A hazáját fogja képviselni az Emmy-díj átadóján

A BBC és a ZDF producerei zokogva jöttek hozzám a vetítés után, és megölelgettek. Úgy néztek rám, mintha Irén volnék. Hallottak ugyan a gulágról, de semmit nem tudtak a málenkij robotról. A film felnyitotta a szemüket – mondta Gera Marina, akit első magyar színművészként Nemzetközi Emmy-díjra jelöltek a legjobb színésznő kategóriában, az Örök tél című filmben játszott főszerepéért, amelyben egy szovjet lágerbe hurcolt nőt alakít.

Fotó: Kurucz Árpád

– Meglepődött, hogy jelölték az Emmy-díjra?

– Éppen egy színdarabot próbáltam, amikor üzenetet kaptam a rendezőtől, hogy jelöltek a díjra. Elsírtam magam. Nagyon megtisztelő, hogy én lehetek az első magyar jelölt, de egyben nagy felelősség is, mert nemcsak magamat, hanem a hazámat is képviselem. Sokat készülök az alkalomra, mert a díjátadó előtti napokban interjúkon és beszélgetéseken veszek részt New Yorkban, ahol bemutatkozunk a világsajtó és a szakma nagyjai előtt.

– A világ összes tévés alakítása közül válogatták a négy legjobb színésznő közé. Ezzel az ön tehetségét ismerték el. Ám a díjakat nem adják, hanem szerzik. A többi jelölt – a brazil, az angol és az indiai színésznő – mögött olyan hatalmas cégek állnak, mint a BBC vagy a Netflix. Esélyesnek érzi magát?

– Ha már az erőviszonyokról beszélünk, mögöttem a Gulág Emlékbizottság és a Lajos Tamás filmproducer vezette Szupermodern Stúdió áll. Nyugodtan megyek ki New Yorkba, de nem az esélytelenek nyugalmával. A legjobb négybe volt igazán nehéz bekerülni. Az Örök tél ráadásul az egyetlen történelmi film, az indiai egy párkapcsolati vígjáték, az angol pedig egy családi dráma… Már csak azért is szép lenne nyerni, mert a díjátadó éppen november 25-én, a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapján van. Ha nyerek, ezzel kezdem a beszédemet.

Fotó: Kurucz Árpád

– A jelölés ténye vagy a díj elnyerése számít? Különben az Örök télig miért nem hallottunk önről?

– A jelölés egyben díj is, ugyanis a jelölésnek is lesz díjátadója, amin átvesszük az Emmy-jelölti érmeket. Mostanában sokan kérdezik tőlem, hogy hol voltam eddig. Én úgy érzem, hogy itt voltam, hisz ötven színházi előadáson vagyok túl, kisfilmekben is játszottam, de egész estés játékfilmben még nem volt főszerepem. Harminchárom évesen úgy éreztem, hogy ez az egyetlen lehetőség arra, hogy felkerüljek a magyar filmes térképre. Mindig színész akartam lenni, az egyetem elvégzése után majdnem tíz évet vártam erre a lehetőségre. Néha úgy éreztem magam, mint egy sportoló, aki mindig edz, de sohasem küldik ki az olimpiára.

– Most egyenesen a világtérképen találta magát. Külföldön érdeklődtek már ön iránt?

– Egy angol producer már megkeresett azzal, hogy egy nemzetközi filmben szeretne velem együttműködni. Hozzám keres egy történetet, ami nagyszerű, mert itthon a történetekhez keresik a színészeket. Az Emmy-díj átadója után utazom ki hozzá Londonba. De nem szálltam el ettől a jelöléstől, nagyon is a földön járok. Én itthon szeretnék dolgozni, egy színészt eleve köt az anyanyelve. Az Emmy-jelöléstől nem érzem magam híresnek vagy sztárnak, viszont bármikor szívesen játszanék egy olyan nemzetközi filmben, melyben felhasználják az akcentusom és azt, hogy magyar vagyok.

– Az Örök tél eddig 31 díjat nyert, pedig a málenkij robotot aligha ismerik Nyugaton. Irén, az elhurcolt sváb asszony története vagy az ön játéka győzte meg őket?

