Az 1989-ben New Yorkban alakult Helmet nevével először a kilencvenes években találkoztam a Metal Hammer magazinban – akkoriban a kézről kézre járó, rongyosra másolt magnókazettákon túl rendszerint onnan tájékozódtunk a rockzenei újdonságokról, és a Page Hamilton vezette csapat bizony újdonság volt a javából. A metálos szubkultúra külsőségei és belsőségei felől nézve pofátlanul meghökkentő volt a rövid hajú, tetoválatlan, pólós-gatyás társaság, akik inkább szabadnapos bérszámfejtőkre hasonlítottak, mint rocksztárokra. Az anno kötelező, napjainkban inkább öniróniával kezelt szex, drogok és rock and roll-köröket sem futották le, vagyis minden különösebb svindli nélkül játszották azt a zenét, amit akartak.
Az 1992-es Meantime vagy az 1994-es Betty lemezük máig hivatkozási alap, és közmegegyezésesen óriási hatást gyakoroltak olyan bandákra, mint a Korn, a Linkin Park, a Tool, a Limp Bizkit, a Pantera vagy a Mastodon. Zenéjük sokféle jelzőt kapott már, mint a kategorizálhatatlan csapatoké általában: alternatív metál, kísérleti metál, noise rock, hardcore punk. Fölösleges megpróbálni igazságot tenni a modern rock átláthatatlan zsánereinek és szubzsánereinek világában, egyvalami biztos: a Helmet alapvetően kemény, zúzós, szikár, precíz gitárriffekre épít, a vaskos pillérek között pedig mindenféle váratlan ínyencség jelenik meg: dzsessz, funk, blues, avantgarde.
A Betty mind a mai napig személyes kedvencem tőlük, azt a fajta abszurd humort képviseli a zenében, mint Les Claypool és a Primus vagy Mike Patton (Faith No More, Mr. Bungle, Fantomas). Ha valaki most ismerkedik a Helmettel, mindenképpen ezt a lemezt ajánlom: ma is ugyanolyan friss, üde, játékos, pofátlan és vicces, mint 1994-ben – nyilvánvalóan jócskán megelőzte korát.
Page Hamilton egyébként idén 59 éves, és a koncertfelvételek tanúsága szerint ma is ugyanolyan sodró energiával bonyolítja a ritmusképleteket és az akkordmeneteket, mint harminc évvel ezelőtt. És miközben a világ egyik legeredetibb rockzenésze, ma is úgy fest, mint egy kirándulás közben eltévedt könyvelő. Biztosra veszem, hogy ma este a Dürer Kertben is hatalmas bulira számíthatunk a derék antisztártól és csapatától, vájtfülűeknek és tombolni vágyóknak egyaránt ajánlott. És az is biztos, hogy itt nem lesznek a színpadon felfújható krokodilzombik, se digitális vámpírlányok, amikkel oly sok sztár igyekszik elűzni saját önismétlő unalmát. Saját útjukat járó, autonóm zenészembereket hallunk majd, akik nagyon jól zenélnek. Mi kell még?
