A tárcaíró kislánya egyedül jár a cölöpökön

Iskolába menni komoly dolog. Aki iskolába megy, az már nem kicsi gyerek, hanem tényező.

little girl playing hopscotch on playground outdoors Fotó: 123RF

A tárcaíró középső kislánya iskolába megy. Nagyon komolyan veszi az iskolába menést, és ehhez komoly arcot is vág. Mert iskolába menni komoly dolog. Aki iskolába megy, az már nem kicsi gyerek, hanem tényező. Legalábbis a tárcaíró kislánya így gondolja. El is magyarázta a még oviba járó kistestvérének, hogy aki iskolába jár, az olvasni, sőt számolni is tanul. Mire az ovis testvér rávágta, hogy számolni ő is tud: egy, „kettó”, három, négy, öt, hat, nyolc. Aztán a babák is mentek iskolába, ott ültek mind az osztályteremben, legalábbis ez volt a játék, az órát pedig a tárcaíró legnagyobb lánya tartotta, ő már ismeri jól a sulit, tud írni és olvasni, bár a tárcaíró azt vette észre, hogy már nincsen kedve annyira böngészni a betűket, amióta bezártak az iskolák. Erősen csökkent a motiváció. A tárcaíró ezért igencsak örül annak, hogy beindul az oktatás, a gyerekeknek ugyanis iskolában a helyük.

A gyerekek életében eljön a pillanat, amikor már nem kell fogni a kezüket
Fotó: 123RF

A tárcaíró szerette nézni, ahogy a kislányai pakolgatják a tolltartójukat, gyönyörködnek az új ceruzákban, szagolgatják az illatos radírt. – Legszívesebben megkóstolnám – mondta a már iskolába járó kislánya –, annyira jó illata van ennek a radírnak. És ezt nagyon is át tudta érezni a tárcaíró, mert ő is szerette a szagos radírt szagolgatni, sőt egyszer le is harapott egy kis darabot belőle, mert aminek ilyen jó illata van, annak kell, hogy legyen valami íze is, de nem volt.

A tárcaíró az iskolakezdés előtt nemcsak úszni és biciklizni ment a kislányaival, az egész nyár egyébként úszással és biciklizéssel telt, hanem játszóterezni is. Van egy hely, amelyet különösen kedvelnek a tárcaíró lányai, sőt a tárcaíró is a kedvenc helyének tartja, és nemcsak azért, mert a közelben van a főváros egyik legjobb fagylaltozója. Ezen a játszótéren temérdek a térelválasztó cölöp, talán még száznál is több, egy felnőttnek derékmagasságig érnek. Mindez csak azért érdekes, mert a tárcaíró minden lánya minden egyes alkalommal, amikor ezen a játszótéren voltak, végigment a cölöpökön. Ez afféle rítus volt. Mindegyik lány, amint már biztonságosan tudott járni, cölöpökön kívánt mendegélni, persze úgy, hogy a tárcaíró fogta a kezüket. Arra már nem emlékszik a tárcaíró, hogy a legnagyobb lánya mikor kezdett úgy járni a cölöpökön, hogy már nem kellett fogni a kezét, sőt már mellette se kellett állnia, de az biztos, hogy már jó pár évvel ezelőtt volt.

Az viszont a minap történt, hogy miközben a tárcaíró a legkisebb kislányának kezét fogta a cölöpökön mendegélés közben, a középső elindult rajtuk egyedül. A tárcaíró fél szemmel figyelte, aggódott, nehogy leessen, de nem szólt semmit. Mindig van egy pillanat a gyerekek életében, amikor már egyedül akarják csinálni a dolgokat. A tárcaíró középső kislánya csak egyszer billent ki kissé az egyensúlyából, de azt is megoldotta. És bár nagyon aggódott az apai szív, de boldog volt, hogy ilyen ügyes a kislánya. És miközben a tárcaíró némiképp elérzékenyült ettől a pillanattól, arra jött rá, hogy mindez szimbolikus is. Az iskolában sem áll már apa mellette, és nem fogja a kezét. Épp itt volt az ideje egyedül járni a cölöpökön.