– Egy anyát alakítok, akit elszakítanak a gyermekétől és egy szovjet kényszermunkatáborba visznek. Ez nekik is átélhető helyzet lehet. Az Örök tél a történelmünkről szól, egy nagyon személyes történeten keresztül, mert máshogyan nem tudnánk az emberek szívére hatni. A forgatókönyvíró és a rendező is azt mondta, hogy meglepte őket a film nemzetközi sikere. Szerintem Berlinben törtünk át igazán, amikor a legjobb európai tévéfilm lett az Örök tél. Utána a zsűritagokkal beszélgettünk az alkotásokról.

– Mit mondtak?

– Magam is részt vettem a zsűrizésben, a filmünket képviseltem, persze saját alkotására senki sem szavazhatott. A BBC és a ZDF producerei zokogva jöttek hozzám a vetítés után, és megölelgettek. Úgy néztek rám, mintha Irén volnék. Hallottak ugyan a gulágról, de semmit nem tudtak a málenkij robotról. A film felnyitotta a szemüket. A minőséget emelték ki, azt, hogy az operatőri munkától kezdve a színészi alakításokig minden színvonalas, szóval az alig félmilliárdos költségvetés ellenére jól összeálltak a csillagok.

– A képernyőn Irén karakterében átélte több százezer korabeli nő sorsát. Mit gondol, mi kellett ahhoz, hogy életben maradjanak?

– Azt nem tudom, milyen lehetett málenkij roboton lenni, de azt mindannyian el tudjuk képzelni, milyen lehet, ha nem láthatod a szeretteidet. A forgatás előtt arra próbáltam felkészíteni az idegrendszeremet, hogy tényleg van gyermekem, akihez muszáj visszamennem. Két hónap alatt kellett felkészülnöm a szerepre, diétáztam, negyvenhat kilóra fogytam, mert az elhurcoltakat is éheztették a lágerekben. Irén hitt abban, hogy valamikor hazatérhet, hiszen nem haláltáborba vitték, hanem „csak” hagyták őket meghalni. A legőrjítőbb az lehetett, hogy nem tudták, mennyi időt kell kibírniuk. Ha tudod, hogy mennyi idő van hátra, akkor berendezkedhetsz, számolhatsz és foggal-körömmel ragaszkodhatsz az életedhez, mert tudod, hogy tíz év múlva hazamehetsz. Ők nem tudták. Sokan ebbe a bizonytalanságba, a kilátástalan letargiába haltak bele. Irén úgy maradt életben, hogy tudatosan elfelejtette a családját. Egy új „lágeréletet” kezdett, azért, hogy egyszer majd újra láthassa őket. Erős hit nélkül ezt nem lehetett volna kibírni. Önzés is kell az életben maradáshoz.

Fotó: Kurucz Árpád

– A családjában hallott hasonló történeteket?

– Magyarországon ez minden családot érint, a miénk sem kivétel. Én Szegedről származom, dédnagyapám gyermekkoromban sokat mesélt a megpróbáltatásairól, bár őt hadifogolyként vitték Szibériába. Sok levelet küldött haza dédnagymamámnak, de azokból alig egy-kettő érkezett meg. Zömét csak hazatérése után kapták meg. Egyszerre. Ezeket újraolvastam, és átéltem azt a várakozást, a hitet, és persze a kétséget, amit nap mint nap érezhetett amiatt, hogy vajon hazatér-e valaha, vagy messze idegenben kell meghalnia, úgy, hogy soha nem láthatja, hogy néz ki a fia, hisz még csecsemő volt, amikor elhurcolták.

– Harminc évet kellett várnunk a rendszerváltás után, hogy a Szovjet­unióba hurcolt magyarokról végre film készülhessen. De Trianonról sem készült még nagyszabású történelmi dráma. Ön szerint szükség van ehhez hasonló történelmi filmekre?

– Semmi sem pótolja a film által kiváltott érzéseket, a film erejével és egy személyes sorssal, történettel közelebb tudjuk vinni az emberekhez a történelmünket. Magam is jobban átéreztem a saját családi történeteimet, amikor belebújtam Irén bőrébe, majd viszontláttam őt a mozivásznon. Ezekből a filmekből tudhatjuk meg, hogy kik vagyunk, és ezekből ismerhetnek meg minket más nemzetek is. De a nemzeti önismeretünkhöz is szükségesek, hisz az el nem mondott történetek átöröklődnek és nemzedékeken át fennmaradnak. A tabukat és a frusztrációkat pedig úgy tudjuk a legjobban feldolgozni, ha közben megemlékezünk róluk, és manapság erre a film a legjobb médium.