Ahol gondoskodnak rólunk

Amíg a tárcaíró városi volt, addig úgy érezte, hogy a város nem engedi felnőni. Mert egy városban gondoskodnak az emberről, megcsinálják helyette a dolgokat.

A helyettünk elvégzett munkák következtében temérdek időnk szabadul fel Fotó: Éberling András

Amíg a tárcaíró városi volt, addig úgy érezte, hogy a város nem engedi felnőni. Mert egy városban gondoskodnak az emberről, megcsinálják helyette a dolgokat. A városokat erre találták ki, munkára és pihenésre. Azért volt ez így, mert a vidéki ember munkája elein­te sokkal színesebb volt, mint a városi, szalag mellett dolgozó munkásoké. A városi ember az ipari forradalom idején sokkal jobban elfáradt a monoton munkától. Az idea­listák azt találták ki, hogy majd feltölti őt a kultúra. Persze ebből sem lett semmi. Mára a városokban megváltozott a munka is, emiatt sokan újra azt gondolják, itt az idő, hogy a városi ember a temérdek szabadidejét kulturális tevékenységgel töltse el. Csakhogy a városiak jelentősebb hányada nem hozza meg azt a saját felnőtt döntését, hogy tudatosan neveli önmagát, mert ellustult attól, hogy kiszolgálja a város. És a kör bezárult.

A városi embernek nem kell az évszakok függvényében növényeket metszeni, virágot ültetni, füvet locsolni, vihar után kidőlt fát az útról elhúzni, falevelet vagy havat a ház elől elsöpörni, házat és családot védő kutyát este megfuttatni, állatokat etetni, behozni, kivinni, aprítani, kivenni, berakni, feltenni, levenni. A városi embert temérdek cég és közhasznú társaság óvja meg ezektől a munkáktól úgy, hogy elvégzi helyette. Mit tesz az így felszabadult temérdek szabadidejével a városi ember? Megnézi. Nem nagyon csinál mást, mint néz, megnéz. Sorozatot, filmet, vetélkedőt, kerekasztal-beszélgetést, televízió műsort.

A helyettünk elvégzett munkák következtében temérdek időnk szabadul fel
Fotó: Éberling András

– Mit csinál, bácsi? – kérdezte a fővárosi kerteket rendben tartó vállalat egyik igencsak sovány és görbe ujjú, harmincas éveinek elején járó dolgozója néhány évvel ezelőtt, egy tavaszi napon azt az öregembert, aki abban a parkban tüsténkedett éppen, ahova a tárcaíró elvitte levegőzni és játszani a lányait.

– Megmetszem a rózsákat – mondta az öregember, majd hozzátette: ilyenkor van itt az ideje.

– Na én most mentem el kajálni – reagált a görbe ujjú kertész mellett álló, morcos hangulatú munkatársa, aki egy fejjel alacsonyabb volt, viszont néhány kilóval súlyosabb.

– Mikor került föl a városba? – kérdezte a tárcaíró az öreget.

– Csak fél éve. Megműtöttek, most itt lábadozom a fiamnál. De már nagyon mennék haza – tette hozzá, és zsebre rakta a metszőollót, miután az utolsó rózsával is végzett.

Döcögve, lassan indult el. Még visszapillantott a megmetszett rózsákra, az övéire. Tekintete találkozott a tárcaíróéval.

– A padokat is le kellene festeni valakinek – mondta, majd köszönt és eltűnt a fák között.

Negyedév is eltelt, mire újra a parkban járt a tárcaíró a lányaival; akkor már keveset voltak Budapesten. A labda persze az autóban maradt, miután a tárcaíró kivette, nekifutásból a lányai felé rúgta. A labda a virágok között landolt. A tárcaíró morgott is magában, hogy már egy labdát sem képes rendesen elrúgni, majd amikor lehajolt érte, meglátta a rózsákat. Mindegyik tő szépen virágzott. A padok! – jutott eszébe a tárcaírónak, de azokat nem festette le senki.