Az 1989-ben New Yorkban alakult Helmet nevével először a kilencvenes években találkoztam a Metal Hammer magazinban – akkoriban a kézről kézre járó, rongyosra másolt magnókazettákon túl rendszerint onnan tájékozódtunk a rockzenei újdonságokról, és a Page Hamilton vezette csapat bizony újdonság volt a javából. A metálos szubkultúra külsőségei és belsőségei felől nézve pofátlanul meghökkentő volt a rövid hajú, tetoválatlan, pólós-gatyás társaság, akik inkább szabadnapos bérszámfejtőkre hasonlítottak, mint rocksztárokra. Az anno kötelező, napjainkban inkább öniróniával kezelt szex, drogok és rock and roll-köröket sem futották le, vagyis minden különösebb svindli nélkül játszották azt a zenét, amit akartak.
Az 1992-es Meantime vagy az 1994-es Betty lemezük máig hivatkozási alap, és közmegegyezésesen óriási hatást gyakoroltak olyan bandákra, mint a Korn, a Linkin Park, a Tool, a Limp Bizkit, a Pantera vagy a Mastodon. Zenéjük sokféle jelzőt kapott már, mint a kategorizálhatatlan csapatoké általában: alternatív metál, kísérleti metál, noise rock, hardcore punk. Fölösleges megpróbálni igazságot tenni a modern rock átláthatatlan zsánereinek és szubzsánereinek világában, egyvalami biztos: a Helmet alapvetően kemény, zúzós, szikár, precíz gitárriffekre épít, a vaskos pillérek között pedig mindenféle váratlan ínyencség jelenik meg: dzsessz, funk, blues, avantgarde.
A Betty mind a mai napig személyes kedvencem tőlük, azt a fajta abszurd humort képviseli a zenében, mint Les Claypool és a Primus vagy Mike Patton (Faith No More, Mr. Bungle, Fantomas). Ha valaki most ismerkedik a Helmettel, mindenképpen ezt a lemezt ajánlom: ma is ugyanolyan friss, üde, játékos, pofátlan és vicces, mint 1994-ben – nyilvánvalóan jócskán megelőzte korát.
Page Hamilton egyébként idén 59 éves, és a koncertfelvételek tanúsága szerint ma is ugyanolyan sodró energiával bonyolítja a ritmusképleteket és az akkordmeneteket, mint harminc évvel ezelőtt. És miközben a világ egyik legeredetibb rockzenésze, ma is úgy fest, mint egy kirándulás közben eltévedt könyvelő. Biztosra veszem, hogy ma este a Dürer Kertben is hatalmas bulira számíthatunk a derék antisztártól és csapatától, vájtfülűeknek és tombolni vágyóknak egyaránt ajánlott. És az is biztos, hogy itt nem lesznek a színpadon felfújható krokodilzombik, se digitális vámpírlányok, amikkel oly sok sztár igyekszik elűzni saját önismétlő unalmát. Saját útjukat járó, autonóm zenészembereket hallunk majd, akik nagyon jól zenélnek. Mi kell még?
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!