Aki nem maradt csöndben

„Semmivel nem vagyok több egy jó hajóépítő ácsnál. Csak az énekesről írnak, a hajóépítő ácsról nem” – mondta Cseh Tamás 2002-ben, amikor a Petőfi Irodalmi Mú­zeumban az életéről faggattam egy közel százötven fős közönség előtti beszélgetés során. Halála évfordulóján három dallal emlékezünk rá, amelyeket ott és akkor újraértelmezett.

Cseh Tamás Fotó: MTI/Nándorfi Máté

– Tamás – kérdeztem 2002-ben, utalva az egyik leghíresebb dalára –, van neked ideálod? – A magyar hazám. Az a kép, hogy egy boldog fiú vagyok a saját hazámban – felelte. Rendhagyó este volt, mert semmi nem úgy történt 2002-ben a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahogyan megbeszéltük. Mondtam neki, hogy időnként megszólal majd valamelyik dala, hogy még inkább megidézzük az adott korszakot, amiről éppen szót váltunk.

Beleegyezett, majd az első bejátszáskor felpattant és belebeszélt a dalba. Aztán a következőbe is, érdekességekkel fűszerezte, magyarázatokkal színesítette a bejátszásokat. Reflektált önmagára, mert, mint mondta, ő soha nem tud csendben maradni.

Aztán megszólalt a Fehér babák takarodója című lemezről a Fehér babák című dal. Hallgatta egy ideig, majd kicsit megcsóválta a fejét, és azt mondta 23 évvel a lemez megszületése után, hogy nem így kellett volna énekelni, hanem sziszegve.

Fotó: MTI/Nándorfi Máté

Majd hozzátette, hogy „Meghatottan éneklem, nem jó”, és a bejátszásra, amelyen 1979-ben énekli a dalt, 2002-ben ráénekelt. Másként. Máshova rakva a hangsúlyokat. Mert a hangsúlyok megváltoztak. A régi hangsúlyok idején 36 éves volt, akkor pedig 59. – Nem így kell ezt énekelni – mondta, és énekelte másként, miközben a nézők egyszerre hallhatták a 36 és az 59 éves Cseh Tamást.

– Annyira szerelmes voltam minden nőbe, hogy jogom van kígyószerűen viselkedni most – folytatta, majd hozzátette a Fehér babák eredeti szövegét: „Homokból ágyba, (nem az én ágyamba), vízbe és sárba, mi, fehér babák.” Kicsit még hallgatta a dalt, majd a rá jellemző stílussal megszólalt ismét: „Remélem, nem untatom önöket a kommentárjaimmal.”

A közel százötven fős közönség pedig nem értette, hogy Cseh Tamás miért mentegetőzik: amit a színpadon improvizált, a fiatalabb kori önmagával való találkozás és a diskurzus túllépett minden képzeleten. A dal végén pedig csak ennyit tett hozzá:

– Azért sziszegek, hogy ne lássák, hogy sírok.

A második igazán emlékezetes pillanat a Sámándalhoz kötődő diskurzus volt. Belső tájfutásnak nevezte a játékot, amelyet a Bakonyban játszottak évről évre: az indiánt.

– A mai napig tart ez a játék, most már a gyere­keink is játsszák. Negyven évig a főnöke voltam a bakonyi indiánoknak, és most is tiszteletbeli főnök vagyok, de hát mit kezdjenek egy öregemberrel?

Hadifőnökként kezdtem, a rangomat a késemmel és a fegyvereimmel szereztem, mert ez egy hadi játék. A világon egyedülálló, mert a németek és a bolgárok is indiánoznak, de mi harcolunk is egymással. Három-négyszáz indiánból körülbelül a fele jut el egy-egy nyári táborba, ahol száz évvel ezelőtti állapotokat élünk. Semmit nem szabad használni, ami száz évvel ezelőtt nem létezett.

A férfiaknak meg kell mutatniuk, hogy férfiasabbak a többieknél. Ki a férfiasabb? Aki szebben beszél, becsületesebb, önfeláldozóbb. Ez egy nagyon furcsa szabadtéri színháznak is felfogható, mert nincsenek előre leosztott szerepek és nincsenek előre leosztott találkozások – fejtegette akkor. Amikor meghalt, nemcsak katolikus, hanem indián szertartás szerint is eltemették.

Az ócska cipő című dalhoz köthető a harmadik anekdota, amely a Bereményi Gézával való első találkozás során született. Cseh Tamás elmondása szerint egy esti kocsmázáskor azt beszélték meg Bereményi Gézával, hogy majd délután négykor meglátogatja őt. Cseh Tamás viszont nem vette komolyan a dolgot, azt gondolta, soha többé nem látja a fiút. Korán reggel elment tanítani (az 1970-es évek elején még rajzot oktatott egy kőbányai iskolában), délután pedig, miután hazaért, lefeküdt aludni, mert hosszú volt az előző éjszaka.

– Ájultan aludtam, amikor is délután négykor valaki folyamatosan nyomta a csengőt. Ott állt az előző napi anti­patikus fiú. Bejött, és mondta, hogy játsszak valami dallamot, ő pedig ír rá szöveget. Elkezdtem játszani valamit, erre ő mondta, hogy ez jó, és írt. Fogalmam sem volt, hogy mit képzel, berontott a lakásomba, fölébresztett, hullafáradt voltam. Úgy tűnt, hogy egy őrült találkozott egy szerencsétlen, fáradt tanárral.

Mondta, hogy játsszam el még egyszer, majd még egyszer. Akkor már kezdtem biztos lenni abban, hogy egy őrültet engedtem be a lakásomba. Körülbelül negyedórán át kínzott az újrajátszással.

De arra lettem figyelmes, hogy megkapó a szenvedélyessége, ahogy bánik a papírral. Aztán egyszer csak azt mondta, hogy kész, de még alaposan letisztázta. Azóta is mindig letisztáz mindent.

Megkaptam a szöveget, eljátszottam.

„Az ócska cipőt egy este már, / oly vastagon lepte a sár, / hogy végül megállt, / csak bámult Desiré. / Desiré így suttogott: / Istenem, Istenem! / Micsoda vidék! / Micsoda egy ócska vidék! / A cipőm milyen ócska már” – emlékezett vissza Cseh Tamás 2002-ben Bereményi Gézával való találkozásukra, majd hozzátette, hogy akkor és ott el is dőlt minden.

Cseh Tamás már tíz éve halott. Az énekes, aki nem tudott és nem is akart csöndben maradni, elég nagy űrt hagyott maga után.