A magyar csapat eredményei:
Aranyérem
0
Ezüstérem
0
Bronzérem
0

Mit lát a csellómetál, ha tükörbe néz?

Négy finn csellista 23 évvel ezelőtt egy este tréfából, meg hogy a helsinki Sibelius Akadémián elszenvedett skálázások feszültségét kitombolják magukból, Metallica-számokkal állt színpadra.

Juhász Kristóf
2020. 02. 21. 13:12
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Tipikusan posztmodern sikertörténet a finn Apocalypticáé, és ha van valami a posztmodernben, ami nem tragikusan kiábrándító, sőt olykor jó is, az az ilyen határátlépő, zsánerkeverő, mindig valamilyen gondolati út közepén lévő zenék születése. Négy finn csellista (jelenleg három és egy dobos) 23 évvel ezelőtt egy este tréfából, meg hogy a helsinki Sibelius Akadémián elszenvedett skálázások feszültségét kitombolják magukból, Metallica-számokkal állt színpadra egy helyi metálklubban. A törzsközönség hüledezett, majd rajongott. Egy független lemezkiadó már akkor szerződést ajánlott nekik, de a szorgalmas fiatalemberek inkább komolyzenei tanulmányaikra kívántak koncentrálni, a csellómetált (a titulus meglehetősen elterjedt) csak az éj leple alatt űzték tovább – amíg a Metallica kiadója föl nem fedezte őket.

Azóta nyakukon a világhír, a feldolgozások után saját kompozíciókkal is előrukkoltak, világhírű énekesek és dobosok dolgoztak velük (mindenki ki akarta próbálni a műfajt), Cell-O címmel nemrég már a kilencedik lemezük jelent meg. Teljes mértékben szerzői, instrumentális anyag, nincs rajta sem ismert földolgozás, sem fogós refrén, amit a zenés táncmulatságban önfeledten énekelhet a fölszabadult rajongó. Vagyis az Apocalyptica alanyi jogon csinál művészetet. Ilyenkor mindig az a kérdés, hogy kipukkad-e a lufi vagy megint kiderül, hogy nem lufi (vagy a korszellem megtartó erejétől nem tud kipukkadni). Nos, az Apocalyptica bombasztikus, színes-szagos, ráadásul a lemezt a világhíres producerrel, Andrew Schepsszel (Metallica, Lana del Rey, Red Hot Chili Peppers) keverték ki hangról hangra, vagyis nagyon kispekulált, fogyasztói, itt spontaneitást ugyan nem találunk – mégis van benne valami. És nem azért, mert az egyszeri hallgató (ismét) szájat táthat, hogy a cselló úgy szól, mint a torzított gitár. Mióta a muzsika részben vagy egészben digitális adatfeldolgozás, a zsírpapír is szólhat úgy, mint a víziorgona, nem kunszt. A kompozíció az érdekes.

Okosak a váltások, átgondoltak a hangulatszínek a címadó dalban, a misztikus-fenyegető hömpölygések, hergelős fokozások, komoran gyöngéd lírák, majd azokból kibomló újabb drámai döngölések pont úgy váltják egymást, mint egy szimfóniában. Ezt most éreztük eleget, érezzünk mást – mondja itt a mindenkori zeneszerző, aki nyilván zenehallgatóként dolgozik, vagyis olyat akar csinálni, ami tetszik neki. Eicca Toppinen fő komponista egyébként régi kedvenceit, Sosztakovicsot, Prokofjevet (egyszer igazán eljátszhatnák tőle a Péter és a farkas című bájosan didaktikus meseszimfóniát, sokunk gyermekkori élményét) és a matematikus zúzdában utazó Gojira zenekart hallgatta mostanában.

A több mint hatperces Rise tételről is elmondhatók lennének a fentiek, ha fele ilyen hosszú lenne. A lírai rész nem mond mást, mint a Bartók rádióban mostanság sűrűn sugárzott filmzenék hasonló hangulatai, a metálos beindulásnak pedig nincs katarzisa, csak végtelenített fokozása. Kevesebb több lett volna. Az En Route to Mayhemben több gyönyörű epizód is van, de a zúzdánál itt is kísért az indokolatlanság érzete – mintha csak megszokásból tombolnának. A nyitó Ashes of the Modern Worldöt a címadó dalhoz hasonló, okos kompozíció menti meg. Azt írtam korábban: nem blöff. De nem is katarzis, hiába viseli az egyik dal e merész címet. Ez keresés, amely ott tart, hogy tükörbe is néznek meg nem is, mert az igazi tükör vagy – népszerűbb képpel – a gyökerekhez való visszatérés akkor valósulna meg, ha ezek a remek zenészek elhatároznák, hogy kizárólag zenét írnak, és nem a csellómetál fából vaskarikájának (marketingesek ezt nevezik arculatnak, és a tehetség csökkentésére vagy pótlására használják) való megfelelésüket hangszerelik. Vagyis elfelejtik a mindent szétpüfölő dobot, és a csellókat is többször hagyják csellóként szólni. Továbbá nem erőlködnek, csak muzsikálnak. Valamiért úgy érzem, egyszer ez is eljön. És akkor majd a Balanescu Quartet meghívhatja őket kamarazenélni.

Apocalyptica: Cell-O. Silver Lining Music, Helsinki, 2020.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.