A több mint hatperces Rise tételről is elmondhatók lennének a fentiek, ha fele ilyen hosszú lenne. A lírai rész nem mond mást, mint a Bartók rádióban mostanság sűrűn sugárzott filmzenék hasonló hangulatai, a metálos beindulásnak pedig nincs katarzisa, csak végtelenített fokozása. Kevesebb több lett volna. Az En Route to Mayhemben több gyönyörű epizód is van, de a zúzdánál itt is kísért az indokolatlanság érzete – mintha csak megszokásból tombolnának. A nyitó Ashes of the Modern Worldöt a címadó dalhoz hasonló, okos kompozíció menti meg. Azt írtam korábban: nem blöff. De nem is katarzis, hiába viseli az egyik dal e merész címet. Ez keresés, amely ott tart, hogy tükörbe is néznek meg nem is, mert az igazi tükör vagy – népszerűbb képpel – a gyökerekhez való visszatérés akkor valósulna meg, ha ezek a remek zenészek elhatároznák, hogy kizárólag zenét írnak, és nem a csellómetál fából vaskarikájának (marketingesek ezt nevezik arculatnak, és a tehetség csökkentésére vagy pótlására használják) való megfelelésüket hangszerelik. Vagyis elfelejtik a mindent szétpüfölő dobot, és a csellókat is többször hagyják csellóként szólni. Továbbá nem erőlködnek, csak muzsikálnak. Valamiért úgy érzem, egyszer ez is eljön. És akkor majd a Balanescu Quartet meghívhatja őket kamarazenélni.
Apocalyptica: Cell-O. Silver Lining Music, Helsinki, 2020.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!