Bogdán Zsolt: Istenben kell hinni, a verset csak mondani kell

A szentendrei MűvészetMalom udvarán július 12-én látható a Kaláka Bogdán Zsolt színművésszel közös Kányádi-estje Vannak vidékek címmel. A Jászai Mari-díjas kiváló művésszel, a kolozsvári társulat színészével Kányádi Sándorról, a versmondásról, a Kalákáról egyaránt beszélgettünk.

A kolozsvári színművész és a Kaláka együttes alapítója, Gryllus Vilmos zenész, előadóművész, zeneszerző Fotó: Kaláka együttes

– Meglepett, persze, nem számítottam rá. Rendkívül megtisztelőnek éreztem. Megnézték Szugyiczky István Függök ezen a zord életpárkányon című, Ady Endre verseiből, publicisztikájából, leveleiből összeérlelt előadást, amellyel többször is megfordultam Pesten, tudták, mennyire rajongok a Kányádi-versekért, és meghívtak erre a közös munkára. El lehet képzelni, mekkora öröm volt ez nekem.

– A bemutató óta sokszor léptek fel a Kányádi-műsorral?

– Sokszor, de nem elégszer. A járvány is közbeszólt, mindannyian nagyon elfoglaltak vagyunk, egyeztetni sem könnyű. Sok helyen várnak, várnának még, úgy Erdélyben, mint a Vajdaságban, Kárpátalján, Felvidéken vagy itt is. „Szabófalvától San Franciscóig” . Volt egy felejthetetlen turnénk Borszéken, Ditróban és Csíkszeredában. Szülővárosomban szakadó esőben hallgatták végig két óra hosszan, a Kaláka tolmácsolásában Kányádi verseit. Akkor el lehet képzelni, mit jelent nekik Kányádi, mit jelent nekik a Kaláka. Mint a falat kenyér.

– Az egyik Kányádi-verseket megzenésítő Kaláka-CD címe így hangzik: Kányádi kicsiknek és nagyoknak. A Vannak vidékek est is egyaránt szól kicsiknek és nagyoknak?

– Az előadás gerincét Kőváry Katalin úgy állította össze, a verseket úgy választotta ki, hogy a gyerekek is meg legyenek szólítva. Legutóbb Egerben (Tárkányon), hála istennek, volt gyerek is bőven. Nem mondom, hogy a Halottak napja Bécsben annyira lekötötte volna figyelmüket, de a szüleikét annál inkább. A Kaláka jól ismert ikonikus Kányádi-dalai, többek között A fa katona, Az elveszett követ, a versek közül a Bivaly és a halacska, a Fekete mese a gyerekeket is megtalálja és leköti.

– Nem minden színész hisz a versmondásban, ellenben önnek van egy meglehetősen híres Ady-estje. Miért tartja fontosnak az élő versmondást?

– Istenben kell hinni, a verset csak mondani kell. Jó kedvében, rossz kedvé­ben, fájdalmában, örömében, ahogy egy dallamot dúdol az ember. Elég csak megtanulni, aztán mint a búvópatak egyszer csak ott csordogál, ott muzsikál benned. Mondja saját magát. Neked csak hallgatni kell.

– Mit tud hozzátenni egy-egy költeményhez a színész?

– Semmit. Magadat kell hozzáadni mint edényt, ő majd kinyílik benned.

– Hasonlít ez a versmegzenésítéshez?

– A vers maga nem más, mint lüktetés, ritmus. Ha valaki kellő alázattal közeledik hozzá, ha képes meghallani ezt a belső lüktetést, ezt a belső ritmust, akkor zene lesz belőle, akár énekli a verset, akár mondja.

– Az anyaországban mennyire ismerik önt?

– Nem hiszem, hogy ismernének, színházi körökben talán. Farkas Árpádot sem ismerték.

– És végül, lévén a Szentendrei Teát­rumban lép fel, mit jelent önnek ez a kis ékszerdoboz városka?

– Szentendre a szívem csücske. Jó pár éve Szepessy László magángyűjteményéből Aknay János képeit állították ki, és az a megtiszteltetés ért, hogy elmondhattam két vagy három Markó Béla-verset. Rendkívül kedves, meleg lelkű, igazán kíváncsi, nyitott, emberek vettek körül. Sokáig vittem, hordoztam magammal ezt a pillanatot, s ha a mindennapok rohanásában megszorultam valahol, ha már fogytán volt a kedvem, az erőm, előkaptam, mint titkos patakkövet a gyermek, s tenyeremben megforgattam.