Tipikusan posztmodern sikertörténet a finn Apocalypticáé, és ha van valami a posztmodernben, ami nem tragikusan kiábrándító, sőt olykor jó is, az az ilyen határátlépő, zsánerkeverő, mindig valamilyen gondolati út közepén lévő zenék születése. Négy finn csellista (jelenleg három és egy dobos) 23 évvel ezelőtt egy este tréfából, meg hogy a helsinki Sibelius Akadémián elszenvedett skálázások feszültségét kitombolják magukból, Metallica-számokkal állt színpadra egy helyi metálklubban. A törzsközönség hüledezett, majd rajongott. Egy független lemezkiadó már akkor szerződést ajánlott nekik, de a szorgalmas fiatalemberek inkább komolyzenei tanulmányaikra kívántak koncentrálni, a csellómetált (a titulus meglehetősen elterjedt) csak az éj leple alatt űzték tovább – amíg a Metallica kiadója föl nem fedezte őket.
Azóta nyakukon a világhír, a feldolgozások után saját kompozíciókkal is előrukkoltak, világhírű énekesek és dobosok dolgoztak velük (mindenki ki akarta próbálni a műfajt), Cell-O címmel nemrég már a kilencedik lemezük jelent meg. Teljes mértékben szerzői, instrumentális anyag, nincs rajta sem ismert földolgozás, sem fogós refrén, amit a zenés táncmulatságban önfeledten énekelhet a fölszabadult rajongó. Vagyis az Apocalyptica alanyi jogon csinál művészetet. Ilyenkor mindig az a kérdés, hogy kipukkad-e a lufi vagy megint kiderül, hogy nem lufi (vagy a korszellem megtartó erejétől nem tud kipukkadni). Nos, az Apocalyptica bombasztikus, színes-szagos, ráadásul a lemezt a világhíres producerrel, Andrew Schepsszel (Metallica, Lana del Rey, Red Hot Chili Peppers) keverték ki hangról hangra, vagyis nagyon kispekulált, fogyasztói, itt spontaneitást ugyan nem találunk – mégis van benne valami. És nem azért, mert az egyszeri hallgató (ismét) szájat táthat, hogy a cselló úgy szól, mint a torzított gitár. Mióta a muzsika részben vagy egészben digitális adatfeldolgozás, a zsírpapír is szólhat úgy, mint a víziorgona, nem kunszt. A kompozíció az érdekes.
Okosak a váltások, átgondoltak a hangulatszínek a címadó dalban, a misztikus-fenyegető hömpölygések, hergelős fokozások, komoran gyöngéd lírák, majd azokból kibomló újabb drámai döngölések pont úgy váltják egymást, mint egy szimfóniában. Ezt most éreztük eleget, érezzünk mást – mondja itt a mindenkori zeneszerző, aki nyilván zenehallgatóként dolgozik, vagyis olyat akar csinálni, ami tetszik neki. Eicca Toppinen fő komponista egyébként régi kedvenceit, Sosztakovicsot, Prokofjevet (egyszer igazán eljátszhatnák tőle a Péter és a farkas című bájosan didaktikus meseszimfóniát, sokunk gyermekkori élményét) és a matematikus zúzdában utazó Gojira zenekart hallgatta mostanában.
