– Szeretnék minél több bennem rejlő pozitív alkotó energiát kibontani, aminek egyik útja a képzőművészet, annak minden szépségével, sikerével, küzdésével, lemondásával és kudarcaival. Emellett más utakat is járok, melyek a család és a munka útjai. Mindezeket összeköti a hit, amit újra és újra meg kell találnom, mert könnyen elillan, pedig alapvető fontosságú – vallja a festőművész.

Az építkezés
– Az építkezés életem kísérője – kezdi történetét Kelemen Dénes. – Apám hatéves koromban kezembe adta a kőműveskalapácsot, amikor az udvar egy részét „flasztereztük”, hogy ne tocsogjunk a sárban. Mindig újra és újra használnom kell ezt a szerszámot. Az élet minden területén jól jön az a gyakorlati tudás, amit otthon szereztem. Erdélyben, a Nagy-Homoród völgyében születtem. 11 éves koromig éltem Homoróddarócon, a Ceaușescu-diktatúra utolsó éveiben jöttünk át Magyarországra. Állattenyésztés, földművelés volt a munkánk, ezt folytattuk Áporkán is, ahová költöztünk. Az építkezés is folytatódott: beköltöztünk egy parasztházba, ahol még az én szobámnak is döngölt padlója volt, le kellett betonoznunk, linóleumot tettünk rá, majd csak tíz év után lett laminált padlója. A gazdasági épületeket újjá kellett építeni, mert beomlott a tetejük. A villanyt és a vizet is mi vezettük be. Ahhoz, hogy állatokat tarthassunk, tyúkólat és pajtákat építettünk, illetve újítottunk fel, kis értékű földet vettünk erdővel és szántóval, ahol gazdálkodtunk saját szükségleteink ellátására. Szinte mindig bontott, használt anyagokat használtunk az építkezéseknél. Ez nem változott, most is bontott anyagból építem a műtermet, ritka eset, amikor új anyagot veszek. Ebben a munkában az egész család folyamatosan részt vett a fiataloktól az idősekig, nem volt megállás.
A családunk összetartásán és szorgalmán múlt, hogy anyagilag megerősíthettük magunkat. Közben a családból elsőként elkezdhettem felsőfokú tanulmányaimat, megvalósíthattam gyerekkori álmomat, hogy festőművész legyek.

A nyolcadik osztályt Csepelen egy rajzszakos osztályban végeztem. Illyés Gábor tanár úr vett szárnyai alá, és az egyetem utáni nehéz, művészi alkotómunka szempontjából terméketlen néhány év bágyadtságából is ő és Pálffy Katalin szobrászművész ébresztett fel. Bejutottam a Kisképzőbe, nagyon szép évek voltak. Barátokat szereztem, sőt a legjobb barátomat is ott ismertem meg. Az egyetemre másodszorra vettek fel, ezt megelőzően sokat segített barátom édesapja, Sánta Péter festőművész, Sánta Ferenc író fia. A házunk mellett egy gabonatárolóból építettem fel az első műtermem. Itt öt-hat évet dolgoztam. Diploma után azonban nem volt állásom, a festést is hanyagoltam, igazi mélyrepülés volt ez az időszak.