A vírushelyzet miatt az elmúlt évben több hazai rendező szerv a világhálón tette elérhetővé közönség nélkül rendezett koncertjeit, ami esetenként a termek befogadóképességénél szélesebb körhöz juttatta el a zenét. A szigorítások enyhülésével újra megnyílhattak a kapuk, a borsos helyárak ellenére telt ház fogadta a Jazz at Lincoln Center Orchestra amerikai zenekart a kihagyásos ültetésű Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Az online közvetítés segítségével azok is részesei lehettek az estnek, akik digitális eszközön követték az eseményeket. Beszámolónk is ez alapján készült.
Fotó: Nagy Attila/Müpa
A Müpa honlapján néhány perccel a kezdés előtt nyílt meg a kapcsolódás lehetősége. A közvetítés nézői különböző pontokon elhelyezett kamerák révén nyertek bebocsátást az impozáns terembe. Hamarosan színpadra lépett a tizenöt tagú, elegánsan öltözött zenekar, amelynek bevonulását ováció fogadta. Vezetőjük, Wynton Marsalis szokása szerint a trombitaszekció élén foglalt helyet. A hangszeresként és a jazz szószólójaként világhírnevet szerzett muzsikus ezúttal letett arról, hogy élményszerű konferálással avassa be a közönséget a felhangzó zeneszámokba: rövidre fogott mondataiban a szerzők és a számok címének ismertetésére szorítkozott.
A nyaranta Európában turnézó Jazz at Lincoln Center Orchestra alkotóműhelyként működik, ösztönzi és bemutatja tagjainak szerzeményeit, emellett történeti sorozatokat szentel a jazz kiemelkedő egyéniségeinek. Ez a műsoruk nem tematikusan épült fel: szélesebb repertoárból válogatva saját, bluesos, latinos kompozícióikon kívül Count Basie, Eddie Durham, Duke Ellington szerzeményeivel a nagyzenekari szving stílus világát idézték meg. (A BLM-jelenségre egyetlen mozzanat, John Coltrane Alabama című drámai hangvételű darabjával utalt – amely jelzésszerűen a fehér Paul Nedzela baritonszaxofonján hangzott fel.)
Fotó: Nagy Attila/Müpa
A kimunkált, gyakran váratlan fordulatokkal élő ötletes hangszereléseket remek improvizációk töltötték meg egyéni ízekkel. A big band játék rendkívüli fegyelmet, pontos összjátékot kíván, és ebben, csakúgy, mint az amerikai jazzre jellemző ritmizálásban, hangképzésben és kiejtésmódban etalonként mutatkozott be a zenekar. A kiváló egyéni teljesítményeket és a csiszolt előadásmódot megérdemelt taps jutalmazta, a lelkek mégsem emelkedtek igazán a magasba: a szigorúan 75 percre szabott műsor inkább üzembiztos produkció benyomását keltette. Aligha véletlen, hogy a koncert záróaktusa a Sherman Irby szaxofonjátékára épülő, személyes vallomásként felhangzó lassú blues lett.
