűleg a lap aljáig se érne le. De ez a sekélyesedés globális jelenség. Megdöbbentő, hogy országos lapok hasábjain hosszas viták zajlanak a magyar társadalom állapotáról és magukat komoly gondolkodóknak tartó értelmiségiek nem is érzékelik e széleskörű akulturáció pusztító folyamatait. Pedig ez mutatja, hogy valójában milyen a magyar társadalom. Ma a magyar anyanyelvűek elképesztő tömegei kulturális tekintetben már nem is hasonlítanak a nagyapáik korosztályára, s a magyar számukra hovatovább már csak egy nyelv. Eluralkodott a provincializmus, a kishitűség, hogy a saját kultúránk alacsonyabb értékkel bír, ma a magyar társadalom eddig még soha nem tapasztalt mértékben csúcsra járatja az idegen kulturális minták követését. Ideje volna felismerni, hogy a hagyomány hiánya nemzetbiztonsági kockázatot jelent.