Bogdán Zsolt: Istenben kell hinni, a verset csak mondani kell

A szentendrei MűvészetMalom udvarán július 12-én látható a Kaláka Bogdán Zsolt színművésszel közös Kányádi-estje Vannak vidékek címmel. A Jászai Mari-díjas kiváló művésszel, a kolozsvári társulat színészével Kányádi Sándorról, a versmondásról, a Kalákáról egyaránt beszélgettünk.

A kolozsvári színművész és a Kaláka együttes alapítója, Gryllus Vilmos zenész, előadóművész, zeneszerző Fotó: Kaláka együttes

– Kányádi Sándor és a Kaláka zenekar élete három évtizede összefonódott. Elég csupán Az elveszett követre vagy a Faragott versikére gondolnunk, amelyeket generációk énekeltek, s amelyeken keresztül nemzedékek ismerhették meg Kányádi költészetét. Önnek hasonlóan fontos jeles lírikusunk életműve?

– Igen. Kányádi Sándor legnagyobb költőink egyike. Nevét majd mindenki ismeri, a nagy verseit már kevesen. Pedig ha van táplálék, amely eteti magát, úgy az ő versei mondják, mondatják magukat. Ott lüktet a halántékodon. Hallod, mint távoli ló patkójának ritmusát, mikor kaptat, mikor ereszkedik, mikor vált lábat a teherhúzásban, mikor gondol valamire és mikor riad meg saját gondolatától is. Kányádi Sándor versei ilyenek. Nem lehet betelni velük, játékosak, illatosak, fájdalmasak, gyöngyözőek, kútmélyek, igazak. Körbe mondhatók. Őt hallgatva az ember nehezen tudja eldönteni, hogy mosolyogjon vagy hagyja a könnyeit feltörni.

– A Vannak vidékek est a Kaláka fennállásának ötvenedik évfordulójára született, azaz a zenekar csaknem egyidős önnel. Mit jelentett gyermekkorában a Kaláka? Olyan fontos volt-e az elszakított területek magyarjainak, mint az anyaországi fia­taloknak?

– A Kaláka már akkor telt házak előtt játszott Erdélyben, amikor én még gyerek voltam, s ez ma is így van. Jobban ismerik Erdély rögös útjait, mint jómagam. Végletekig felgyorsult világunkban az emberek ritkán olvasnak verset, ennek ellenére, vagy tán épp ezért, ki vannak éhezve a magaskultúrára. Hozzám serdülő gyerekként talán könnyebben eljutott a Beatles. Valahogy az volt a divat. Eléggé el voltunk zárva a magyar kultúrától. Már a színművészeti egyetem hallgatója voltam, nagy Villon-rajongó, amikor először hallgattam őket. Nem vagyok biztos abban, hogy meg is hallottam azt, amit hallgattam. A Yesterday bódító dallama, akkordjai után a Kalákához felnőni nem könnyű. Keresetlensége, egyszerűsége, mélysége, frissessége mind a mai napig szíven üt.

A kolozsvári színművész és a Kaláka együttes alapítója, Gryllus Vilmos zenész, előadóművész, zeneszerző
Fotó: Kaláka együttes

– Mint említettem, az 50. születésnapra készült közös műsoruk. Váratlanul érte a két esztendővel ezelőtti felkérés?

– Meglepett, persze, nem számítottam rá. Rendkívül megtisztelőnek éreztem. Megnézték Szugyiczky István Függök ezen a zord életpárkányon című, Ady Endre verseiből, publicisztikájából, leveleiből összeérlelt előadást, amellyel többször is megfordultam Pesten, tudták, mennyire rajongok a Kányádi-versekért, és meghívtak erre a közös munkára. El lehet képzelni, mekkora öröm volt ez nekem.

– A bemutató óta sokszor léptek fel a Kányádi-műsorral?

– Sokszor, de nem elégszer. A járvány is közbeszólt, mindannyian nagyon elfoglaltak vagyunk, egyeztetni sem könnyű. Sok helyen várnak, várnának még, úgy Erdélyben, mint a Vajdaságban, Kárpátalján, Felvidéken vagy itt is. „Szabófalvától San Franciscóig” . Volt egy felejthetetlen turnénk Borszéken, Ditróban és Csíkszeredában. Szülővárosomban szakadó esőben hallgatták végig két óra hosszan, a Kaláka tolmácsolásában Kányádi verseit. Akkor el lehet képzelni, mit jelent nekik Kányádi, mit jelent nekik a Kaláka. Mint a falat kenyér.

– Az egyik Kányádi-verseket megzenésítő Kaláka-CD címe így hangzik: Kányádi kicsiknek és nagyoknak. A Vannak vidékek est is egyaránt szól kicsiknek és nagyoknak?

– Az előadás gerincét Kőváry Katalin úgy állította össze, a verseket úgy választotta ki, hogy a gyerekek is meg legyenek szólítva. Legutóbb Egerben (Tárkányon), hála istennek, volt gyerek is bőven. Nem mondom, hogy a Halottak napja Bécsben annyira lekötötte volna figyelmüket, de a szüleikét annál inkább. A Kaláka jól ismert ikonikus Kányádi-dalai, többek között A fa katona, Az elveszett követ, a versek közül a Bivaly és a halacska, a Fekete mese a gyerekeket is megtalálja és leköti.

– Nem minden színész hisz a versmondásban, ellenben önnek van egy meglehetősen híres Ady-estje. Miért tartja fontosnak az élő versmondást?

– Istenben kell hinni, a verset csak mondani kell. Jó kedvében, rossz kedvé­ben, fájdalmában, örömében, ahogy egy dallamot dúdol az ember. Elég csak megtanulni, aztán mint a búvópatak egyszer csak ott csordogál, ott muzsikál benned. Mondja saját magát. Neked csak hallgatni kell.

– Mit tud hozzátenni egy-egy költeményhez a színész?

– Semmit. Magadat kell hozzáadni mint edényt, ő majd kinyílik benned.

– Hasonlít ez a versmegzenésítéshez?

– A vers maga nem más, mint lüktetés, ritmus. Ha valaki kellő alázattal közeledik hozzá, ha képes meghallani ezt a belső lüktetést, ezt a belső ritmust, akkor zene lesz belőle, akár énekli a verset, akár mondja.

– Az anyaországban mennyire ismerik önt?

– Nem hiszem, hogy ismernének, színházi körökben talán. Farkas Árpádot sem ismerték.

– És végül, lévén a Szentendrei Teát­rumban lép fel, mit jelent önnek ez a kis ékszerdoboz városka?

– Szentendre a szívem csücske. Jó pár éve Szepessy László magángyűjteményéből Aknay János képeit állították ki, és az a megtiszteltetés ért, hogy elmondhattam két vagy három Markó Béla-verset. Rendkívül kedves, meleg lelkű, igazán kíváncsi, nyitott, emberek vettek körül. Sokáig vittem, hordoztam magammal ezt a pillanatot, s ha a mindennapok rohanásában megszorultam valahol, ha már fogytán volt a kedvem, az erőm, előkaptam, mint titkos patakkövet a gyermek, s tenyeremben megforgattam.